A vágy természetrajza

Írta: Götz Eszter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A másik férfi címmel jelent meg Bendl Vera elsőkötetes írónő novellagyűjteménye a Gondolat kiadónál. Intim viszonyok, házasságok, párkapcsolatok, magány, vágyakozás tárul fel az írásokban, fiatal és idős párok múltja, jelene, közös vagy széttartó sorsának egy-egy epizódja. Mintha egy kihűlt csatatér romjairól tudósítana, ahol a szereplők önmagukat keresik egymásban, a lehetséges kapcsolatokban, és szinte mindig elbuknak. Bendl Vera fájdalmas őszinteséggel tárja fel a férfi és női szereplők érzelmi és tudati világát, rendkívül árnyalt, apró részletekből kibontott karakterei új hangot szólaltatnak meg a kortárs magyar novellairodalomban. A kötet kapcsán férfiakról, nőkről, vágyakról és a novellákban minduntalan visszatérő Jeruzsálem-képről beszélgettünk vele.

Bendl-Vera

A címlapon egy szék hátára akasztott férfizakót látunk, szép rendben odatéve, a szék ülőkéjén néhány hanyagul levetett női fehérnemű hever. Ezzel az erős benyomással fogja az olvasó a kezébe a könyvet: a férfihez tartozó ruhadarab higgadtságot és távolságtartást sugároz, a nőt viszont egészen intim, ráadásul érzelemmel – vagy ösztönnel – telített darabok jelenítik meg. Jól érzem, hogy valami hatalmi viszonyt olvashatunk ki belőle?

Azt hiszem, igen. De azért inkább azt mondanám, hogy a párkapcsolatokban gyakran szerepel valamiféle játék, és ezekben mindenféle helyzet elő tud fordulni. Ilyen is, amiről beszélünk.

Meglehetősen sokféle hangot szólaltat meg a kötetben, hol férfi, hol női oldalról közelít egy-egy viszonyhoz.

Ez igaz, és szándékos is, de azért többnyire a női oldalt emelem ki. És inkább belülről. Több olyan női szereplő jelenik meg a kötetben, aki visszafogott, magába zárkózó, belül őrlődő típus, aztán egyszer hirtelen megnyílik. Persze vannak expanzívabb nőalakok is.

És van olyan, két novellában is, amikor mintha két nő alkotna egy egységet, a kettejük viszonya jeleníti meg azt a harcot, amit az ember saját magával szokott folytatni.

Ez érdekes meglátás. Igen, úgy is lehet látni, hogy ezek a figurák kiegészítik egymást abban, hogy ugyanaz az út áll előttük, de teljesen másképp indulnak el rajta és másfajta fájdalmakkal is találkoznak éppen emiatt. Az egyik esetben, a Nesze, ez méz!… – című novellában, egy testvérpárról van szó, akik ugyanazokkal a férfiakkal különböző kötődéseket élnek meg, miközben egymásra vannak utalva. A másik történet, a Lídia aztán le van nyugodva középpontjában két idősödő nő áll, akik ráébrednek egy közös vágyra, és ez furcsa módon nem is arra a férfira irányul, akit mindkettő a magáénak szeretne, hanem inkább magára a szerelmi vágyra, az életvágyra. Szembesülnek az öregedéssel, és a hirtelen föléledő vetélkedés közöttük magáért az életért, a vágyakozásért folyik. Hogy még számítson az élet, hogy tétje legyen a férfiért folytatott vitának, mert ettől érzik, hogy aznap is érdemes felkelni, és nem csak a halál várhat rájuk. Talán néha rájönnek, hogy nem a kor számít, hanem hogy legyen bennük vágy, nem feltétlenül szerelmi értelemben.

A Piros csipke című novellában egy jól működő kapcsolatban élő lány vesz egy nagyon szexi fehérneműt, ettől hirtelen másnak látja magát, és egészen új út nyílik az életében. Innentől kezdve váratlan kapcsolat, megcsalások, árulások sora indul meg. Hogy van ez a véletlen lehetőségekkel?

Azt hiszem, sok nő ismeri azt az érzést, hogy a tükörbe néz, és egyszerre másnak érzi magát, kívánatosnak, igazi nőnek, izgalmasnak. Az ilyen „átváltozásokat” nehéz racionálisan megérteni, pláne magyarázni, de tudjuk, hogy vannak. Egy pillanat alatt megfordul valami. A bugyi csak katalizátor. Nagyon érdekesnek találom, amikor ilyen látszólagos apróságokon múlik egy életút, egy kapcsolat jövője. Néha egy pillantáson, vagy akár elképesztő banalitásokon fordulnak meg dolgok. Ez sokat elárul rólunk.

Ritka, hogy egy nő ilyen nyíltan és részletesen feltárja mások előtt a legbelső történéseit. Hogyan fogadták ezeket a novellákat az első olvasói?

A legtöbben elég hamar rákanyarodtak arra a kérdésre, hogy mennyi ebben az önéletrajzi elem. Ez kicsit már fáraszt. Elismerem, hogy eléggé intim szövegek ezek, éppen emiatt is van bennem egy erős ellenállás azzal kapcsolatban, hogy még a saját, konkrét belső világomat is feltárjam. Persze értem a vágyat, engem is érdekelnek hasonló kérdések más íróknál, csak valahogy magamról szeretném lerázni, ha lehetne. A nők belső vágyainak feltárásával kapcsolatban, volt olyan, aki nyíltan azt mondta, hogy a magyar irodalomban ez nem szokás. Ez azért talán nem igaz.

Van ilyen, például Tóth Krisztina írásaiban.

Igen, nála és még néhány mai írónál ez megvan, bár valóban ritka. Azt is mondták egyébként, hogy zavarba hozom az olvasókat azzal, hogy nyíltan írok olyan vágyakról, amelyek talán ismerősek számukra. Ha ez így van, akkor nagyon örülök. Igazság szerint szeretem a sejtető, a nem kimondással feszültséget keltő szövegeket, de ezekben az írásokban nem lehetett utalgatni, itt nem volt mód a mellébeszélésre. A Szerepjáték című novellában például egy férfi játékból pénzt ajánl fel egy régi barátjának, egy lánynak, hogy lefeküdjön vele. Ahogy a sztori megy előre, egyre pontosabban kellett leírni, ki mit ad a szexuális együttlétben pénzért, és mit magától, szinte ajándékképpen; elfogadja-e a nő a pénzt vagy sem, hogyan szabadítja fel őket ez a furcsa szerepjáték, és milyen jellemvonásokat fedeznek fel magukban, amelyekről korábban nem is tudtak.

Visszatérő elem a kötetben a nők megalázása. Az egyik szereplő ki is mondja: nem kell neki ez a fiú, mert még sohasem volt szemét vele. Milyen szerepet játszik a megalázás a férfi-nő kapcsolatokban?

Azt hiszem, elég általános jelenség, hogy egy nő – vagy férfi, ez mindkét nemnél elég erős vonás,– oda tud lenni valakiért, aki nem adja át magát teljesen, és ezzel megalázza. Ezt nem mondanám par excellence szerelemnek, mert szerintem nem az, de nagyon gyakori. A lényeg azonban nem itt van. A kötetben szereplő nők és férfiak magukban körbe-körbe forognak, hiányérzet vagy valami elégedetlenség hajtja őket, nagyon nehezen találják meg a viszonyaikban a szabadságot. Valójában maguknak okoznak ezzel szenvedést. Én ezt nagyon gyakori motívumnak látom a férfi-nő kapcsolatokban, bár nem állítanám egy percre sem, hogy minden kapcsolat ilyen, de ez a keresés érdekel. Bizonyos értelemben lenyűgöz, hogy a kapcsolataink sohasem úgy alakulnak, amilyennek ígérték őket. A gyerekkorból hozott mesék és a bulvársajtóban olvasható mítoszok hamisnak bizonyultak számomra. Én sem tudom, mitől lesz jó egy kapcsolat, de úgy látom, hogy nincsenek tiszta érzések. A szerelemben sok fájdalom van, a házasság, a gyerekvállalás nem földöntúli boldogság, a gyászban lehet humor vagy akár öröm. Az egyik novellámban a leghevesebb szexjelenetben a szereplők nekimennek egy széknek, vagyis valami vicces történik, miközben elvileg beteljesül a vágyuk. Nincsenek tiszta élethelyzetek, folyamatos meglepetés-műsorban élünk. Úgy tűnik nekem, hogy a fájdalomban is vannak nagyon érdekes boldogság-pillanatok, és az életnek ez a váratlansága az, amit úgy érzem, hogy meg kell próbálni valahogy megírni.

Egy kicsit még térjünk vissza a megalázás témájához. Úgy gondolom, a szerelem az önmegismeréshez szükséges, nagyon intenzív út. Kell a fájdalom ahhoz, hogy az ember ráébredjen, ki is ő?

A megalázás nem biztos, a fájdalom persze. Tény, hogy előbbi a novelláimban elég gyakori, és a testi, szexuális megalázás szorosan összefügg az érzelmivel. A szerelemre visszatérve: igen, ez tényleg út lehet önmagunkhoz, ahogy a vágy, a szenvedély is, és minden határhelyzet. Tudjuk, hogy a padlóról egészen másként látjuk a világot is, magunkat is. A megaláztatásban viszonyulnom kell a helyzethez, elfogadni, hogy a fájdalomra hogyan reagálok.

Sokszor az ember maga keresi azokat a helyzeteket, amelyekben megaláztatást él át. Úgyhogy az a kérdés is felmerül, hogy ki hívja elő ezeket a helyzeteket, ki a felelős értük?

Ketten csinálják, és ebben egészen jól egymásra kapcsolódnak. A novellák egy részében még izgalmas is tud lenni a megalázás, pedig esetenként súrolja a bántalmazás határát. Talán kifejezetten bántalmazás nincs bennük, inkább erős függéseknek mondanám. De a vége nem biztos, hogy jó lesz.

Az ehhez való felkínálkozás kifejezetten női szerep?

Azt hiszem, igen, bár a férfiak egy részétől sem áll távol. De ha valamit szeretnék ezzel a kötettel, az éppen az, hogy ne bántalmazott nőkről és gonosz férfiakról beszéljen. Nem lehet megítélni, ki a hibás és ki a szenvedő fél. Ezek nagyon komplex helyzetek. Egyébként mindig is foglalkoztatott a szabadság kérdése, a kapcsolatokban pedig különösen. Férfi és nő viszonyának ellentmondásait tökéletesen megírta Ingmar Bergman a Jelenetek egy házasságból című filmjének szövegkönyvében. Ő is a szabadság kérdését járja körül, és végül arra jut, hogy a házaspár az egymással vívott harcában nem is egymást akadályozta, hanem magukban voltak akadályozva, nem tudtak kilépni, képtelenek voltak saját maguk számára szabadságot adni.

A kötet szinte mindegyik írásában érezhető valami elvágyódás, a másik férfi vagy másik nő, egy másik hely felé.

Igen, a „másik férfi” valahol egy másik életet jelent, akár egy másik tájon.

Meg is nevezi a saját elvágyódásának helyszínét: Jeruzsálemet.

Izraellel kapcsolatban az első élményem valamiféle mélyről jövő boldogság. Először egyetemistaként kerültem ki egy ösztöndíj révén. Az ELTÉ-n hebraisztikát tanultam, persze leginkább óhébert, és megpályáztam egy pár hetes nyári ösztöndíjat Netanjába, amit meg is kaptam. Fergeteges boldogságban éltem meg azt a pár hetet, máig nem tudom, mi okozta. Akkora élmény volt, hogy úgy döntöttem, kimegyek hosszabb időre. Huszonöt éves koromban kiköltöztem három évre, a Héber Egyetemen tanultam, addigra már volt diplomám filozófiából. Ez az időszak viszont nagyon nehezen indult, eleinte borzasztóan egyedül voltam, nehezen ment az ivrit, sokat küszködtem. A tömény boldogság valahogy nem akart jönni. Aztán az első év után lassan, óvatosan megérkezett. Egy olyan otthonnak éreztem a várost, amelyik sosem igazi otthon, és mégis az. Nagy toposz Jeruzsálemet neurotikus, hisztérikus szeretőként ábrázolni én ezt teljességgel átéltem. Talán a sűrűsége, a különlegessége miatt. Ott mindennek van valami nyersessége. Néha túlzottan is, annyira, hogy volt egy időszak, amikor azt gondoltam, inkább reneszánsz templomokra vágyom, a tisztaságra, a finomságra. De amikor ez megadatott, nem tudtam mit kezdeni vele. Jeruzsálemben megtanultam kiabálni, nekem ez nagy élmény volt.

Részt vett az ottani irodalmi életben?

Nem, egyáltalán nem, de persze sokat olvastam.

Miért jött haza?

Lejárt az ösztöndíjam, férjhez mentem, gyerekem született. A férjemet – aki magyar – ott, Jeruzsálemben ismertem meg. Később még visszamentünk együtt is, egyszer csak én Tel-Avivba, de csak rövidebb időre, és úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni Jeruzsálembe. Azt hiszem, kicsit féltem a visszatéréstől.

A novellái kapcsolatok töréspontjait jelenítik meg, olyan válságpillanatokat, amelyekből előre is, hátra is lehet látni.

Kifejezetten a határhelyzeteket keresem. Ezek mindig megmutatnak magunkban valami rejtett tartalmat, vagy akár egy új, addig nem is gondolt lehetőséget. A piros bugyi előkerülése, a megcsalatás, a lealázás ugyanúgy, mint amikor az egyik írás női főszereplőjének írását először olvassa a férj, és rájön, hogy egy teljesen más embert ismer meg a sorokból, mint akivel együtt él. Az ember nagyon fiatalon azt gondolja, az az igazi kapcsolat, amelyikben tökéletesen átadjuk magunkat a másiknak, nem marad feltáratlan terület. Később kiderülhet, hogy nem így van, mindig marad fehér folt, sőt néha éppen ez tud izgalmas, vonzó lenni.

Mondhatjuk, hogy Bendl Vera művei a mai magyar nőirodalomhoz kapcsolódnak?

Nagyon nem szeretem az ilyen megközelítést. Tudom, mit értenek ezen, és abba bele is illik az én kötetem, de zavar a kategória. Ugyanakkor örülök annak, hogy jó női szerzőkre nagyobb figyelem irányul, mint korábban.

És ha a női irodalmat arra értjük, hogy a mű feltárja a női lét belső működését, jelenségeit, akár férfi, akár nő a szerző?

Így igen, ez jó. Engem mondjuk a férfiak belső világa is nagyon érdekel. Annak is örülök egyébként, hogy a női irodalom kapcsán olyan témák is előtérbe kerülnek végre, amelyek korábban kevésbé, mint a vetélés, a meddőség, az anyaság – egyszerűen csak a kategorizálást szeretném elkerülni.

 

támogatás

Címkék:2019-02, Bendl Vera