A zsidó identitás drámai pillanatai

Hogyan lehet megírni a zsidó színházat és drámát identitás(ok) történeteként?

Peremiczky Szilvia nagy lélegzetű tanulmánykötete holisztikus és multidiszciplináris közelítéssel elemzi a zsidó színház történetét az identitás lehetséges változásainak szempontjából: a színháztudományt judaisztikai kontextusba helyezve és bevonva az irodalom, zene és művelődéstörténet, a néprajz stb. friss kutatási eredményeit is.

A vállalkozás volumenéből fakad, hogy szinte lehetetlen nem „túlírni” egy színházi elméleteket is dúsan tartalmazó könyvet, ahol összefüggések, kölcsönhatások és utalások fonják át a tárgyalt témákat. Mégis: nem könnyű, de érdekes olvasmány.

A szerző egyes korokból kiemel és elemez néhány, a zsidó identitás szempontjából reprezentatív darabot.

*

Hogyan alakulhatott ki a zsidó dráma és színház, amikor a judaizmus és a hellenizmus ellentétes világnézetet képviselt? Az irodalomtörténész és hebraista szerző alapos vallási és színháztörténeti áttekintést nyújt, rávilágítva a halakha és a színház ellentmondásos kapcsolatára; hisz a zsidó vallás nem fogadta el a görög színház politeizmusát, és azt, hogy férfiak játszottak női szerepeket.

A görög tragédia fogalma is értelmezhetetlen zsidó kontextusban; az Örökkévaló mit kezdett volna a szeszélyes istenekkel és a végzet istennőivel?

A zsidó hagyomány elutasította a színházat, mert ellenkezik a halakhával – például. olyan tórai törvényekkel, melyek tiltották a bálványimádást és azt, hogy férfiak női ruhát öltsenek.

Nem mindenki berzenkedett azonban a görög színháztól. Bizonyíték erre néhány hellenizált zsidó szerző drámája. Az első ismert zsidó dráma alkotója, az alexandriai Ezekielosz Exagogé (Kivonulás) című darabjának zsidó tematikája van, noha nem világos, hogy írója előadásra szánta-e művét, és ha igen, zsidó közönségnek-e, vagy sem.

A rabbinikus szigor a középkorban se lanyhult, és a világi színház a vallásos rítus ellenére bontakozott ki. A hagyomány egyetlen alkalommal engedélyezte a „színházat”: purim ünnepén, amikor a világ a feje tetejére áll. A keresztény karneválok és a purimspíl egymást termékenyítették meg.

Amúgy a Tanakh bővelkedik drámai potenciálban, példa erre Jób könyve.

A zsidó identitás esszenciája: a hagyomány újrainterpretálása a Tóra szellemében a változó világ függvényében. Az ókori fogalmakat az európai színháznak újra kellett értelmeznie, hogy a zsidó dráma formálódjon.

*

A zsidó színház a diaszpórában született.

Az Ibériai-félszigeten a hitüket titokban gyakorló conversók az inkvizíció halálos ölelésében alakított kettős identitása kívülről katolikus volt, rejtetten zsidó. Hazájukból menekülve boldogabb körülmények között újraépítették önazonosságukat. Az itáliai befogadó közegben fejlődhetett ki a világi zsidó színház és Mantovában Leone de’ Somni megalkotta az első héber nyelvű zsidó drámát.

Az amszterdami  –  a zsidósághoz visszatérő – conversók bontakozó irodalmi remekeiről is átfogó képet kapunk.

A szerző a belépést a többségi nyelvű színházművészetbe az egyéni integráció színházaként értelmezi. A haszkala, a zsidó felvilágosodás teremtette meg a többségi nyelvű zsidó színház és a modern héber színház feltételeit: egyszerre jelentette a többségi nyelv és kultúra elsajátítását, és a zsidó kultúra és a héber nyelv modernizálását.  „A nyugat- és közép-európai asszimiláció a mózeshitű/zsidó vallású, de a többségi társadalomhoz tartozó kettős identitás jegyében a zsidó egyén integrálásáról szólt, a zsidó egyént helyezte el a modernitásban….”

A könyv lapjain feltárulnak örökzöld művek, klasszikusok és kortársak a bennük tükröződő képlékeny identitásalakzatokkal, melyeket a hagyomány tart egyben, mint a hegedűst a háztetőn. Néhányat említek.

*

A magyar zsidó drámák az asszimiláció kínjait járják körül. Az 1867-es emancipációs törvény idején a zsidóság büszke volt kettős identitására. Bár jiddis nyelvű színjátszásról alig beszélhetünk, az 1897-1934 között működő óbudai Kisfaludy Színház magyarul játszott jiddis darabokat. A zsidó színjátszás speciális területe, a szórakoztató kabaré a színházi élet perifériáján virágzott a pesti zsidó kis- és középpolgárság világát karikírozva.

A hagyományos életforma válságban: Szomory Dezső Péntek este (1895) c. drámájában a rabbi ifjú feleségét egy csábító arisztokrata kirobbantja a közösségből. A többségi társadalom elitjének élete vonzza Bródy Sándor 1914-es drámájának szereplőjét, a parvenü Tímár Lizát a Tímár Liza házasságában. Pap Károly Leviát György c. 1936-1940 között átdolgozott drámájában az első világháború során illúzióvá válik az asszimiláció. Bródy Lyon Lea c. 1915-ös drámája azt ábrázolja, ahogy a háború megrendíti a stetl békés identitását. A holokauszt után a szerzők újra-pozicionálják az identitás lehetséges olvasatait.

*

Az amerikai zsidó identitás egy az amerikai csoportidentitások között. Bár az amerikai zsidó dráma is az asszimilációval foglalkozik, az identitást nem a Soá tapasztalata, hanem az amerikai fehér, angolszász, protestáns elit társadalmába való befogadás vágya befolyásolja. Arthur Miller drámája, Az ügynök halála (1949) egy identitását vesztett család kiüresedett életét és kudarcait állítja színpadra: a vágyott lét és az elhagyott zsidó világ közötti vergődést. A család nem nyíltan zsidó; az asszimiláció problémája univerzális. Alfred Uhry Miss Daisy sofőrje (1988) című darabjának főszereplője, az idős hölgy még nem hagyta el zsidóságát, fia azonban már eltávolodik (a darabból amerikai sikerfilm is készült).

*

A zenés színház sokoldalú, ahogy az operahősök is. Jacques-Fromental Halévy A zsidónő c. operája a francia zsidók asszimiláns identitását közvetíti 1835-ben, valláskritikával, de értékként. Goldmark Károly Sába királynője (1875) c. operája Ferenc József alakja előtt tiszteleg, akinek birodalma Salamon országához hasonlít. Az identitást csak egy démoni figura fenyegeti; Sába királynője. Arnold Schönberg Mózes és Áron c. 1932-es operája etikai dilemmák és az újra megtalált önazonosság (zenei) folyamata.

A musical az amerikai identitás fontos műfaja; születése egybecsengett a jiddis színház virágkorával: a színjátszásból érkező művészek berobbantak a formálódó új műfajba. A zsidó musicalek egy része, mint pl. a Jerry Bock – John Stein – Sheldon Harnick–féle 1964-es Hegedűs a háztetőn a stetl iránti édesbús nosztalgia.

*

És vissza is ugrottunk az időben a könyvben: a gettóból való kilépés a jiddis színház nagy fejezete: a haszkala eszméiből születő jiddis színház modern zsidó identitást közvetít. Abraham Goldfaden 1861-ben Iaşiban alapította meg társulatát, hatására Oroszországban és Lengyelországban további jiddis társulatok születtek. Goldfaden szórakoztató színháza a purimspilek hagyományain jött létre, színdarabjai nem esztétikai értékeik miatt fontosak, hanem mert bizonyították, hogy nem lehetetlen zsidó színházat létrehozni. A jiddis színház fénypontja  An-Ski Dybuk c. 1920-ban Varsóban bemutatott misztériumjátéka a hagyományos zsidó életforma válságának folklórszerű megfogalmazása. A koldusok haláltánca jelzi, hogy sötét fellegek borultak a stetl-re.

A 19. század végi oroszországi kivándorlás hozta létre a New York-i jiddis színházat, mely 1880-1914 között nosztalgikus előadásaival a közösségépítésre fókuszált. Jacob Gordin működése minőségi váltást hozott: fordításokon keresztül integrálta a modern drámai irányzatokat a jiddis drámába. A hanyatlás az ötvenes években kezdődik: a jiddisül beszélők fogyatkoztak és a nyelvet életben tartó ultraortodox közösségeket nem hozta lázba a színház.

*

A 19. században a török birodalom és egykori területein élő szefárdok számára a színház a nyugatiasodás és egy modern identitás kifejeződése: belépés Európába. A modern szefárd színház a didaktikus szempontokat követte, a nyugati klasszikusok fordításait preferálta. Az eredeti ladino drámák tematikáját a zsidó történelem mellett kortárs történetek és nyugati eszméket terjesztő propagandisztikus darabok jellemzik.

Laura Papo Bohoreta 1930-ban írt Eszterka c. szefárd románcokkal fűszerezett társalgási drámájának feminista mondanivalója nem elhanyagolható.

*

A nemzeti integráció színházát, az izraeli színjátszást tárgyalja egy részletes fejezet: „A héber nemzeti reneszánsz és a politikai cionizmus a zsidó nép integrálását kívánta elérni, a zsidó népet mint modern értelemben vett politikai nemzetet helyezve el a modernitás kontextusában….”

A héber és jiddis reneszánsz párhuzamosan formálódott Oroszországban. 1917-ben alakult Moszkvában a Héber Stúdió, a modern színházművészet óriása, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij őrködött felette. A Habima (Színpad) 1958-tól Izraelben nemzeti színház lesz. Az alapító, Nachum Zemach egy leendő, héber darabokat játszó szentföldi színházat vizionált. Sztanyiszlavszkij tanácsára az örmény Jevgenyij Vahtangovot bízta meg, hogy a társulattal dolgozzon, ami kiváló ötlet volt. A stúdió munkáját a kommunisták nehezítették, a nyelvet is kevesen értették, mégis 1918-ban az első, szefárd héber dialektust követő előadást, An-Ski Dybukját óriási lelkesedés fogadta.

A Habima társulata a 20-as években alijázott a Szentföldre: az első ereci didaktikus társadalmi drámák szerzői előtt a cionizmus országépítő ideája lebegett. A színház megteremti mítoszait, majd a mítoszrombolás és a világi és vallásos világ szembenállásának színtere lesz. Az új drámákban nagyobb szerepet kap a Soá tapasztalata. A 60-as, 70-es években feltűnő társadalomkritikus drámaírók megkérdőjelezik a cionista identitást vagy démonizálják a vallásos identitást.  Az 1990-es évektől kezdve a vallásos jobboldal is felfedezte a színházban rejlő lehetőséget.

Lea Goldberg A kastély úrnője (1955) c. drámája az eltérő izraeli, illetve diaszpóra identitással szembesít. Hanoch Levin Az élet mint olyan c. 1989-ben írt tragikomédiája izraeli problémaként állít be egyetemes jelenségeket. Joshua Sobol Gettó c. 1984-es drámájában a vilnai gettó poklában kirajzolódó magatartásmintáknak kortárs értelmezése is van. A vallásos Hadar Galron Mikve c. 2005-ös darabja szimbolikusan a rituális fürdőn keresztül mutat be egy közösséget. A botrányos helyszínválasztás és kritikus hangvétel dacára értéknek tekinti a vallásos identitást.

*

Párhuzamosan több, egymással ellentétes zsidó identitás is létezhet, amelyeket a színház dramatizál, ütköztet és visszatükröz.

Rácsodálkozhatunk, hogy a kötetben felidézett színpadi alkotásoknak hányféle implicit és explicit olvasata lehet.

(Peremiczky Szilvia: Zsidó dráma, színház és identitás,  Ráció Kiadó, Bp., 2019,  384 oldal)