A trieszti zsidóság

A zsidóság a város legnagyobb etnikai-vallási csoportját és a gazdasági életben, a kultúrában, a társadalomban játszott szerepének köszönhetően a modernizáció húzó erejét jelentette. A közösség első tagjai még 1236-ban érkeztek Karinthiából, létszámuk a 18. századtól kezdve növekszik erőteljesebben. A XVII. században pestisterjesztés vádjával ki akarták őket űzni a városból, I. Lipót császár azonban megvédte őket, és a közösséget gettó építésére kötelezte.

A város szabadkikötői státusa, az ezzel járó kiváltságok a zsidó népesség számára is nagy lehetőséget jelentettek a további bevándorlásra. A velencei zsidóságnak például az üldözések, a zsidó-ellenes törvények miatt 1775-ben el kellett hagynia városát, s ekkor Triesztbe települt. A 18. században és a 19. század elején számos szefárd zsidó érkezett a közeli Goriziából, illetve a Pápai Államból, vagy Itália más részeiről. Közép-Európából kisebb létszámban askenázi zsidók települtek be. A trieszti zsidó hitközség anyakönyveiben a közösség tagjainak születési helyeként a Osztrák-Magyar Monarchia legkülönbözőbb pontjai fordulnak elő. Az 1700-ban még csak 40 főnyi zsidó lakosság száz évvel később már mintegy 1000 főre emelkedett, s a legnagyobb nem katolikus népesség lett az akkor 22000 főnyi Trieszben. A létszámuk növekedésével kinőtték a gettót, melyet II. József az 1782-es türelmi rendelet után 1785-ben meg is szüntetett, majd 1792-ben a zsidóság új statutumhoz jutott. A türelmi rendelet a trieszti zsidóságnak hosszú időre szélesebb körű jogokat biztosított, mint a Osztrák-Magyar Monarchia más részében élő hitsorsosaiknak. Engedélyezte, hogy a börzén kereskedjenek, valamint szabadfoglalkozásokat vállaljanak. 1783-ban beindították az első zsidó általános iskolát, a gettó megnyitása után pedig szabadon választhattak lakóhelyet. Ebben a korszakban kezdődött a modern Trieszt kialakulása, mely elválaszthatatlan a zsidóság teljes társadalmi beilleszkedésétől. A napóleoni időktől kezdve fontos szerephez jutottak a város életében. Ekkor nevezték ki az első zsidó származású városi testületi tagot, Aron Vivantét az Ideiglenes Városi Magisztrátusba, (Magistratura provvisoria cittadina).[1] A Napóleoni háborúk után azonban a birodalomban visszatértek az üldözések, és a zsidóság csak 1867- ben kapott egyenlő jogokat, melyeket az osztrák jog 1868-ban iktatott törvénybe, így lehetővé tette a lakóhely szabad választásának jogát is. A kormányhű „Osservatore Triestino” a törvény minél gyorsabb alkalmazását javasolta: „Mi sem lehetne kívánatosabb, mint a teljes egyenlőség alkalmazása egy olyan városban, mint Trieszt, amely tengeri kereskedelmi empórium lévén sajátos körülményekkel rendelkezik, és szükségszerű, hogy különböző hitű emberek, akik együtt élnek, mind az állam, mind a város által védve legyenek.”[2] Időbe tellett, mire a zsidóság végül 1895-ben a keresztényekkel teljességgel egyenlő jogokhoz jutott.

Az 1848-as szabadságharc bukása után, a 19. század hatvanas éveiben jelentős számú magyar bevándorló is érkezett a városba, egyesek közülük előbb Fiumében próbáltak szerencsét, majd onnan mentek tovább Triesztbe. Ez az időszak egybeesett a magyarországi zsidó emancipációval, feltételezhetően annak hatására emelkedett a zsidó származású bevándorlók száma. A hitközségi névsor adatai szerint a magyar származású zsidóság leggyakoribb születési helye Budapest, az egyéb helyiségek között szerepel például Nagykanizsa, Arad, Körmend.[3] Némelyikük a későbbiekben kiemelkedő szerepet töltött be a város életében. Egy magyar származású kereskedelmi, vállalkozói réteg is megjelent a városban. Ezzel a legjelentősebb bevándorló hullámmal érkezett a Frigyessi, (később Frigyessy), a Lager, Taussig (Tassi), Rosenwasser, Hecht család.

A Frigyessy család a biztosításban került vezető szerepbe, Adolfo Frigessi a RAS (Riunione Adriatica della Sicurtà) vezérigazgatójaként vált ismertté, valamint a Mayer család, a már említett Teodoro Mayer, az „Il Piccolo” alapítója, (1881) is magyar származású bevándorló családból érkezett. Többen a jelentős kávékereskedelemben vettek részt, hiszen Trieszt kikötője a 20. század elejére a kávékereskedelem fontos határidős piaca lett. Néhányan kávé-nagykereskedőkként a trieszti gazdasági élet meghatározó személyiségeivé váltak. A természetleírásairól is ismert Julius Kugy egy időben a Kávé Egyesület, az Associazione Caffè igazgatója is volt. A szintén magyar származású Ernesto Krausz (Ernő) kávé nagykereskedő, a 20. század első két évtizedében a Banca commerciale triestina, a város fontos bankjának igazgatója volt. 1927-ben, amikor a fasizmus a nevek olaszosítását írta elő, édesanyja után a Castelli nevet vette fel. Fia, Leo Castelli a faji törvények idején előbb Párizsba, majd az Egyesült Államokba emigrált, New Yorkban galériát nyitott, amelyben a kortárs amerikai festők legjavát ismertette meg a közönséggel[4], például Roy Lichtenstein és a pop art felfedezője, galériása lett.[5]

A kávébörze 1904-es felavatása olyan jelentős esemény volt, hogy Scipio Slataper is megemlékezik róla, az Il mio Carso (Az én Karsztom, 1912) című munkájában: “Óh, a brazil kávé, mely ezen a tavaszon rosszul virágzik!” – írja, egy remélt spekulációra utalva, mellyel az árakat fel akarták hajtani.[6]

Magyar származású kávé nagykereskedő volt: Géza Pulitzer, a Società Adriatica di trasporti elnöke, 1901-től tanácsosa és 1922-től 1924-ig az Associazione Caffè Trieste elnöke, Gustavo Pulitzer Finali hajótervező és belsőépítész apja. Elképzelhető, hogy a családdal kapcsolatban volt Anna Pulitzer, Scipio Slataper fiatalon öngyilkossá lett barátnője, illetve, hogy rokoni szálak kötötték őket az amerikai Pulitzer díjat alapító családhoz. Pasches dr. Leo (olasz nevén Paschi, 2005-ben halt meg) a Trieszti Prefektúra 1938-as iratai szerint magyar származású volt, 1938-ban, majd 1955-től 1957-ig az Associazione Caffè tanácsosa volt, 1961-ban elnökhelyettese, 1962-től 1972-ig elnöke, 1974-ben vonult nyugdíjba. A második világháború után Ernesto Illy tulajdonostársa volt. A már említett Samuele Oblath (Elody Oblath Stuparich apja), szintén kávékereskedő volt.

A nagyobbrészt laikus, pozitivista kultúrájú trieszti zsidóság számára a modernizációs törekvések nem a vallásgyakorlást, hanem az ortodoxiától való elválást jelentették, bár a zsidóság megtartotta történelmi, erkölcsi tradícióit. A város megújuló társadalma, amelyben az új polgári vezető réteg éppen kialakulóban volt, a zsidóság számára integrációs lehetőséget kínált, így nyitva állt előttük a gazdasági elitbe való bekerülés lehetősége is.[7] Létszámuk 1857-ben 3.301 fő, a lakosság 5%-a, arányuk a későbbiekben a város lakosságának jelentős növekedéséhez képest nem emelkedett. 1880-ban 4.578 fő volt, mely a 141.700 főnyi lakosság mintegy 3.23%-át jelentette, és 1910-ben 5498 fő, amikor a lakosság már 229.510 fő, igaz, az olasz városokhoz viszonyítva csak Róma 8.000-es lélekszáma előzte meg, mely után Livorno következett 4100 fővel. Eközben például Bécsben ekkoriban a zsidóság aránya 8, 6 % volt, Budapesten 23%.[8] 1910-ben az 5498-as létszámú zsidó népességből 2700-an vallották magukat olasz anyanyelvűnek. A hivatalos nyelvek között szerepeltek a német, a szerb-horvát, a cseh, a lengyel, a rutén, a román, az olasz, valamint a magyar. A közösség tagjai közül 2209-en az állam által nem hivatalosként elfogadott nyelvet jelöltek meg. Ilyenek lehettek például a görög, a török, az orosz, stb.[9]

A század végén, a szabadkikötő eltörlésének időszakában az Osztrák-Magyar Monarchia területéről nagy német bevándorlás is történt, ők az iparban és a kereskedelemben találtak munkát, egyre nagyobb szerephez jutottak a közösségben, aminek következtében az olasz vezetés meggyengült.[10] A többnyire német anyanyelvű érkezők gyakran hagyománytisztelőbbek voltak, mint olasz társaik, igyekeztek megőrizni vallási tradícióikat. A kelet-európai zsidó bevándorlók gyakran szegényebb sorban éltek, és öltözködésükben, szokásaikban is megkülönböztethetőek voltak a már beilleszkedett réteghez képest, amit a jobb módúak vagy a modernebb felfogásúak nem fogadtak örömmel. Ez fokozottan igaz volt a haszidokra és az ortodox zsidókra, akik tradicionális viseletük miatt igencsak kiríttak a korabeli Trieszt más népcsoportjaiból. Többen Galíciából érkeztek az üldözések elől. 1907-től erős osztrák nyomás nehezedett a hitközségre, hogy ne olasz származású rabbit válasszanak, így három lengyel származású rabbi követte egymást. Az Olaszországból bevándorlók jobban elfogadták a városi élet újdonságait.

A betelepülők különböző társadalmi rétegekből kerültek ki, némelyek a felsőbb, így a pénz- és kereskedelmi vezető rétegekből, vagy a szabad foglalkozásúak köréhez tartoztak. A zsidóság gazdasági elitje is jellemzően komoly társadalmi szerepléseket vállalt, társaságokban, egyesületekben vett részt. A trieszti zsidóság társadalmi rétegzettsége szempontjából igen nagy különbségek mutatkoztak: a közösség nagyobb része alacsony társadalmi súlyú volt, erre utal, hogy a hitközség kevés adófizetővel rendelkezett. 1903-ban mindössze 508 fő adózott, közöttük 58 nő, akik ennek ellenére sem voltak a vezető testületekbe választhatóak. Mindez arra mutat, hogy a közösség tagjainak többsége nem a tehetős rétegekből került ki.

A közösségen belül számosan voltak olyanok, akik “a liberális Olaszországra, s annak napóleoni jogrendszerére tisztelettel tekintettek, mivel az Ausztriában akkoriban rendkívül erőteljes antiszemitizmussal ellentétben a zsidóság lehetőséget kapott a betagozódásra a társadalmi élet valamennyi szegmensébe.”[11] A zsidók emancipáltak voltak, a politikai életben magas pozíciókat is betöltöttek, még zsidó származású miniszterelnök is volt, Luigi Luzzatti. Más zsidó származású politikusok közül Lodovico Mortara igazságügyminiszter volt, Giuseppe Ottolenghi hadügyminiszter, Ernesto Nathan Róma polgármestere, a trieszti származású Salvatore Barzilai a Királyság szenátora, Sydney Sonnino külügyminiszter, mások tábornokok és admirálisok. Ezekhez hasonló ragyogó karrierekről Ausztriában álmodni sem lehetett. Ezek a tények feltétlenül hozzájárulhattak ahhoz, hogy zsidó származású fiatalok vonzódjanak az olasz nemzeti liberális eszmék iránt. Mások viszont úgy gondolták, hogy saját tradícióikkal ellenkezik a liberál-nacionalizmus. “Valószínűleg mindössze kis része volt irredenta érzelmű, a vezetők a német anyanyelvűek közül kerültek ki, akik az olasz nyelvű, de a Monarchiához lojális csoporttal közösen vezették a közösséget. [12]

Az irredentizmus terjedése következtében többen kiléptek a közösségből, illetve katolizáltak. A hagyományos értékek, szokások megváltozása az integráció és az asszimiláció részét képezik. Elsősorban a trieszti olasz polgárság életstílusát, szokásait veszik át, ugyanazokat az iskolákat látogatják, mint ők, ugyanazokat az egyesületeket, azonos sportokat űznek, politikai nézeteik is megegyeznek, hitük, mítoszaik azonosak.[13] „Triesztben is, akárcsak máshol Nyugat-Európában, a zsidóság a szekularizált modern világot és a polgári társadalmat fogadta el. A diaszpórában élők közül sokak számára ez jelentette a fejlődést és a felszabadulást.”[14]

A közösségen belül a politikai irányultságok is megoszlottak, s a közösséget számos belső feszültség terhelte; egyaránt voltak olasz- és osztrákbarátok. Vezetőik igen fontos pozíciókat töltöttek be a trieszti gazdasági életben is, köztük többen osztrákbarátok voltak, mint például a Brunner család, akiknek a cukor, kávé- és gyarmatáru- és gyapotkereskedelemben voltak, gyapotkereskedelemben és a textiliparban, majd a bankszektorban voltak komoly érdekeltségeik.

A társadalmi kötelezettségek, a jótékonyság fontos érték volt. Különböző zsidó szervezetek is működtek, mint pl. az Alleanza israelitica di Vienna, amely a népoktatást, valamint a zsidók segítését tűzte ki célul azokban az országokban, ahol üldözték őket. Ki-ki tisztában volt saját kulturális identitásával, ugyanakkor a társadalmi érintkezésekben nem merültek fel merev ellentétek, mégis nagyon magas számban fordult elő a zsidóság körében öngyilkosság.

A görög és a svájci etnikumtól eltérően, akik töretlenül őrizték etnikai és vallási identitásukat (különösen az előbbit), a zsidó közösség szerteágazó társadalmi összetételű és irányultságú csoportjában a nyugat-európai zsidósághoz hasonlóan a 19. század végére, a 20. század elejére egyszerre jelentek meg benne széthúzó, valamint asszimiláló erők. A 20. század elején magas volt a közösségben a nem vallásgyakorlók aránya (1910-ben kb. 1000 fő). Az asszimiláció és az integráció morális és vallási értelemben egyaránt nagy hatással volt a közösség tagjaira.[15] Többen töröltették magukat a hitközségi tagok listájáról, így Giuseppe Besso, aki az Assicurazioni generali főtitkára és a budapesti születésű Giuseppe Luzzatto ügyvéd, az egyik fő nemzeti-liberális vezető, akit 1882-ben az egyik sportszervezet vezetőjévé is választottak. 1885-ben Felice Venezian, az irredentizmus vezető alakja, 1902-ben pedig Teodoro Mayer is kilépett a közösségből. Ugyanakkor Venezian büszkén vállalta zsidó származását.[16] Némelyek házasságkötéskor keresztelkedtek ki, mivel az osztrák törvények nem tették lehetővé keresztény házasságát zsidóval – erre volt példa Svevo családjában is. Az 1910-es népszámlálás mintegy ezer kikeresztelkedettet tartott számon – nincs mód arra, hogy ezt az arányt az olaszországihoz hasonlítsuk, de minden bizonnyal a trieszti volt Európa egyik legasszimiláltabb zsidósága.

Több nagyívű a 19.-20. századi amerikai (Egyesült Államokbeli) történetekhez hasonló családtörténetet, karriertörténetet ismerünk. Ilyen történet a már említett Frigyessy-Frigessi család útja a kis Székesfehérvár melletti faluból, Rácalmásról, az egyik legnagyobb nemzetközi biztosítási cég, a RAS elnöki székéhez. Egy másik karriertörténet Samuele Oblathé, aki lánya szerint tizenhat éves korában egy fillér nélkül érkezett Bajáról Triesztbe, ahol a későbbiekben jómódú polgárrá vált. Italo Svevo nagyapja Erdélyből vándorolt Triesztbe, unokája, a felső-középosztály tagja, a város legjelentősebb írója lett. A későbbi New York-i polgármester, Fiorello La Guardia édesanyja, Irene Coèn, trieszti zsidó családból származott, édesapja pugliai volt. A házaspár 1880-ban New Yorkba emigrált, ahol Achille katona karmesterként kereste kenyerét, amíg 1898-ban betegség miatt le nem szerelték. Ekkor a család, a hat éves kisfiúval visszaköltözött Triesztbe. Fiorello ismeretségei révén 18 évesen az Egyesült Államok budapesti konzulátusán kapott tisztviselői állást, majd 1903 végétől 1906-ig az USA fiumei konzulja lett. Ekkor már angol anyanyelvén kívül beszélt olaszul, jiddisül, németül, franciául magyarul és horvátul. 1906-ban visszatért New Yorkba, ahol jogot végzett, közben tolmács volt Ellis Islanden. 1916-tól képviselőházi tag republikánus színekben, 1933-ban New York polgármesterévé választották, amely tisztséget három cikluson át 1945-ig töltötte be. 1947-ben halt meg.[17]

Az integrációs, asszimilációs törekvések mellett ez az időszak egyben az európai antiszemitizmus előretörésének ideje is. A 19. század végétől Európában a koholt vérvád perek is újraéledtek. Többen megpróbálták az antiszemitizmust az irredentizmus szolgálatába állítani, azonban ezt a többség nem fogadta el, mondván: „Triesztben az olasz polgárságnak nem a zsidó, hanem a szlovén az ellensége.”[18] A zsidó fiatalság nem találkozott ellenséges légkörrel a városban, nem úgy, mint az osztrák egyetemeken, ahol a zsidó diákokat gyakran ellenséges előítéletek fogadták, akár diáktársaik, akár tanáraik részéről. A trieszti antiszemitizmus a 19. század végén egyben olasz-ellenes is volt. 1898-ban Karl Lueger, hirhedten antiszemita bécsi polgármester látogatása alkalmából megjelent a városban a “halál a zsidókra” jelszó.

Triesztben, bár az antiszemitizmus nem kerülte el Felice Venezian figyelmét sem, de sem ő, sem más nem tulajdonított a jelenségnek fontosságot. Ennek oka részben az asszimilációban való bizalom volt, amely Venezian számára is prioritást élvezett, ugyanakkor meg is akadályozta abban, hogy felismerje és foglalkozzon a veszélyes jelenséggel.[19] Az antiszemitizmus ellenhatásaként egyre erőteljesebben terjedt a zsidóság körében a cionizmus is, melynek Trieszt az egyik központjává vált,[20] olyannyira, hogy gyakran emlegették Zion kikötőjeként, mivel számosan a városon keresztül vándoroltak Palesztinába. Dante Lattes,[21] a zsidó iskola tanára, a trieszti cionista kör alapítója Theodor Herzlnek, a cionizmus alapítójának gondolatait képviselte és terjesztette. Herzl 1904-ben, nem sokkal halála előtt meghívásukra előadásokat is tartott a körben.[22]

Az európai emigráció elsősorban Hamburgon, Brémán és Trieszten keresztül indult Észak-Amerikába. Trieszt, s mellette Fiume a közép-európai emigránsok számára az Egyesült Államokba való kivándorlás fontos kikötője lett. 1820 és az I. világháború között mintegy 41 millióan emigráltak, közülük 17 millióan, (4 millió zsidó kivándorló) 1880 és 1910 között. Dél-Amerikába 1820 és 1910 között további 15 millióan vándoroltak ki.[23] Az Amerikai Egyesült Államok az I. világháború után lezárta a lehetőséget az emigráció elől.

Az első világháborúban az olasz hadseregben hősi halált halt 150 trieszti önkéntes közül – a létszámukhoz képest sokan –, 17-en zsidó származásúak voltak.[24] 1922 után a zsidóságból többen is csatlakoztak a fasizmushoz, azonban nem voltak tagjai a rohamcsapatoknak.

A városból 1918-tól kezdődően indultak kivándorló hajók Palesztinába, fedélzetükön elsősorban fiatalokkal. Trieszt lett a palesztinai kivándorlás legfontosabb kikötője, ekkor kapta a „Zion kapuja” nevet. A náci Németországból 1933-ban érkeztek ide immár teljes családok, akik a Gerusalemme és a Galilea hajókra igyekeztek feljutni. Történeteiken keresztül a trieszti zsidóság megismerte a nácik rémtetteit, (akkor még nem a népirtást, hanem az odavezető utat). 1938-ig nem érezték magukat fenyegetve, de az olasz faji törvények kihirdetése után sokukat ez a korábbi ismeret segítette saját helyzetük megértésében, a menekülés szükségességének felismerésében, abban, hogy a náci megszállás után ne várják meg a deportálásokat. A menekülni próbálók között magyarok is voltak.[25]

 

A faji törvények a lakosság nagy részét hidegen hagyták, másokban felmerült a zsidók által birtokolt javak kisajátításának, vagy az általuk betöltött állások betöltésének lehetősége. Az egyetem Udine nevű rektora egyenesen örömmel fogadta a rendeleteket, olyannyira, hogy ígéretet tett antiszemita stúdiumok létesítésére.

1938 és1941 között a zsidóság tagjainak nagyobb része elhagyta a várost, mintegy 2000-en maradtak, közöttük számos idős és szegény. Többen közülük bujkáltak, néhányuknak a lakosság segítséget nyújtott.[26] A mintegy hétszáz főből, akiket deportáltak, mindössze 12-en élték túl a haláltáborokat.

A jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező közösséget a fasiszta hatóságok már a harmincas évek elejétől kezdve szoros megfigyelés alatt tartották, ahogy általában az olasz közéletből, Triesztben is fokozatosan szorították ki a zsidóként megbélyegzetteket, először az állami hivatalokból, végül az életből. A kutatások rámutatnak az antiszemita szervezetek jelenlétére és egyre kiterjedtebb tevékenységére a városban is.[27] A Pnf, az Olasz Fasiszta Párt főtitkára, Robert Farinacci 1937 végén külön hadjáratot indított az “Il Piccolo” ellen, rajta keresztül célozta meg a trieszti zsidóság szétzúzását. A fasizmus politikájának sokáig tartó kettősségére jellemző, hogy amíg megfelelőnek tartották, gazdasági céljaik szempontjából előnyösen kezelték a zsidóság kérdését. Ennek példája Galeazzo Ciano külügyminiszter személyes levele Farinaccihoz, amelyben felhívja a pártvezető figyelmét arra, hogy a Lloyd számára igen fontos gazdasági előnyökkel jár a kivándorlók szállítása. 1920 és 1937 között mintegy 150.000 kivándorló indult útnak a trieszti kikötőből, főleg lengyelek és németek.[28] 1938 után még több menekülő keresett Trieszten keresztül biztonságos országot – egyre nehezebb lett számukra a kivándorlás lehetősége a brit intézkedések miatt is, mivel ezek nem engedélyezték tovább a bevándorlást Palesztinába. Az 1938-as faji törvények, az 1939-es Németország és Olaszország között kötött Acélpaktum, majd Olaszország belépése a II. világháborúba (1940) után Triesztben is rendkívüli mértékben felerősödtek a zsidók ellen elkövetett agressziók, egyre több támadás ért személyeket, üzleteket, intézményeket is.

1942-ben a közösségnek be kellett zárnia a Zsinagógát, amelyet később a náci megszállók kifosztottak, majd raktárként használták az elkobzott zsidó javak tárolására. Az ezüst kegytárgyakat a közösség tagjai még korábban szerencsésen elrejtették az épületben, így azok túlélték a háborút. Ezzel egyidőben a zsidó közösség, illetve a közösség tagjainak egyéb vagyonát eltulajdonították. A zsinagóga mindmáig működik.

A fenti részlet Fried Ilona: Egy város keresi önmagát. Trieszt, 1860-1954 című kötetéből való. A könyv Trieszt város

történelmével-társadalomtörténetével, emblematikus helyeivel, illetve kultúrájával, irodalmával foglalkozik, a város szerepével, megjelenítésével az irodalomban. (Garbo Kiadó, 2022)

Trieszt az Osztrák Magyar Monarchia legjelentősebb kikötője, negyedik legnagyobb városa volt. A kikötővárost fénykorában a „Mediterráneum kapuja”-ként, „kelet kapuja”-ként is emlegették: a világkereskedelem fontos útvonalán terült el, Európa, főleg Közép-Európa, és a mediterrán térség között. Trieszt már a 18. században szabadságjogokat adott az odatelepülőknek, így a görög és örmény közösségeknek, üldözötteknek is, mint amilyen a zsidóság is volt. A betelepülők fontos összekötő kapcsot jelentettek a Levantéval folytatott kereskedelemben, s jelentősen hozzájárultak a fejlődéshez, ahogy a zsidóság tevékenysége is húzóerőt jelentett a város gazdasága és kultúrája, irodalma számára.

Jegyzetek

[1] Mario Stock: Nel segno di Geremia, Storia della Comunità Israelitica di Trieste dal 1200, Istituto per l´Enciclopedia del Friuli-Venezia Giulia, 1979, Udine, p. 54.

[2] Idézi Neil Kent: Trieste. Adriatic Emporium and Gateway to the Heart of Europe, Hurst & Company, London, 2011, p. 126.

[3] Más alkalmakkor születési helyként sajnos mindössze Magyarországot tűntetik fel.

[4] Szoros kapcsolatokat ápolt J. Pollock és W. de Kooning az absztrakt expresszionizmus képviselői mellett többek között a pop art, a minimal art, a concept art, kiemelkedő művészeivel is, így A. Warhollal, Roy Lichtensteinnel, akiket mindet be is mutatott.

[5] Köszönöm Anna Millónak, aki felhívta erre figyelmem.

[6] Il mio Carso, Milano 1989, p. 102.

[7] A. Ara, C. Magris: Trieste, cit. p. 35.

[8] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában Prepuk Anikó (hajnalkor.hu) p. 147.

[9] Tullia Catalan: La Comunità ebraica di Trieste (1781-1914). Politica, società e cultura, LINT, Trieste 2000, p. 66.

[10] Ivi, p. 388.

[11] Ibidem.

[12] Ivi, p. 392

[13] Ivi, p. 386

[14] Ivi, p. 387

[15] Anna Millo: L´élite del potere a Trieste – Una biografia collettiva 1891-1938, FrancoAngeli, Milano 1989.

[16] Tullia Catalan: Società e sionismo a Trieste fra XIX e XX secolo, in Giacomo Todeschini e Pier Ioly Zorattini (a cura di), Il mondo ebraico: gli ebrei nell’Itala nord-orientale e Impero asburgico dal Medioevo all’età contemporanea, p. 464.

[17] http://afsa.org/our-man-fiume-fiorello-laguardia’s short-diplomatic-career (utolsó konzultáció: 2020. 10. 21.)

[18] A. Millo: L’élite, cit. pp. 395-6

[19] Ivi, pp. 67-68.

[20] Ivi. p. 333.

[21] Pitigliano 1876 – Dolo, 1965, rabbi, publicista, politikus

[22] Lattes később, apósa halála után, aki a trieszti zsidóság folyóiratának, a „Corriere Israelitico”-nak alapítója volt, a lap szerkesztője lett.

[23] M. Stock: Nel segno di Geremia, cit. p. 66.

[24] Ivi, p. 65.

[25] Néhány évvel ezelőtt találkozhattam még egy úrral, akinek apja az egyik zsidómentő szervezet tagjaként a már megszállt Ausztriából próbált embereket kicsempészni, s Trieszten keresztül Palesztinába juttatni.

[26] M. Stock: Nel segno di Geremia, cit. p.72.

[27] Ivi, p. 41.

[28] Ivi, 182.