„A zsidó származású polgárság az 1890-es években kezdett nagyobb számban beköltözni”

Részlet Bolla Zoltán: Újlipótváros építészete / 1861-1945 c. könyvéből

 

A historizmus korszaka (1862–1905)

Az építészeti historizmust, avagy az eklektikát számos különböző módon definiálják. Jelen kötetben historizmus alatt az 1860-as évek eleje (az olasz neoreneszánsz „meghonosítása” Pesten) és az 1900-as évek első fele (a szecesszióval keveredő neobarokk utolsó évei) közti időszak építészete értendő. Újlipótváros délkeleti és északi részének arculatát mindmáig nagyrészt ezen korszak épületei határozzák meg, a Nyugati tér hatalmas, minden nagypolgári igénynek megfelelő palotáitól a Dráva utca bérkaszárnyáiig. A neoromanikát kivéve a historizmus összes irányzata megtalálható a városrészben, az olasz neoreneszánsz és az osztrák neobarokk dominanciájával.

Az első házhelyparcellázások Újlipótvárosban a malmok felépítésével egy időben kezdődtek meg. Kund Vilmos 1862 januárjában osztotta fel két ingatlanát – a korábbi Deyák-majorságot – magán- és kisebb bérházak építésére alkalmas telkekre, a mai Szent István körút és Váci út kereszteződésénél. Ezzel párhuzamosan a Kund-telek nyugati részén Haggenmacher Henrik későbbi Árpád-malmának építése már megkezdődött. E parcellázás Újlipótváros arculatának meghatározó részévé vált, ekkor rakták le ugyanis a majdani új városrész utcahálózatának alapjait. A Váci útra merőleges és azzal párhuzamos hálózat első elemeiként nyitották meg a Visegrádi és Katona József utcák elejét. 1862 júniusában a Kund-féle telekosztás folytatásaként Léphegyi Mihály osztotta fel két Váci úti telkét. Léphegyi később a szomszédos Steiner Borbála-féle telket is megvásárolta, hogy azt 1868 januárjában – a sajátjával egyesítve – parcelláztathassa. A Kund- és Léphegyi-féle telkeken 1864-től kezdve jelentek meg az első „telepesek”, többségük kisiparos és kereskedő volt. Az első lakóház az egyik Léphegyi-parcellán épült, nevezetesen az egykori Martinetz-ház a mai Váci út 22. szám alatt. Az 1860-as évek magánházai közül kiemelendő még a Tierl-ház (Visegrádi utca 11.) tágas, „polgárias” tulajdonosi lakásával. Az első nagyobb bérház szintén az 1860-as évek utolsó évéből való, a Budapesti Építő Társulat Visegrádi utca 20–24. szám alatti 126 lakásos munkásháza. Figyelemre méltó módon, az 1-2 szobás hajlékokon kívül hét 3 szobás és két 4 szobás lakást is tervezett a házba Ybl, amelyek abban az időben a környék legnagyobb bérlakásai voltak. A második jelentékenyebb bérházépítkezés a mai Újlipótváros területén Rill és Schestauber egyemeletes háza (Katona József utca 17.) volt. Az épület a Külső-Lipótvárosban csak elvétve előforduló (az 1880-as évek előtt a többi külvárosban annál gyakrabban létesített) alagsori (szuterén) lakásokat is tartalmazott, a beépíthető terület maximális kihasználása végett.

Újlipótváros északi határa, a mai Dráva utca 1863-ban jött létre, amikor az 1771-es vámvonalat ide helyezték át. A nevezett útvonal mentén az 1860-as évek végén egy sikertelen házhelyparcellázás történt a volt királyi téglavetőn: a gátakon túl, a rendezetlen rakpart mellett fekvő ingatlanokra nem akadt vevő. Ezeket a telkeket – amelyek 1881-ben a Gregersen család tulajdonába kerültek – csak az 1890-es években kezdték beépíteni, akkor is jellemzően kisebb üzemi és raktárépületekkel.

A Külső-Lipót- és Terézváros fejlődéséhez nagyban hozzájárult az első pesti lóvasúti vonal 1866-os megnyitása, amit a Kálvin tér és a mai Újpest városkapu között építtetett ki a Pesti Közúti Vaspálya Társaság, és a Kis Sörcsarnok előtt volt eleinte az egyik kocsiszíne. 1869–1870 körül megnyílt a lóvasút szárnyvonala a Tüköry-gáton, a mai Nyugati tér és az Újvilág között, így területünk déli és keleti határán egyaránt létrejött 1-1 közúti vasútvonal, már a pesti lóvasút hőskorában.

Az 1870-es években kezdett valóban magyarrá válni a főváros, a korábbi német anyanyelvű lakosság a gyors asszimilációval kisebbségbe került. Az 1873-as év viszont ínséges időket hozott a magyar építőiparra. A bécsi tőzsdekrach hamar véget vetett az 1860-as, 1870-es évekbeli ún. Gründerzeit prosperáló időszakának. Fiatal városrészünket kiváltképpen érzékenyen érintette a válság, 1873 és az 1880-as konszolidáció között semmilyen említésre méltó épület nem épült. Időközben a Margit híd 1876-os átadásával a Lipót (ma Szent István) körútnak kulcsfontosságú szerep jutott a Buda és Pest közötti közlekedésben. 1877-ben megnyílt az Osztrák Állam­vasút-Társaság új, nagyobb pályaudvara (a későbbi Nyugati pályaudvar) – az első pesti indóház helyén – ami a környék forgalmát tovább növelte. 1878-ban létrejött a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság – amely később Újlipótvárosban építtetett pazar székházat magának – és egy évvel később megnyitotta az első Budát Pesttel összekötő közúti vasútvonalat – 1869-es Fegyvergyár utcai (ma Szent István körút) vonala folytatásaként – a Margit hídon át. Az említett infrastrukturális fejlődés azonban inkább az ipari vállalkozásoknak kedvezett. Az 1880-as évek első felének lakóház-építészetét a kisebb bérházak uralták, többségük földszintes vagy egyemeletes (Bessenyei utca 23., 1882).

Az 1880-as évek második felében végül ezen a területen is megvetette lábát a spekulatív bérházépítészet. A spekulánsok pusztán a profittermelés – és nem saját lakás – céljából létesítették olcsó bérkaszárnyáikat. Igyekeztek a lehető leggazdaságosabb kivitelezés mellett a lehető legtöbb bérlakást építtetni a telkeiken, figyelmen kívül hagyva a minőséget. Az 1880-as, 1890-es évek fordulójának nagyobb akciószerű építkezése volt a Visegrádi utca 16–18/A–B lakóházcsoport, ami három hasonló, U-alaprajzú bérházból állt, de ezeket manapság az 1890-es években eléjük épített utcai szárnyak eltakarják. A Fluck-féle parcellák közül a saját tulajdonában megmaradt telkeken Fluck Franciska (nevét írják Fluck Fanni változatban is) vállalkozó építtetett alacsony minőségű bérházakat (Bessenyei utca 23., Visegrádi utca 59. és 63.). Az 1890-es évek közepén Újlipótváros déli része a körút befejező építkezéseivel fokozatosan polgáriasodott, emiatt ezen a területen az új kispolgári és különösen a munkásházak száma csökkenni kezdett. A frissen felparcellázott északi területek azonban ez utóbbiak építésére ideális színteret biztosítottak. A rohamosan fejlődő Váci úti iparnegyed ebben a korszakban több ezer munkást vonzott a környékre. Számukra építtette fel példának okáért dr. Kresz Géza és Deutsch József – hogy csak a legtöbbet építkező vállalkozókat említsük – 1-2 szobás lakásokat tartalmazó házaikat a Dráva és Tisza utcák menti háztömbökben (1890-es évek közepe). Ezekhez hasonlóan épült be a Garam utca vége is az évtized második felében. A kassai származású Bernovits Gusztáv tervezte az említett Tisza utcai tömbök házainak nagy többségét, akinek neve Újlipótváros 1890-es évekbeli építészetétől elválaszthatatlan. Bérkaszárnyáit rendszerint olasz neoreneszánsz és rokokós neobarokk homlokzatokkal látta el, de ezek többségének tagozatait sajnálatos módon a háború után elpusztították.

Az 1880-as évek második felében a Lipót körút környékén építkezett Paulheim József, a kor egyik legtöbb bérházat tervező és építtető vállalkozója. Elsőként a Lipót körút keleti végének 1886-os rendezése után az újraosztott Kund-parcellákból a mai Szent István körút 26. számú telket vásárolta meg. A telekre egy nívós olasz neoreneszánsz homlokzattal ellátott, ám rosszul megvilágított udvari helyiségekkel rendelkező lakóházat tervezett és építtetett. Ő készítette Keleti Gyula Szent István körút 24. és 30. szám alatti bérházainak terveit is, amelyek közül az utóbbi Újlipótváros első háromemeletes háza lett. A körút másik oldalán a 25. és 29. szám alatti épületeket tervezte 1889-ben. Paulheim József irodájának vezetője az 1890-es évek elejétől veje, Hudetz János építőmester volt, aki ezután az apósa által tervezett és építtetett épületek szinte kizárólagos kivitelezője lett. Ebből adódóan gyakran – tévesen – neki tulajdonítják Paulheim József 1890-es évek elején tervezett épületeit. Az önállósult Hudetz az 1890-es évek második felében felparcellázott egykori Tüköry- majd Weiss-telekre több bérházat is tervezett rokokós neobarokk stílusban (Szent István körút 6–8., Pannónia utca 4.). Hudetz Weiss Izidorhoz fűződő kapcsolata is Paulheimnek volt köszönhető, ő tervezte ugyanis Weiss 1880-as évekbeli erzsébetvárosi bérházait a Nagykörúton és annak környékén. Paulheim egy másik tanítványa, a cseh származású Klimes József is tervezett egy munkáslakóházat a Hegedűs Gyula utca 99. szám alá az 1890-es években. Újlipótváros egy másik nevezetes vállalkozó építkezéseinek is színtere volt. Wellisch Alfréd, a századvég leggazdagabb budapesti építésze több kispolgári és munkásbérházat tervezett területünkön, emellett hozzájárult a Lipót körút és a Váci út fényűző arculatának megteremtéséhez. Vígszínház melletti saját palotája (Szent István körút 16., 1898–1899) az 1890-es évek végén Pest egyik legdrágább bérháza lett. Egy másik vissza-visszatérő családnév Újlipótváros építészettörténetét tekintve a Schestauber. Az egyik első „telepes” volt a Kund-féle telkeken Schestauber Tamás ácsmester, aki 1864-ben alapította telephelyét, és 1872-ben építtette fel saját otthonául is szolgáló bérházát a Katona József utca 17–19. szám alatt. Ezzel szemközt fia, Szilágyi (Schestauber) János építőmester tervei alapján valósult meg 1887-ben a Lenhardt-ház (6/B szám).

A korszakban jelentkező stílusokat tekintve, az 1870-es évek elejéig a mai Újlipótvárosban kevés olyan épületet találunk, mely ne lenne „jelleg alatti”. Az 1860-as évekig a területen csak elvétve emeltek olyan igényesebb épületet, ami kifinomultabb architektúrával rendelkezett. Legfeljebb a késő-klasszicizmus (gyapjúmosó) és a romantika motívumait (üzemek) applikálják, meglehetősen szolid kivitelben. Az olasz neoreneszánsz az 1870-es években jelent meg a városrész első nagyobb lakóépületein. Mint a Székesfőváros minden egyéb területén, Újlipótvárosban is szinte monopóliumot élvezett ez az irányzat az 1880-as évek második feléig. Egyeduralmát itt Keleti Gyula egyik Szent István körúti háza (24. szám) törte meg 1888-ban, amelyet Paulheim József német neoreneszánsz modorban tervezett. Az 1890-es évek közepéig azonban az új épületek nagy többsége még olasz neoreneszánsz architektúrával létesült. Az első négyemeletes épület a Nyugati tér és Váci út sarkán álló Feledi-ház (Nyugati tér 4.), amely egyúttal városrészünk első valódi „későhistorizáló” épülete. A neobarokk épületet a Sziklai és Goldmann építészpáros jellegzetes – a maga korában erősen kritizált – rokokós ornamentikája díszíti. Ebben a házban helyezték üzembe 1892-ben Újlipótváros első személyfelvonóját. Mellette áll Holub József építőmester saját bérháza (5. szám alatt), mely szintén a monumentalitásra törekvő kései historizmus iskolapéldája, és német neobarokk előképekről kölcsönzi stílusát. A körúton tovább haladva megtekinthetjük a 22. szám alatti BKVT-székház egyszerűbb, de szintén – a kor kifejezésével élve – „emlékszerű” architektúráját. Említésre méltó, hogy Újlipótváros egyik első villamos üzemű, a bécsi Freissler-féle Gép- és Felvonógyár által 1895-ben készített liftje is ebben az épületben volt. A neobarokkal egy időben – Bécs hatására – a rokokó ornamentika is újból teret nyert az építőművészet eszköztárában. A stílus immáron második reneszánszát élte – az első „újjáélesztésre” (második rokokó) a XIX. század közepén került sor. Újlipótvárosban a rokokós díszítés első ízben az említett Feledi-házon jelent meg. Ezt követte a Vígszínház belsőépítészete, a bécsi neobarokk közvetlen hatásával. Itt megemlítendő, hogy a Közmunkatanács a mai Pannónia és Hegedűs Gyula utcák között eredetileg egy teret kívánt kialakítani, melynek közepén állt volna a színház. Azonban ez nem volt kivitelezhető, így a mai 12. és 16. számú körúti telkek sarkát letompították, hogy a bérházak között álló színházépület jobban érvényesülhessen.

A historizmus-kori lakóépületek morfológiáját tekintve az 1860-as években keletkezett házak szinte kivétel nélkül telekhatáron álló, előkert nélküli, 1-2 szobás magánházak és kisbérházak. Külön kategóriába sorolhatók a gyár­telepek munkáslakóházai, amelyeket általában szabadon állóan építettek. Az emeleti közlekedő szerepét rendszerint a legegyszerűbb kivitelű függőfolyosó töltötte be. Ebben a korban a villa- és nyaralóépítésnek ezen a területen már nem volt mozgatórugója, az üzemek és malmok szaporodása és a forgalom növekedése kiszorította ezt az épülettípust az akkori Külső-Lipótvárosból. Éppen ezen okokból kifolyólag az 1870-es, 1880-as évektől a földszintes és egyemeletes bérházak váltak városrészünk új épületállományának meghatározó elemévé, kiváltképp a Váci út környezetében és a délkeleti részen. Körülépített udvaros épületek ennek ellenére még csak elvétve létesültek, többségben voltak az L- és U-alaprajzú házak. Az 1880-as, 1890-es évek fordulójára a körút és Váci út környezetében fekvő telkek felértékelődése folytán megjelentek az előbbiek is.

Az Újlipótváros további fejlődését jelentős mértékben meghatározó zsidó származású polgárság az 1890-es években kezdett a területre nagyobb számban beköltözni, egy időben a kereskedelem, a vendéglátó- és szórakoztatóipar színvonalának növekedésével. Egy, a lipótvárosi Markó utcában építendő zsinagógára 1898–1899-ben tervpályázatot írtak ki, ez azonban nem valósult meg. „Ólipótváros” ezen északi részén – szemben Újlipótvárossal – csak kevés lakóház épült. Az országos és fővárosi intézmények, a kereskedelem, pénzügy, törvényhozás és igazságügy központjai ellenben itt koncentrálódtak a XIX. század végétől. Városrészünk polgársága is jellemzően szellemi szabadfoglalkozású volt: ügyvéd, mérnök, orvos valamint művész. Újlipótváros kevésbé vallásos mivoltát az is mutatja, hogy imaszobára csak 1911-ben jelentkezett igény, illetve zsinagógát 1927-ben a Hegedűs Gyula utca 3. szám alatti lakóházban alakítottak ki. A vészkorszakig Újlipótváros lakossága 80–90%-ban zsidó származású maradt, többségét az 1944 októbere és 1945 januárja között tomboló nyilas terror ellenére is megtartotta az 1956-os forradalomig; ezután vándoroltak ki többen külföldre, elsősorban Izraelbe. A „keresztény kisebbség” csak az 1930-as évek végén kezdett el nagyobb számban építtetni.

A XX. század elejére a Váci úttal, a Lipót körúttal és a Nyugati pályaudvarral, jó közlekedési környezetben és modern infrastruktúrával megépülő bérházaival a terület népszerűvé vált a beköltöző polgárság köreiben. Klösz György fényképész, a magyarországi városfényképezés úttörője az 1890-es években dokumentálta először a polgáriasodó városrészt. 1889-ben Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter bevezette az olcsóbb vasúti zónatarifát, így a Nyugati pályaudvar személyforgalma is megnövekedett. A polgárság által kedvelt és gyakran látogatott Margitszigetre 1900-ban a Margit hídról lejáró készült, melyen keresztül belépti díj ellenében lehetett átkelni. A körúti bérházsor 1902-re nyert befejezést. Új szecessziós épületeivel és kávéházaival Külső-Lipótváros déli része csatlakozott a világvárosi, századfordulós Budapesthez. A tárgyalt korszak végéhez közeledve kezdte el a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) vonalainak villamosítását. A konkurens Budapesti Városi Villamos Vasút (BVVV) sikerét látva a vállalat vezetői ugyanis ráébredtek, hogy az új évszázad hajnalán a lóvasút már nem lehet a villamos vetélytársa. A BKVT elsőként villamosított vonala éppenséggel a Váci úti Kálvin tér – Újpest vonal lett 1895-ben. Válaszul erre, a BKVT addigi újlipótvárosi monopóliumát megszüntetendő, a BVVV lipótvárosi vonalát a Pozsonyi úton a Victoria gőzmalomig építtette ki 1903-ban. Ezzel kapcsolatban a keskeny Pozsonyi út kiszélesítése vált szükségessé, amit az ún. Dunaszabályozási telkek (melyekre később a Palatinus-házakat építették) határainak nyugatabbra tolásával oldottak meg. Ezen kívül az FKT más, századforduló-környéki jelentősebb városrendezési beavatkozásai az 1870-es évek óta tervezett két nagyobb térhez kötődtek. A Visegrádi, Ipoly, Pannónia és Garam utcák által körbezárt területen kialakítandó park ötletét 1896-ban elvetették. A Pozsonyi út és Szent István parkról szóló fejezetben tárgyalt, az új városrész közigazgatási és egyházi központjaként tervezett Csanády teret hosszas tárgyalások után 1908-ban szintén törölték az általános szabályozási tervből.

Az építészeti historizmus korszakát Újlipótváros területén Knötgen és Bach Heszler-házai zárják a Csanády és Visegrádi utcák kereszteződésénél 1904-1905-ben. A Csanády utca 7. szám alatti bérház a barokk formakincséből válogat, a Visegrádi utca 39. számú épületnek neoreneszánsz homlokzata ezzel szemben az olasz palazzók stílusjegyeiből merít. A Nagykörút befejezésével a budapesti historizmus korszaka is véget ért, e stíluskorszak utolsó nagy alkotásai a Lipót körút déli oldalának székesfővárosi bérházai (Szent István körút 7. és 17.). Ezután az antik és középkori hagyományon alapuló neostílusok legfeljebb újraértelmezett módon jelentek meg a jugendstil és premodern épületeken. Az újragondolt, ám idejétmúlt történelmi stílusok újjáéledésére az 1920-as évek közepéig kellett várni, erről a korszakról „Az új historizmus” című fejezetben írunk.

 

Bolla Zoltán: Újlipótváros építészete 1861–1945

Ariton Kft., Budapest, 2019

312 oldal.

Ára: 8.990 Ft