A zsidó identitás problémái Rubin Szilárd Csirkejátékában

Részlet Keresztesi József Rubin Szilárd. Pályarajz című monográfiájából (Magvető, Bp. 2012). Az oldalszámok a Csirkejáték 2004-es Magvető-féle kiadására vonatkoznak

Az identitás kérdése a Csirkejáték hősét kínzó kétségbeesett zűrzavar legbelső köreibe vezet. A végső szakítást követően, a teljes magára hagyatottságban Till arra vár, hogy megszólaljon a telefon, és fölhívja valaki – „hogy végső bukásom előtt nevemen szólít és megment egy hang”. (184) Valamivel később, az utolsó előtti fejezetben, miután nem érkezik hang, amely a segítségére siessen, végül a saját hangján igyekszik ezt a véghez vinni. Till áll a dunai hajón, és önmagát szólítgatja: először a saját nevén, majd egy képzeletbeli barát, egy szerető, majd a halott nagymama, végül pedig valamelyik szülő (gyaníthatóan az édesanyja) szájába adva a mondatot: „Till, kisfiam! Aranyos, kicsi fiacskám!” (203) Válasz természetesen egyik szólításra sem érkezik. Ebben a jelentben válik a legélesebbé az a radikális és magányos szembenállás a világgal, amit a regény lírai alapállásának neveztem. Az önmegszólítás kétségbeesett játéka, a név megjelenése más-más tükrökben arra utal, hogy a szerelmesregény felszíne alatt jóval nagyobb tétben folyik a játszma, nem pusztán a boldogság ígéretével kecsegtető párkapcsolat sikeréről vagy sikertelenségéről van szó. Till identitása mindvégig képlékeny, kialakulatlan és sérülékeny.

A regényhős eredendő önállótlansága, másra utaltsága lépten-nyomon megjelenik az érzékletes hasonlatokban, metaforákban is. Ilyen a már idézett papagájhasonlat, amikor a regény elején Till képtelennek bizonyul átérezni a szerelem nyújtotta biztonságot: „Hiába ismételgettem: »Orsolya szeret.« Úgy hangzott, mint egy papagáj hittétele.” (9) Ilyen, amikor a házasságkötést követő vita során Orsolya Till szemébe vágja: „Olyan lettem melletted, mint a vak kutyája. Egy igazi vakot el tudnék vezetni. (…) Ha egy hidat akarsz felrobbantani a meggyőződésedért, akkor is kitartok melletted. De neked nincs látható célod. Nem bírok tovább egy helyben keringeni! Egy kutya is beleőrülne.” A veszekedő pár ezt a hasonlatot továbbviszi, és végül Till így riposztozik: „És most új gazdát keresel, igaz? A vakot most már a kutyája is elhagyja!” (146-147) Ide sorolható továbbá a zsiráfnyakú nők hasonlata, akik meghalnak, ha leveszik a karikát a nyakukról – Till ilyennek látja az Orsolyához fűződő viszonyát (185), vagy éppenséggel az alábbi kép: „…úgy tapadtam az üvegre, ahogy az űr utasa bámulhat ki a csillagtalan semmibe. Nem is egy ember: egy világűrbe lőtt állat árvaságával.” (104)

Ezekben az állatos hasonlatokban – talán elmondható, hogy itt az önállóságától megfosztott afrikai zsiráfnyakú nő képe is animális tartalommal telítődik – egytől egyig észlelhető valami kényszeres önlefokozás. „Olyasmit kell tennem – mondja egy helyen Till –, amitől mélyen őalá kerülök, hogy újra fölnézhessek rá, és megváltást remélhessek tőle.” (100) A hatodik fejezetben, épp a „világűrbe lőtt állat” metaforáját követően Till már patologikus testi tüneteket, kényszercselekvéseket produkál. Miután egyetlen ponthoz, egyetlen személyhez köti a teljes identitását, ennek a pontnak az elvesztése a tökéletes széthullással fenyegeti. S ezért lehetséges, hogy a nyugvópontot Őrfű jelenti majd, az élettörténet egy olyan szelete, amely teljesen független Orsolyától és Till mohácsi életétől.

Ám alaposabban szemügyre véve mintha ezzel az őrfűi emlékkel sem teljesen stimmelne minden.

A kastélyt rögtön az első fejezetben megemlíti futólag Till, s ekkor egy furcsa momentumra lehetünk figyelmesek: „Orsolya hitetlenül mosolygott, mire félszegen elhallgattam. Örültem, hogy másra fordult a szó.” (8) Vajon miért nem dicsekszik el Till a gazdag rokonsággal Orsolya és Anna tant előtt? Miért marad meg Őrfű titoknak Orsolya számára? Valamivel később, a kisregény harmada táján ezt is megtudhatjuk: „Megalázottságomban mindig a birtokhoz menekültem. Távoli emlék volt, és Orsolyának sohasem említettem. Talán mert hencegésnek tarthatta volna, talán mert apámmal függött össze.” (69)

Itt még nincs kimondva semmi. De csak egyet kell visszalapozni a könyvben, hogy rátaláljunk arra a bekezdésre, ahol az elképesztő műgonddal szerkesztő Rubin megágyaz ennek a motívumnak. Mielőtt belopózna Orsolyához a Carletter-ház lányszobájába, Till megáll a sarki könyvesbolt kirakata előtt, és emlékezetébe idézi gyerekkora kedvencét, a Tarzan-sorozatot:

Az első kötetben a hős még kisfiú volt, de hiába támadt rá a majomhorda leghatalmasabb hím gorillája, Tarzan legyőzte. Gyermek lévén se Toldi, se Kinizsi ereje nem lakott benne. Csakhogy – mint irigykedve olvastam –: „A kisfiú ereiben a legkülönb faj legjobb harcosainak vére folyt!” Hogyne folyt volna, hiszen apja John Clayton, Greystoke lordja, anyja meg Lady Alice Rutherford volt! Nem a mi kontár, iskolaszagú, fapuskás irredentizmusunk, hanem a nagy és dicső Brit Gyarmatügyi Hivatal ügynökei! De most, a régi kirakat előtt épp erről az ájtatos Churchill – vagy Roosevelt? – háborús imája jutott eszembe: „Adj nekünk erőt, Uram, hogy legyőzzük a faji dicsekvés embereit…” Nem tudtam, mennyire ismerte a saját áruját Grün bácsi, de könnyű volt elképzelni, hogy a brit koncentrációs táborokból, ahol a búr gyermekeket, nőket és aggastyánokat éheztették halálra, éppolyan kevéssé tért volna haza a könyvesboltjába, mint Dachauból. (66)[1]

Ez a bekezdés megelőlegzi mindazt, ami majd Till apjáról kiderül a tizedik fejezetben, a Gál Sándorral – Orsolya új udvarlójával – folytatott vita során. De ne szaladjunk ennyire előre –vegyük előbb szemügyre az apa első megjelenését a második fejezet álomjelenetében.

Erre a jelenetre a Pécsről Budapestre tartó éjszakai vonatúton kerül sor. Először a régi, gyerekkori utazások emléke elevenedik föl Tillben, majd ez hívja elő a szülőket felidéző asszociációsort:

…nagyanyám kendőbe bugyolált, és szégyenkezve húzódtam össze a padon, hogy a kalauz elfogadja tőlünk a gyermekjegyet.

Így utaztunk anyám temetésére is. Tüdőbeteg volt, s csak ritkán látogatott a szanatóriumból Mohácsra. Halálát nyilvános gyász, a kisváros részvéte övezte, s arca engedelmesen olvadt Orsolya vonásaiba.

Apám drótkeretes cvikkere, gyűrött és savanyú arca viszont idegenül meredt felém a múltból. Hol, mikor, milyen szenvedések között halt meg? Nem tudtam. A pesterzsébeti kishivatalnok a háború alatt megfoghatatlan fantommá vált. Pénz érkezett néha a nevében, de hírt nem adott magáról. „Valamiért nagyon szégyenli magát – mondta nagyanyám –, és nem akarja, hogy tudjunk a sorsáról.” Nekem se volt okom büszkélkedni, nem zavart hát a szégyenébe gubózott könyvelőcske. De ahogy a háború véget ért, újjászülettem. S azóta féltem tőle. (29-30)

Az apa alakjához a kezdetektől fogva a hárítás és a szégyenérzet társul. Ezután – még mindig az éjjeli vonatúton vagyunk – a Csajtayval folytatott beszélgetésből kibontakozik az Orsolya-szerelem előtörténete, majd amikor a szerelvény váratlanul megáll a nyílt pályán, Till magányos sétát tesz a mély hóban:

Lecsúsztam a töltés tövébe, holott tudtam, hogy nehéz lesz visszamászni, s a szerelvény bármikor elindulhat. Milyen rögeszme kerített hatalmába? Eltűnni, kiszabadulni mostani életemből, hogy valahol másutt és másképpen újra kezdjem. Megsokszorozni az egyetlen sorsot, hogy minden közeledő mozdonylámpa mélyen és titokzatosan égjen, mintha elcserélt énem, elhagyott önmagam robogna szembe velem. A kalandorok, a váltott gyerekek sötét tekintetével néztem a hosszú vagon oldalán aranyló betűket, a nemzetközi hálókocsi-társaság nevét. (42-43)

Robog a vonat a sínen álló fiú felé, noha magáról a csirkejátékról majd csak két fejezettel később szerez tudomást az olvasó. Itt még nincs kimondva ugyan, de úgy gondolom, hogy ez a passzus kínálja föl ennek a motívumnak a politikai és a szerelmi játszmán túl a harmadik, leginkább húsba vágó, Till egzisztenciájának az alapjait érintő magyarázatát. Rubin Szilárd rafinériáját dicséri, hogy mindez csak utólag, a csirkejáték-metafora későbbi megjelenései felől nyeri el a sajátos értelmét (úgy is mondhatnánk, hogy erre a jelentésre leghamarabb a második olvasás során ébredhetünk rá).

Az egyetlen (a jóval későbbi, föntebb már idézett mondat alapján: körvonal és tartalom nélküli) sors megsokszorozásának a vágya nyilvánvalóan „az üresség és a közöny titkát” takarja. A magányos sétára következő jelenet ebből fed föl valamit. A vasúti hálókocsiba visszatérő Till elalszik, és az apjával álmodik. Ebben az álombeli – némi didaxistól sem mentes – párbeszédben hangzanak el az ödipális mondatok:

– Hidd el – suttogtam –, én szívesen szeretnélek. De Orsolya bűnbánata és engedékenysége meg az én követelőző önbizalmam mögött éppen a te halálod rejlik!

Kimondtam és megkönnyebbültem.

– Ha élnél, Orsolya nem szánna többé. Sok hibám van, amit csak az árvaságomért bocsát meg. Mi lenne velem, ha őt elveszteném? (45)

Till ezek szerint az elveszített szülők által tartósítja saját érzelmi kiskorúságát. Ám a „váltott gyerek tekintete” más-más pillantással mérlegeli az anyát és az apát. A ragaszkodás és a gyötrő hiányérzet az előbbit illeti. Miután az egyetem hirdetőtáblájára kitett cédulával megalázza Orsolyát, és elfogja a félelem, hogy a lány végleg szakít vele, az anya elvesztésével kapcsolatos élmény tolul föl az emlékezetében: „Anyám elutazásainak rémülete lobogott bennem, a szanatóriumba való visszatérésekor átélt pánik.” (101)

Az eltűnt apa figurája a végső szakítás jelenetében bukkan majd elő újra. Till meglátogatja Orsolyát és a vőlegényét, Gál Sándort, aki Till osztálytársa volt Pesten, a polgáriban. Az összecsapás során Till bizonyítani igyekszik a saját fölényét, és a kommunista Gál „szegény szagú” múltját akarja fölemlegetni, ő pedig felfedi az apa titkát a fiú előtt. Till apja zsidó volt, akit Gál apja bújtatott volna, de végül inkább bevonult munkaszolgálatra: „Jobban félt az illegalitástól, mint a haláltól.” Gál rövid portrét is nyújt róla:

Afféle pedáns, törődött kis könyvelő volt. Rosszabbul keresett, mint egy ügyesebb szakmunkás. Nem beszélt a gazdag rokonairól, de azok egyáltalán nem segítették. Talán, mert keresztény nőt vett el. Az utolsó napokban többször járt nálunk. Ott pusmogtak előttem az apámmal, s végül az ő bakancsában ment el… (…) Azt hiszem, traumája volt, hogy zsidó. Állítólag a felesége családja előtt is titkolta. De ez már mindegy. (157)

Nemcsak arról van szó, hogy a két világháború közötti úri világ nosztalgikus bűvöletében élő Till számára kijózanító ez a felismerés. Mindebből az derül ki, hogy az apa a legcsekélyebb mértékben sem volt ura a saját sorsának. Ezt a jelenetet röviden György Péter is elemzi az Apám helyett című kötetében:

…Gál ugyanis nem a zsidó származás tényét, titkát használja érvként párja volt férjének megsemmisítésére. Hanem az ismétlődő gyávaságot idézi föl rosszallóan. A zsidóság ebben a szövegben nem származás, egyfajta kritizálhatatlan adottság, hanem egyszerűen gyávaság, tehát rossz döntés következménye, rettenetes tévút, amely az apa majdhogynem felesleges halálához vezetett. Ne felejtsük el, hogy a trauma szó aktuális használatának, divatjának nem sok köze van az 1963-as kontextushoz. Az én olvasatomban Rubin szövege ugyanis épp azt állítja, hogy a főhős apja túl nagy jelentőséget tulajdonított a származásának: „traumája volt, hogy zsidó”. Ahelyett, hogy az illegalitást, a racionalitást, s annak ajándékát, a túlélést választotta volna.[2]

György Péternek igaza lehet az apa figuráját, illetve Gál közlésének a szándékát illetően, ám Till, úgy gondolom, másképp olvassa mindezt. Őt maga a közlés puszta ténye is megrázza. Amikor Gál fölhozza a témát, közölve, hogy ismeri Till apját, mert az „én öregem bújtatta volna”, Till reakciója egyértelmű: „Abban a percben az életem adom érte, ha apám sikkasztó.” (156) A „szégyenébe gubózott könyvelőcskéről”, aki „a háború alatt megfoghatatlan fantommá vált”, ezek szerint ő maga sem tudta, hogy zsidó. Titkolták előtte. Csak így válik értelmessé az a gondolatmenet az őrfűi kastéllyal kapcsolatban, amely az apai család „titkára” vonatkozik, s közvetlenül megelőzi a belső megbékélést, mikor is Till ebben a kastélyban találja meg életének azt a pontját, amely tökéletesen független Orsolyától és a mohácsi életétől:

Már tudtam, miért szakadtak meg az őrfűi nyaralások serdülőkorom kezdetével. Amíg csak parádés lovak, szívemhez nőtt kutyák s egy-egy meztéllábas pajtás emlékét vihettem magammal a birtokról, apám és nagybátyám megőrizhették a titkukat. Anyai családommal sohasem érintkeztek, s később, látszatra, apám is haragban volt a húgával. Ahogy eszmélni kezdtem, nem vittek többé Őrfűre. A négy nyár azonban nem múlt el nyomtalanul. (191-192)

Hogy a kastéllyal Till soha nem dicsekszik el Orsolyának, az – tudjuk, hiszen ő maga mondja – valamiképp az apjával, az apai családot körüllengő „titokkal” függ össze. S a történet nagy paradoxona, hogy a kastély mégiscsak mentsvárként bukkan föl Till emlékezetében, miközben mindvégig hárítja az apjával, sőt, az apja családjával kapcsolatos érzelmeit. Mert hiszen két bekezdéssel lejjebb, éppenséggel az őrfűi emlék jelentőségét taglaló passzusban ismét csak egy árulkodó félmondatra bukkanhatunk:

Pedig tudtam, hogy Őrfű nem létezik többé. Rokonaim meghaltak, földjüket, melyet a szatócs vagy kupec nagyszülők szerezhettek, hál’ isten szétosztották, s még az arcukat is elfelejtettem. Lehet, hogy a kastély sem áll már. De mindez nem számított. Hiszen alig emlékeztem a kastélyra. Az a hit számított, hogy ott éltem. (192)

A dőlt betűs kiemelés ezúttal tőlem származik: ezt a félsort a második kiadás átdolgozása során illesztette be ide Rubin Szilárd, akinek ez a pontosítása aligha félreérthető. A származás, a generációk egymásra rakódó tapasztalata az ő szemében az egyént messzemenően meghatározó vonás. Angyal Attila körvonalak nélküli sorsának centrumában alighanem ez a neuralgikus pont áll, ez a törlésnyom: az apa és az apai ág kitörlése, melynek helyén paradox módon az őrfűi kastélyban töltött négy gyerekkori nyár emléke jelenik meg, mintegy a vigasz tárgyaként. (Persze ez az emlék is halvány, elmosódott: hiszen ha élesebb volna, úgy már a kastély lakói is helyet követelnének maguknak benne.)

 

[1] Ezt a részt a második kiadásba illesztette be Rubin Szilárd, az elsőben még nem szerepel.

[2] György Péter: Apám helyett, Magvető, Bp., 2011, 267-268.