„Abszolút igazságokban nem hiszek”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek

Hans-Henning Paetzke író-műfordító 

Paetzke1

(fotók: Káldori Dániel)

A második világháború idején született Németországban. Kirúgták a gimnáziumból, mert úgymond, uszított Walter Ulbricht ellen. Színésznek tanult, majd onnan is kirúgták, katonai szolgálat megtagadása miatt bebörtönözték. Egy házasság révén 25 évesen megtanult magyarul, és lefordította Mészöly Miklós Saulusát. Innen kezdődik fordítói pályája, melynek 70 könyv a terméke – a modern magyar irodalom java. Ezután fogott bele önéletrajzi regénytrilógiájába: Idegen test címmel jelent meg magyar fordításban az első kötet, Szemfényvesztők címmel a második. Részint a keleti blokk, a magyar történelem és irodalom utolsó 60 éve jelenik meg bennük, részint egy sajátos személyes életút és gondolkodás, szerelmi kalandok mellett legendás történelmi és irodalmi figurák.

– Nem szokványos családból származol. Apád az UFA, a német állami filmcég vezető munkatársa volt. Lengyelországi zsidó származású nagynénik, és az őket kimenekítő Gestapó-tiszt nagyapa…

– Vordamm, ahol apám született, a brandenburgi tartomány legkeletibb végvára volt. A Német Lovagrend politikailag jól felhasználható történetéből doktorált, mely az SS birodalmi vezetőjének, Heinrich Himmlernek a figyelmét is felkeltette. 1939-ben hívták a Birodalmi Biztonsági Hivatalba, ahol történészként a nemzeti szocialista rendvárakat lett volna hivatott ideológiailag erősíteni. Itt képezték ki a birodalmi elit utánpótlást. Anyám, aki férjével sosem vitatkozott, könyörgött, hogy ne engedje magát az SS szekerébe fogni. Figyelmeztette apámat, hogy a nyíl egy napon ellenük is fordulhat. Anyám, született Pietraszewski, ami magyarul félénket jelent, már a neve alapján sem támadhatatlanul árja származású, de apai nagyanyám, a született Wroblewski eredete végképp homlokráncolást váltana ki a faji fanatikusokból. Wroblewski, vagyis Verebes, micsoda német név! Anyám rendíthetetlen szeretetével megóvta apámat az együgyű döntéstől, amely szörnyű bűnné növekedhetett volna. Ehelyett apám a Birodalmi Filmkamara szászországi, thüringiai és cseh-morvaországi vezetőjeként Lipcsébe ment. Itt aztán csak kevésen múlott, hogy nem küldték koncentrációs táborba. Ezzel fenyegették meg, mivel összetűzésbe került Martin Mutschmann szászországi birodalmi helytartóval és miniszterelnökkel, aki szívesen elengedte volna egy drezdai mozitulajdonos vadászbarátjának 100.000 birodalmi márkás adótartozását, de ez ügyben váratlanul dr. Paetzke néptárs elkeseredett ellenállásába ütközött. Apám, akiből ideológiai elvakultságában sem veszett ki az erkölcsi érzék, feltehetőleg nem volt tisztában azzal, hogy a legfelső náci-vezetők körében úgyszólván divat volt, hogy nem fizettek adót a birodalomnak. Ebben még Hitler sem volt kivétel. 1942 őszén történhetett, hogy Mutschmann azzal indította útnak két bizalmasát, hogy konspiratív körülmények között találkozzanak apámmal a Lipcse és Halle közötti autópályán, és beszéljék rá a párt irányvonalának követésére. Három, konvojban haladó Mercedes-limuzinban hajtottak egy parkolóba. Apám magával vitte a szolgálati autójában a négy éves bátyámat, talán mert tartott tőle, hogy valami baja történhet. Micsoda naivitás! Végül apám megmenekült a koncentrációs tábortól. Helyette becsületvesztés címén kizárták a pártból, és egyszerű katonaként a frontra küldték. Akkoriban a harmincas évei közepén járt.

Paetzke3

Nagyapám, az egykori német nacionalista, aki építkezési vállalkozását az egész német birodalomra kiterjesztette, a húszas években csődbe jutott, először a vámhatóságnál dolgozott, végül pedig a Gestapónál kötött ki és csinált karriert. Az ötvenes években néhányszor meglátogattuk őt Nyugat-Németországban. Szúrós pillantása és ellentmondást nem tűrő parancsolgatása bennem félelmet keltett. Rokonaim körében az a szóbeszéd járta, hogy annak idején parancsára lábuknál fogva akasztottak fel lengyel férfiakat, mert fajgyalázást bizonyítottak rájuk. Neki ez olyan nagy elégtételt jelentett, hogy lefényképeztette magát a haldokló testek alatt.
Amikor a két, Varsóban, lengyel gimnáziumban lengyelt tanító nagynénémet Auschwitzba hurcolták, nagyapám kötelességének érezte, hogy megóvja őket a biztos haláltól és kimentette őket a pokolból, bebizonyította, hogy a német hatóságok valamilyen hibát követhettek el, mert sógornői sem nem lengyelek, sem nem zsidók nem lehettek. Ez őt is gyanússá tette volna, s főleg a feleségét.

– Nehéz volt minderről írni? Vagy megkönnyebbülést jelentett?

– Előfordulnak egy család életében olyan dolgok, amelyeknek a bensőséges ismerete nem tartozik a külvilágra. A családom történetének ezt a részét mostanáig úgy őriztem, mint az államtitkot. Bűnösnek éreztem magam, pedig ebben személyes bűnöm nincs, csak mert genetikailag olyan emberek életét folytatom, akiknek cselekedeteivel nem értek egyet, sőt undorodom tőlük. Petri Györgynek lehetett valami sejtelme a dologról, amikor a nyolcvanas években egy éji órán a frankfurti lakásomban megkérdezte, igaz-e, hogy apám Gestapo-tiszt volt. Az igazságnak megfelelően nemmel válaszoltam, és megkönnyebbültem, hogy nem faggatott tovább. De az áldozatok és tettesek témája, a szerepek váltakozása életem témája lett. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az élethazugságaink teremtenek hamis helyzeteket, és vezetnek szélsőséges esetben hisztériához. Ez ugyanúgy igaz az egyes emberekre, mint a közösségekre. A világon szinte mindenhol élnek olyan gyerekek vagy unokák, akiknek szülei, nagyszülei történelmi léptékű bűncselekményeket követtek el. És mindenhol a hallgatás fátyla borítja a családtörténetet. Nagyon is érthető szégyenérzetből. Ahhoz, hogy valaki megtalálja önazonosságát, nem kell saját nemzete nagyjaival azonosítania magát. Sokkal fontosabb, hogy feldolgozza saját családjának történetét, és abból levonja a szükséges következtetéseket. Döntően csak rajtad múlik, hogy azzá leszel-e, amivé lenni akarsz vagy tudsz. Genetikailag őseink életét folytatjuk, de társadalmilag és szellemileg bizonyos értelemben csak akkor, ha nem nézünk szembe családunk történetével. Az erre vonatkozó hazugságok beteggé tesznek minket, és átvitt értelemben a bűnösök cinkosaivá, talán saját életrajzunk cinkosaivá is. Sok példát lehetne felhozni. Az egyik legismertebb példa Günter Grassé, aki a Nobel-díját irodalmi teljesítményének és elhallgatott SS-múltjának köszönheti.

– Milyen volt a viszonyod apáddal, tudtál beszélgetni vele az ő szerepéről?

– Nem, soha. Mindazt, amit róla tudok, fáradságos nyomozói munkával tudtam összeszedni.

– Hogyan lettél vagy lettetek keletnémetek?

– A bombázások elől Lipcséből Pomerániába menekültünk, onnan az oroszok elől vissza Lipcsébe, sértetlenül maradt házunkba. Tanácsosnak tűnt, hogy a nyugati megszállási zónákban esetleg ránk váró bizonytalan sors helyett ott maradjunk. Mivel engem egy bombázás alkalmával betemetett a törmelék, és ennek következtében öt éves koromig nem voltam hajlandó megszólalni, a mai napig rettegésben élek a bombáktól és az erőszaktól. A némaság évei jelenthetik a lélektani alapját az engem lépten-nyomon körülvevő igazságtalansággal szembeni ellenállásomnak. Apám az összeomlás után mély lelki válságba került, amelyből soha nem gyógyult ki igazán. Súlyos asztmája lett. Betegsége miatt jobbnak látták a szüleim, ha nem vállalják a bizonytalan jövőt Nyugaton.

Paetzke4

– Milyen olvasmányaid voltak fiatalon? A zsidóság is hatott rád a könyveken át?

– Lion Feuchtwanger Jud Süss és A toledói zsidó nő című regényei még ma is hatással vannak rám. De megemlíthetem még Arthur Schnitzlert, Robert Musilt, Franz Kafkát, Stefan Zweiget és az Ótestamentumot is, amelyet a cottbusi magánzárkámban kétszer is elolvastam.

– Kritikus vagy minden totalitárius rendszerrel szemben, de kritikus vagy a ’68-asokkal szemben is, ami inkább kivétel a demokratikus ellenzék egykori köreiben. Te ott is kicsit renitens vagy, ahogy látom.

– Abszolút igazságokban nem hiszek. Eklektikus ember vagyok. Nekem Budapest az eklektikus homlokzataival már a hatvanas években is jobban tetszett, mint a művészettörténészek által a budapesti metropolisszal szemben előnyben részesített Prága. Aki azt hiszi, hogy egy abszolút szépségideál vagy egy abszolút igazság mellett kell állást foglalnia, az előbb-utóbb valamiféle művészeti vagy politikai diktatúra elkötelezettje lesz.

– Azt írod, egy idősebb, exkommunista expolitikus barát nyomán: nagyon könnyen felcserélhető a bűnös és az áldozat szerepe a diktatúrákban. Bárkiből lehet ez is, az is…

– Erre az igazságra egy barátom, Heltai György tanított meg, akit a Rajk-per előkészítő szakaszában régi barátja, Décsi Gyula hallgatott ki. Bár Heltai sohasem volt tettes, elismerte, ha a Párt arra kérte volna, ő maga is vállalta volna a tettes szerepét. Én attól félek, hogy mindegyikünkben benne van a hajlam nemcsak az áldozat, hanem a tettes szerepére is. Húsz éves koromban néhány hétig helyettesíthettem egy árvaház verekedős főnökét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy én is kiosszak néhány pofont. Örültem, hogy hamarosan búcsút mondhattam ennek a meglehetősen kétes tevékenységnek. Strukturálisan, azt hiszem, sokkal kisebb a különbség a kis és nagy tettesek között, mint gondolnánk. Fogságom története és az árvaház egy olyan tudati folyamatot indított el bennem, melynek következtében még ma is mindig azon igyekszem, hogy ne legyek tettes.

– Soha nem beszéltünk róla, talán tapintatlan is a kérdés, de szoktál gondolkodni azon, mi az identitásod?

– Szinte minden nap felmerül bennem ez a kérdés. Választ még nem találtam rá, mert az identitásaim – német, lengyel, zsidó, orosz, magyar, közép-európai, világpolgári és még sorolhatnám – úgy váltakoznak, mint az időjárás. Skizofrénia? Talán az is. De ez a skizofrénia óvott meg attól, hogy rabja legyek valamilyen rasszista, nacionalista vagy politikai őrületnek. Van két fontos identitás, amelyet még nem említettem, mégpedig a német és a magyar nyelv. Az összes többi identitás mellett leginkább ez a kettő határozza meg mindennapjaimat, a múltamat, jelenemet és jövőmet. Életem hátralevő részében már nem fogok tőlük megszabadulni, és nem is akarok. Ez a két nyelv a hazám.

– A fordítás, a kultúraközvetítés, ami hivatásod lett, nem függ össze azzal, hogy bizonyos értelemben kockázatosnak látod, ha valaki nagyon kötődik egy nemzethez, kultúrához?

– Néha azon kapom magam, hogy büszke vagyok a magyar kultúrára, amely számomra a foglalkozásom miatt elsősorban az irodalmat jelenti. Ez persze elég nagy hülyeség, hiszen a magyar irodalom nem létezik, csak egyes szerzők vannak. És ők az egész emberiséghez tartoznak, nem a magyar nemzethez. Nem beszélve arról, hogy nincs is a magyar nemzet. Inkább egy nyelvi szövetségről beszélhetünk, amelyhez én nagyon is hozzátartozónak érzem magam.

– Miért Idegen test és Szemfényvesztők a könyveid címe?

Ezek a címek a lelki állapotaimat tükrözik. Valamiképp egész életemben mindig idegen test voltam mások számára. Mindenhol valóságos vagy néha csak vélt szemfényvesztést látok. Mások hazugságai és szemfényvesztései körülfognak. Saját hazugságaimból és szemfényvesztéseimből naponta próbálok kitörni. Egyszóval az engem körülvevő hazugságok és szemfényvesztések lettek a témám.

– Ki a kedvenc íród, és ki a kedvenc íród azok közül, akiket fordítottál? Hatott-e rád és hogyan?

– Karl Philipp Moritz 1785 és 1790 között megjelent lélektani regénye, az Anton Reiser kísért hosszú évek óta az álmaimban. Sok más szerzőt is említhetnék. De Moritz még ma is nagyon fontos a számomra. A magyar szerzők esetében nehezemre esik, hogy ne soroljak fel egy hosszú listát. Első helyen Konrád Györgyöt említeném, aki irodalmi, fordítói és emberi vonatkozásban a legközelebb áll hozzám. Műveihez és gondolkodásához erős kötődést érzek. Petri György, a mindennapok zseniális költője, és Pilinszky János, akit a fasizmus bűnei magányosságba taszítottak, előkelő helyet foglal el a munkásságomban. De tulajdonképpen az összes általam fordított szerzőt megnevezhetném, hiszen a könyvek fordítását többnyire váltakozó szerelmi kapcsolatokként éltem át. Az idővel gyengülnek ilyen irányú poligám hajlamaim, és inkább a monogám írás kerül előtérbe. Ma már csak ritkán bocsátkozom irodalmi flörtökbe.

– Hogy alakult ki könyved pikareszk szerkezete – a töméntelen élményt máshogy nem lehetett kezelni?

– Jó ideje azon dolgozom, hogy visszafogjam a pikareszk jelleget, és az életrajzi mozzanatokat helyezzem előtérbe. Leo Kleinschmidtet le kell váltania egy én-elbeszélőnek. Karl Philipp Moritz példája nyomán létrejöhetne egy önéletrajzi-lélektani fejlődésregény. Ha elég erőm marad az elkövetkező években, akkor az élettörténetem, szándékom szerint korfestő regényként fog megelevenedni.

 

Címkék:2013-12

[popup][/popup]