A zsidó (kis)polgár útja Budapesttől Berlinig

A 80 éves Dalos Györgyöt köszöntjük.

Legutóbb megjelent köteted a Három Berlin. Ez a mű érdekes módon ad új színt a munkásságodnak, hiszen „útikönyvet” még nem publikáltál.

Eredetileg Körössi P. József kiadója, a Noran Libro rendelt tőlem afféle önéletrajzi útikönyvet, ám a Noran megszűntével már a Napvilág kiadó publikálta. Németül írott önéletrajzom 2018-ban egy müncheni kiadónál jelent meg, s ennek Berlinnel kapcsolatos vonatkozásait mintegy átemeltem a magyarul megfogalmazott könyvbe. Ugyanakkor felvetten a „három Berlinre”, tehát Kelet-, Nyugat-, majd az egyesült Berlinre vonatkozó lexikális és történeti adatokat is.

Ami életrajzomat illeti, abban a németség és a német főváros sorsszerű szerepet játszott. Családom apai ágon a „Deutsch”, anyai vonalon a „Berliner” nevet viselte. Mindkét család alighanem a zsidóság azon rétegét képviselte, amely a Voltaire-rel levelező, de egyébként bunkó Nagy Frigyes Poroszországából menekült a kevésbé „felvilágosult”, de türelmesebb Mária Terézia birodalmába. Apámat tehát még Deutschnak hívták és én magam hétévesen, 1950-ben lettem „Dalos”. A magyarosítást nagyanyám szorgalmazta, mint mondotta: „für alle Fälle” (minden esetre). A két család egyúttal a Monarchia két különböző szegletéből települt át a 20. század elején Budapestre: a Deutsch-ok Lugosról jöttek (ma Románia), a Berlinerek Alsó-Kubinból (Ma Szlovákia).

A Rákosi-éra osztályszempontú megközelítése szerint te kispolgári származéknak számítottál, és ez a besorolás több könyvedben foglalkoztat. Tényleg kispolgár vagy?

Az vagyok, ha úgy tetszik öntudatos kispolgár, mint azt „A körülmetélés” című regényemben megírtam, az „egyéb” kategóriába soroltak. Ez egy fokkal ugyan jobban hangzott, mint az „osztályidegen” („x-es”) megjelölés, amelyet a volt uralkodó osztályok sarjaira alkalmaztak és komoly karrier-hátrányokkal járt, de a „kispolgár” meghatározásban is volt valami megszégyenítő. Serdülőként menekülni igyekeztem a „kispolgáriság” bélyegétől, legalábbis „értelmiségivé” akartam válni és ennek egyik módja a szocializmussal, a kommunizmussal való azonosulás volt.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”? Ahogyan Konrád és Szelényi könyvcíme sugallja?

Ekkora becsvágyam sohasem volt. Egyébként, „az” értelmiség – akárcsak a kispolgárság – sohasem jut hatalomra, legfeljebb „viszonyul” hozzá. Hatalomra az a politikai elit jut, amelyik tudja, mihez kezdjen vele. Az értelmiség vagy körülnyüzsgi, vagy tiltakozik ellene. Egyébként a korai szocializmusban az értelmiség is megkapta a maga bélyegét: „Nem osztály, hanem csak réteg”, állították, amely ugyanúgy ingadozik, mint a középparaszt a szövetkezetbe való belépés tárgyában. Az értelmiség ennek megfelelően csapódik a munkássághoz vagy a polgársághoz, egyszóval valami gyanús mindenképpen van benne.

Műveidben újra és újra visszatér az egzisztenciális félelem, hogy hőseid miből fognak megélni. Egyszer jártam nálad Bécsben, és a kölcsönkapott lakáson jól látszott, hogy nem vet fel a pénz.

Amikor a nyolcvanas évek derekán kiköltöztem Bécsbe, abba az egyszobás albérletbe, valóban máról holnapra éltem. Úgy voltam a pénzzel, mint a híres színész, Csortos Gyula, amikor egy műpártoló megkérdezte tőle, mennyi kellene neki a jóléthez, és ő azt válaszolta: mindig csak húsz korona. Nekem, talán épp a korábbi szegénységből eredően anarchikus viszonyom volt a pénzhez. Nem gyűjteni, költeni szerettem.

Legutóbb megjelent könyved szerint a berlini letelepedés óta íróként stabil körülmények között élsz.

Már amennyire a létezés a mai világban stabil lehet. Annyi biztos, hogy rendszeresen megjelennek a könyveim. Német nyelvterületen öt-hatezer olvasóm van, és ők igazolják az én irodalmi létezésemet: amíg veszik a könyveimet, meghívnak felolvasásokra, nyilvános vitákra vagy más magyar pályatársak bemutatására. Ehhez viszont dolgoznom kell – az író nem lehet nyugdíjas.

A „Három Berlinben” szerepel egy nosztalgikus passzus: akkoriban még ingyenes volt az oktatás és az egészségügy, valamint érvényesült a kultúra állami támogatása. Azt gondolod, hogy a rendszerváltás utáni berendezkedés a humánum szempontjából rosszabb viszonyokat teremtett Közép–Kelet-Európában?

Aki abban a rendszerben élt, annak joggal lehetett ilyen érzése. Nem véletlenül beszéltek a nyolcvanas évek végén kapitalizmus helyett kíméletesen szociális piacgazdaságról, mintha a melléknév automatikusan velejárója volna a főnévnek. A kilencvenes években aztán kiderült, hogy az új rendszernek nem csak haszonélvezői vannak, hanem milliós nagyságrendben vesztesei is. Valamelyest a kultúra is ide sorolható, amelynek intézményei állami támogatás nélkül nem tudnak meglenni. Ugyanakkor ez a mecenatúra se tiszta öröm, mert egyre inkább a politikai és világnézeti befolyásolás eszköze.

A szocializmus mintha egy másik bolygó lett volna. Kétségkívül voltak előnyei, pláne alulnézetből. Én például tízévesen tüdőbetegen háromnegyed évet töltöttem egy szanatóriumban.  A zsidó gyermekotthonok szűkös kosztja után ott ettem életemben annyit, amennyit akartam. Engem ebben az értelemben korrumpált a rendszer. A legszegényebbek, a megalázottak, a megnyomorítottak kaptak valamit. Ezt nem lehet tagadni még akkor sem, ha olyan rendszertől kaptak, ami nem tett eleget semmiféle demokratikus normának, viszont ádáz büntető politikát gyakorolt. Ugyanakkor elnevezésének megfelelően igyekezett szociálisnak mutatkozni, és az is volt, ameddig tudott. A végén már nem tudott. Nyakig ülve a hiteladósságokban, amelyeknek a kamatját sem tudta törleszteni, a hetvenes-nyolcvanas években képtelen volt arra, hogy a leszakadó rétegek sorsát kézben tartsa. Jórészt ebbe bukott bele. Ugyanakkor ezt a feladatot a demokrácia sem tudta, talán nem is akarta vállalni.

Mégis – honnan a nosztalgia?

Hogyne lenne nosztalgiám, saját fiatalkorom iránt? Vagy akár az akkori rendszerrel való szembenállásom iránt is? Jó érzés volt utálni a hivatalos hazugságokat, az ócska kabaréhumort és a pártvezetés téblábolását az általuk sem hitt „antiimperialista” frázisok és a nyugattal való nyílt kacérkodás között. Személyes erkölcsi elégtétellel töltött el, hogy nem az ő oldalukhoz, hanem egy magát velük szemben meghatározó kisebbséghez tartozom. Mostani ellenzékiségemben ennek az örömteli érzésnek nyoma sincs.

Részt veszel-e valamiképp a politikai életben, Németországban?

Közvetlenül nem, legfeljebb kulturális-közéleti vonatkozásban. Húsz éven át kuratóriuma tagja voltam a Heinrich Böll Alapítványnak, és most is tagja vagyok a Szász Művészeti Akadémiának, meg különféle irodalmi zsűriknek. Jóval közelebb állt a politikához a berlini Collegium Hungaricum igazgatójakén eltöltött négy esztendőm 1995 és 1999 között, ami egybeesett a Frankfurti Könyvvásáron megszervezett 1999-es fővendégséggel. Igaz, ennek az időszaknak kellemetlen mellékzöngéi is voltak – akkor indult be a mostani „kultúrharc” előzménye. Mégis jól éreztem magam abban az íróember számára ritkán adódó szerepben, hogy rendezvényeket, irodalmi eseményeket hozok létre és csapattal együtt dolgozom egy sokéves terven.

A Három Berlinből kiderül, hogy Németországban jóval többet publikálsz, mint itthon. Milyen műveid nem jelentek meg Magyarországon?

Főleg azok, amelyeket németül és eleve német közönségnek írok. Ilyen volt a 2009-ben megjelent „Felgördül a függöny”, amely az 1989-es drámai eseményeit vizsgálja összehasonlítva Kelet-Berlintől Szófiáig, vagy 2014-ben „Az oroszországi németek története Nagy Katalin cárnőtől napjainkig”. Létezik ezen felül három kiadásban a „Magyarország dióhéjban”, hazánk történetének rövid és népszerűen megírt áttekintése. Némelyik eredetileg német könyvem utóbb itthon is megjelent, fordításban, így a Gorbacsov-életrajz vagy „Az utolsó cár” című biográfia.  Furcsa helyzet ez: témáim nemzetköziek, jórészt németül írok, de a számítógépem betűkészlete magyar és magyar írónak tartom magamat – német írónak semmi esetre sem.

A Három Berlin kötetedben, a prózai szövegben olykor feltűnnek versek. Tudható, hogy költőnek indultál. Mi maradt a lírából?

Verstanilag ma is tudok szonettet, tercinákat, stanzákat írni, de nincs olyan sajátos mondanivalóm, amit csak költészetként fejezhetnék ki. Ezek a versek voltaképpen a témát szemléltetni kívánó idézetek. Emlékszem kamaszkorom nagy olvasmányára, az Ezeregyéjszakára. A mesék szövetében ott is újra meg újra megcsillan egy költemény. Gondolom, az ismeretlen szerző vagy a nevében mesélő Seherezádé díszítőelemnek fogta fel a rímes betéteket.

Nekem hihetetlen, hogy 80 év van mögötted. Hogy érzed: eljutottál-e oda, ahová el lehetett jutni a te képességeiddel?

Gondolom, igen. Legalábbis nincs sikeréhségem. Pedig azelőtt nagyon is volt, mégpedig annál nagyobb, minél szerényebb volt az eredmény. Amikor 19 év könyvszünet után először jelentkezhettem könyvvel Magyarországon, szinte megrészegültem a sikertől – a Három Berlinben leírom azt az érzést, no meg a fordítottját is, amikor a kötetet felsőbb utasításra levették a könyvheti listáról. Ugyanígy eufóriát váltott ki belőlem az első nyugati megjelenés. Aztán az ember lenyugszik, tudja, hogy nagyjából mit érhet el. A külső siker nem okvetlenül belső: Kertész Imre még a Nobel-díj birtokában is peremen érezte magát. Nekem régen a megjelenés volt fontos, ma az, hogy leülök a géphez és összeütöm a következő könyvet.

De azért az elismerés is fontos: például a Heinrich-Mann-díj, amelyet idén neked ítélt a berlini Művészeti Akadémia.

Persze, jólesett. Heinrich Mann „Ronda tanár úr” című szatirikus regényét (Kosztolányi fordításában) a gimnáziumban pad alatt olvastam úgy, hogy pár napra el is kobozták tőlem – gondolom, tanárom is kíváncsi volt rá. Most a díjátadás küszöbén ismét belelapoztam és meglepett, hogy ennek a majdnem százhúsz évvel ezelőtti regénynek még él a humora. Ha lehet azonban, még büszkébb vagyok a tíz évvel ezelőtt kapott Füst Milán díjra, nem csak azért, mert ez az egyetlen magyar irodalmi kitüntetésem, hanem azért is, mert Füstöt, a legmagányosabb Nyugatost mindig is borzongó tisztelettel olvastam.

Regényeid olvasása közben gyakran fog el a ráismerés élménye, hiszen az általad ábrázolt réteg, az elszegényedett, lecsúszott és a szocializmusban nehezen beilleszkedő zsidó kispolgárság az én felmenőim világa is. Ebből a szempontból, mintha oral historyt tartanék a kezemben. Egyetértesz-e azzal, hogy a szépirodalmi műveidben ugyanannyi a historikum, mint egy történelmi könyvben?

Nehezen tekinthetek el attól, hogy legújabb kori történész vagyok, kisregényeim első bekezdésében többnyire megadom a cselekmény helyét és idejét. És mert tény, hogy számos írásom önéletrajzi elemekből építkezik, a könyvek együttesen akár magántörténelem-írásnak is tűnhetnek. Ráadásul sok akkori élmény és helyszín időközben visszahozhatatlan, már az emlékezetekből is eltűnő múlttá vált. Így például a „A körülmetélés” helyszíne. Nemrégiben egy izraeli házaspárt kalauzoltam Óbudán. A zsinagógát még meg tudtam mutatni és rajta a táblát is, amelyet egykori árvaházi gyerekekként mi állítottunk fel 2008-ban. Csakhogy a Zichy utcai háromemeletes épület, amely 1952 novemberétől adott otthont a Fiúárvaháznak, ma már nem létezik, az egész házsort lebontották egy házgyári lakótelep kedvéért. Ugyanígy a felismerhetetlenségig megváltozott a könyvben ábrázol Flórián tér kis üzleteivel és alacsony épületeivel. Egyszóval: történelem, már-már régészet. Másfelől azonban a történész és az író szerepe itt válik ketté: az egyik leírja, ami igaz, a másik kitalálja.

És te most éppen milyen igazságot készülsz kitalálni?

Egy regénnyel vesződöm, amely az önéletrajzi vonalba illeszkedne, és az „Ágyrajárók” munkacímet viseli. Ténybeli háttere, hogy amikor családom 1945 februárjában a gettóból hazatért a Teréz körúti bérlakásba, ott egy háromtagú családot talált, akiket nagyanyám hol „kisnyilasokként”, hol pedig egyszerűen „gójokként” emlegetett, hozzátéve, hogy ezek a Kárpátaljáról származó emberek a kényszerű együttélés hónapjai alatt igen rendesen, segítőkészen bántak velünk. Ez a szűkszavú közlés újra meg újra felkeltette a fantáziámat, legutóbb olyannyira, hogy becsöngettem az egykori lakásba, amely már vagy húsz éve nem otthonom, és legnagyobb ámulatomra egy ukrán család mutatta meg készségesen gyermek-, ifjú és javarészt- felnőttkorom egykori színhelyét. Vagyis a helyszín és az idő adva van. Már „csak” a regényt kellene hozzá kitalálni.