A váratlan vendég

Az első nyolcadikos osztályfőnöki óra végén Erika néni, el ne felejtse már, valami cédulákat szedett elő egy borítékból. Hogy tessék, a városunkban élő egykori partizánok, itt a név és cím, minden őrsvezetőnek ad egyet; és akkor a feladat: kikérdezni őket, a nagy idők tanúit, írni róluk az őrsi naplóban; áprilisban jön felszabadulásunk huszonötödik évfordulója, akkor ebből csapatszinten verseny is lesz majd. Ismerjük meg a hősöket, akik köztünk élnek!

Szekeres már ismerte a partizánját, mert ő a nagybátyját kapta, vagyis őhozzá kérte magát, amikor Erika néni először más nevet osztott ki neki. Szekeres bácsi, akinél otthon vörös csillag alakú díszpárna volt a sezlonon, csak tollba mondta neki a történeteit: mártírtársammal, ikszipszilonnal együtt így meg úgy.

Akit mi kaptunk, Rózsa Jánosnak hívták: jó név volt, igazi történetet képzeltem köréje. Úgy beszéltük meg a lányokkal, hogy a következő héten elmegyünk hozzá. Szerettem eljárni otthonról: a házunk olyan volt, mint egy huzatos folyosó, simán végig lehetett rajta látni, nem voltak benne kedves szögletek és zugok, hogy eltűnhessek, és ne legyek mindig szem előtt.

Na de ez a Rózsa. Másnap anya megtalálta nálam a cédulát a nevével, és egykettőre kiszedett belőlem mindent. Félrevonult apával a konyhába, egy kávé mellett megbeszélni a fejleményeket; hogy ez a partizánügy még jól jöhet a gyereknek, nyakán a gimnázium, ha megnyerik a versenyt, azt számon fogják neki tartani. Eötvös utca hányas szám, ez ott lesz mindjárt az emlékműnél. Kézbe kell venni a dolgokat.

Most már nem akartam ezt a Rózsát, de hiába, másnap délután elmentünk hozzá apával: ez a partizánhistória púp a hátán, mondta, minél előbb pontot akar tenni a végére. Az új csehszlovák kordzakóját vette föl, szerette, mindenhová ebben járt, pedig még egészen nyár volt. Mentünk, ki a főutcára, végig a fasoron, a piactérig. Innen nyílt az Eötvös utca, zárkózott, régi házakkal; köztük szürkén, mint az odvas fog, az üres zsinagóga. Ide jöttünk, szembe, az utca túloldalára, a zsidó emlékműhöz: ez a Rózsa valahol emellett lakott.

A két tűzfal között a házhelynyi négyszögben gondozott pázsit és rózsa nőtt. Hátul, az ágyások mögött volt az emlékmű: egy nagy menóra, két oldalán kőtáblákkal, rajtuk zsidók neve, és lánghoz hasonló betűkkel valami felirat.

Kiderült, hogy a házszám, amit keresünk, az emlékműé.

Szóval zsidó. Tudtam dolgokat  a zsidókról, a sárga csillagot, az Auschwitzot, és hogy valaki  a városból a pincéjükben elfalazva élte túl a háborút; azt a házat a kertben a színes üveggömbökkel mindig megnéztem zongoraórára menet: egy ház, amelyik megvéd, nem pedig elárul. Tudtam dolgokat, de még sose láttam egy zsidót se. Jó, az utcánkban a Simonékról kiderült, hogy azok, de már csak utólag, amikor disszidáltak Izraelbe, úgyhogy nem tudtam megfigyelni őket.

A kovácsoltvas kapu zárva volt, a kert pedig üres. Aztán a kerítés jobb szélén megláttam egy kilincset. Olyan értelmetlen volt ott magában, hogy visszaugrott rá a szemem; és ahogy néztem, kirajzolódott köréje egy rácsos ajtó, majd hátul, a kert fái és bokrai mögött, feltűnt egy alacsony épület is. Keskeny téglaút vezetett a házig.

Két kutya jött előre a ház felől, egy tacskó meg egy farkaskutya; megálltak az ajtónál, mereven néztek ránk, meg se nyikkantak. Aztán a tacskó a rácsok között kidugta az orrát az utcára, apa cipője felé szimatolt. Ő lehajolt hozzá, szevasz, kutyó, őrzöd a házat? A kutya remegve szaglászta a kezét. Apa most felnyögött, a derekához kapott, de rögtön ki is húzta magát, és ingerülten megnyomta a csengőt. A tacskó erre ugatni kezdett, indulat nélkül, kötelességszerűen.

Kijött valaki, egy fiatal nő. A lábával elkanyarította a kutyát az útból. – Nyughass, Vitéz! – A kutya elkullogott.

Apa bemutatkozott, Rózsa Jánost kereste.

– A papa nincsen jól – mondta a nő.

Meghúztam apa kabátujját, hogy akkor ugye megyünk, de ő nem tágított. – Csak pár kérdés – mondta idegesen: most már nagyon elege lehetett az egészből. – Iskolai feladat a gyereknek, tudja, hogy van ez. Valami felszabadulási versenyre kell – magyarázta. – Igen – mondta halkan a nő.

Alacsony kis nő volt, úgy nézett föl apára. – Csókolom – mondta most habozó hangon.

Apa meghökkent, jól megnézte magának. Kiderült, hogy a nő, Rózsa lánya, Judit, vagy tíz éve a külvárosi iskolába járt, és apa két évig tanította. – Emlékszem, jó matekos voltál – mondta apa, amikor végre megismerte. Judit zavarban volt, tanárbácsizta apát; aztán persze csak kinyitotta nekünk az ajtót. Mentünk utána, elöl apa, mögötte én, leghátul a kutyák.

A kis szobában a redőny lazán leeresztve, az éjjeliszekrényen álló lámpa fénykörén túl már sötét volt. A sötétben, mint egy barlang mélyén, egy embert láttam az ágyon bolyhos plédek között, a szeme csukva, de abból, ahogy lélegzett, úgy gondoltam, hogy nem alszik. Az ágy alatt összegömbölyödve egy macska feküdt.

Szép jó napot kívánok, mondta apa.

Az ember hallgatott. Judit odahúzott nekünk két széket, ő maga az ágyra ült, két tenyerébe fogta az apja kezét, úgy melengette. – Nézze csak, papa, ki van itt.

Az ember hallgatott; talán mégis aludt.

Apa krákogott: – Hát akkor, Juditkám.

Judit elengedte az apja kezét. Óvatosan kezdte, mint aki sárban keresi a lépést. – Már voltak kint nála az újságtól is, de ő nem akarja. Csak mástól tudjuk, mert egyvalaki még visszajött kívüle. Ruszinszkó, így mondom, oda vitték a szegény papát. Gyalog hajtották őket abban az országos hóban. Aknát szedni, sáncot ásni, ezt kelletett nekik.

Apa fölkapta a fejét.

Judit megint az apjához hajolt, elrendezte rajta a takarót, aztán visszafordult hozzánk.

– Egy őrmester, ká betűs nevű, valami Kovács vagy Köves, az azt ígérte, hogy negyven százaléknak kell meghalni. De nem úgy lett, mert volt ott egy nagy csűr, a végén oda zárták, aki még megmaradt, szalmát hordtak köréje, leöntötték naftával és meggyújtották, hogy most már mégis inkább mind haljanak meg; de a papa valahogy kiásta magát, mielőtt rájuk dőlt volna az égő mindenség.

Apa mozgolódott.

Judit folytatta: – Aztán hát hazajött, azóta csak ez a kert, és amíg volt, ott túl a zsinagóga, ott szeretett, tetszik tudni, ő volt a gondnok. – Leeresztette a vállát, sóhajtott; apára nézett, hogy ennyi elég-e.

Köszönjük, mondta apa, és megkérdezte, hogy akkor hogy is volt az a partizánhistória. Judit meglepődött, erről most hall először, talán később az oroszoknál, mondta bizonytalanul, tetszik tudni, ezek már nagyon régi dolgok. Minket úgy informáltak, mondta apa idegesen. Ezt a tájékoztatást kaptuk az illetékesektől.

Most már senki se tudott mit mondani többet. Apa a kabátjáért nyúlt, és lassan, szinte húzva az időt, begombolkozott. Aztán megpaskolta a Judit arcát. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta –, csak jó néha összefutni a régiekkel.

Kint a sötétedő, üres utcán hideg volt, mintha egy más időbe jöttünk volna vissza, nem abba az aranyos őszbe, amelyikben  még a délután elindultunk. Mentünk, ki a piactérre, végig a főutcán. A fasorban feketén álltak a vadgesztenyefák. Mentünk, mindketten egyedül voltunk, nem beszéltünk. Hallgattam, ahogy ropog alattunk a kavics.

Másnap délután ott ültem az előszobában az ablak előtt, a lenyitható kisasztalnál. Nőket firkáltam egy papírra: cicásan kihúzott szemük volt, tupírozott nagy hajuk és keskeny derekuk, mint a színésznőknek a Film-Színház-Muzsikában. Ültem, nem gondoltam semmire.

Apáék a konyhában kávéztak.

Anya szaharint és tejport tett a kávéjába, elgondolkodva kavargatta. – Csak tudnám, hogy komolyan gondolta-e ezt az Erika, vagy csak fals volt a cím. – Megitta a kávéját, megevett rá egy csokiparányt, aztán sokáig törölgette az ujjait a szalvétába. Egy tálcán ott voltak a gyógyszerei, szív, vérnyomás, migrén, ezekből is bevett egy nagy ezüst drazsét.

Hallottam, hogy azt mondja apának:

– Ezt nem fogjuk megírni.

– De valamit muszáj lesz.

– Hát akkor majd írunk valamit – mondta elgondolkodva. – Vagy még jobb, majd kérünk az Erikától egy másik címet.

Most a jövő év került szóba, amikor gimnáziumba megyek, aztán meg ugye jön az egyetem; na az kemény dió lesz, oda protekciót szerezni, de talán vannak bizonyos nexusaik, és igénybe is fogják venni őket, majd bolondok lennének, mindenki ezt csinálja. A végén hazajön a gyerek, tanít a gimnáziumban. Átveszi a stafétát.

Aztán anya elmosta a csészéket, apa pedig kijött hozzám az előszobába.

– Felejtsd el  – mondta. – Majd találunk neked valaki mást.

Hallgattam, ahogy szoktam.

Apa elgondolkozva nézett. Nem szerette a csöndet, mindig valami szemrehányásfélét hallott ki belőle. – Mondj már valamit – nógatott.

Hallgattam, nem segítettem neki. Néztem apát, aztán lehunytam a szemem, és apa eltűnt. Aztán a sötétben hirtelen megláttam az üres ruháját; azóta is ezt látom magam előtt, ha ő néha az eszembe jut: szemcsésen, mint a tévében, azt a puha barna kordzakót.