A többnyelvűség bonyodalmai

Részlet Lóránt Endre könyvhétre megjelenő önéletrajzi regényéből.

1997 májusában egy gondosan megszervezett egyetemi tanulmányút ürügyén tett látogatásom során szándékoztam újra felvenni a kapcsolatot az országgal, viszontlátni a túlélőket, tanúságtételeket gyűjteni, így akartam megtalálni azt a múltat, amit csak megkésve fedeztem föl magamban, valahol nagyon mélyen. Akkor nem voltam tisztában vele, de ott, Budapesten, a helyszínen foglyul ejtett egy tükör, amely csak az én vonásaimat, sima arcomat, kifejezéstelen tekintetemet, kamaszkoromban egy rosszul kinyomott pattanástól elcsúfított orromat verte vissza. Az ottani valóságot, a magyar univerzumot csak itt, Párizsban értettem meg. Csak franciául tudtam megfogalmazni, milyen érzelmi terhet raktak rám fiatalkorom legfontosabb eseményei. Hűtlen lett hozzám az anyanyelvem („hozzám már hűtlen lettek a szavak”), pedig magyarul éltem át ezeket a történéseket.

Igaz, a dadám, Teta osztrák volt. Németül kellett pólyáznia, anyanyelvén dajkálnia, öltöztetnie. Elegendő magyarázatot ad-e a jelenléte az otthonunkban arra, hogy valóságos fizikai kötődést érzek a germán nyelv iránt? Vagy ez a nyelv elválaszthatatlanul hozzátartozott az első antiszemita törvények bevezetéséig megtagadott, szándékosan ignorált, elfeledett vagy tudatosan titkolt származásomhoz? Sőt, ekkoriban – nem megdöbbentő? – hiába foszlott szerte a magyar társadalomba asszimilálódás illúziója, a szüleim és a nagyszüleim továbbra is titkolták, milyen eredetű a családunk valójában.

Anyai nagyszüleim izraeliták maradtak, és megtartották a családnevüket, Hirschnek hívták őket. Apai nagyapám más stratégiát választott. Lőwenstein Béla 1870 körül született Szombathelyen, gépészmérnöki képesítést szerzett, majd 1918-ban, a vesztes háború után a Loránt nevet választotta. Felesége, a malomiparban érdekelt, gazdag családból származó Strauss Vilma és nagyapám is minden bizonnyal a születésem előtt néhány évvel keresztelkedett ki. Annak ellenére, hogy a Hirschek hűek maradtak őseik hitéhez, a Lorántok pedig szakítottak a vallási hagyománnyal, mindkét család a teljes asszimiláció illúziójában élt. Kétségtelen, hogy a kiegyezést követő években a Hirschek és a Lőwenstein-Lorántok, ki-ki a maga módján, a polgári beilleszkedés útjára léptek. Természetesen ez történt a szüleim esetében is. Valószínűleg nem sokkal a házasságkötésük után vették fel az Úr előtt kedvesek vallását, mert engem megkereszteltek a világrajövetelemkor. A plébánián kiállított keresztlevelem említést tesz eredeti vallásukról. Anyám, úgy rémlik, 1936-ig hozzájárult a „szent egylet”, a hevra kadisa finanszírozásához, ez a szervezet őrködött a hitsorsosok „jó halála”, az elhunyt izraeliták rituális temetése fölött. Vajon kizárólag azért tette ezt, hogy a szervezet gondoskodjék a szülei sírjának ápolásáról, ahogy azt a Zsidó Hitközség szkeptikus levéltárosa sugalmazta? Nem hinném. Egyfajta ősi kötődést érezhetett a szülei vallásához azután is, hogy római katolikus hitre tért? Akárhogy is, amikor törvényben tiltották meg a zsidóknak a háztartási személyzet alkalmazását, apai nagyanyám így lamentált: „Minket köteleznek erre, minket, akik három nemzedék óta keresztények vagyunk!” Atavisztikus erővel működhetett a német nyelv a tudattalanomban – lehet, hogy apai felmenőim a sziléziai gettóban elég pénzt gyűjtöttek össze a Lőwenstein név megvásárlásához, és büszkék voltak arra, hogy nem Kleinnek vagy Grünnek hívják őket? –, és összeütközésbe került a magyarral, ugyanis hosszú évekig dadogtam. Bizonyára ebben a fogyatékosságban nyilvánult meg az az agresszivitás, amit a „jó modor” nem engedett kifejezésre juttatni, ez hozta felszínre a nyelvi konfliktust, amit tovább bonyolított lelkes franciatanulásom. Paradox módon kulturális gazdagodásom, a család külvilágra való nyitottsága bénította meg időnként a torkomat. Vagy lehet, hogy a környezetem szorította vissza a beszédet egészen a tüdőm legmélyére?

Az anyai francia nyelv

Anyám oltotta belém a francia nyelv szeretetét. Tizenhat éves korában skarlátos lett, ez annak idején súlyos betegség volt, megtámadta a bal fülét. Az átszúrt dobhártya elfertőződött, gennyes középfülgyulladás lett a szövődménye. Gyógyulása után a szülei, Hirsch Alfréd és Irén Svájcba küldték, hogy az új kulturális környezetben összeszedje magát. Mme Euby nyoni intézetébe íratták be, ott töltötte el ifjúsága két szép évét. Mindent megtanult, amit egy jó házból való úrilánynak tudnia kellett: a főzéshez szükséges recepteket dőlt betűs kézírásával másolta be gondosan egy vastag regiszteres füzetbe. Ez maradt utána, Hirsch Sári füzete – leánykori neve olvasható az első lap hátoldalán –, én ebből a receptkönyvből kapok ihletet és erőt e történet elején. Elmondom, hogy megidézzem és elűzzem a múlt árnyait. Madame Euby növendékei hidegtálakat készítettek, és művészien szervírozták őket, természetesen megtanultak varrni is, de ez a foglalatosság idegen maradt a diáklánytól, pedig jó kézügyessége volt. Francia Svájcban töltött ideje alatt valami egész másba, sokkal fontosabb vállalkozásba kezdett a beteg fülű vendégtanítvány, ez a mondanivalóm lényege. Ott szeretett bele a francia nyelvbe. A Nyonból hozott művek pedig az én esti olvasmányaim lettek.

Lauffer Tivadar könyvkereskedése havonta legalább egyszer küldött egy-egy köteg könyvet… „válogatni”. Anyám megtartotta a könyvek nagy részét, többek között Maurois, Mauriac műveit, de megvoltak a könyvtárunkban Anatole France, Pierre Loti, Colette, az irodalmi pastiche-szerző Reboux kötetei is, ezekből merített Karinthy az így írtok ti darabjaihoz. És itt elárulok egy titkot: Paul Reboux Bambouliná-jának hőse, miközben meg akarja menteni a menyasszonyát egy gorilla tolakodó udvarlásától, és ezért magányos, ritmikus önkielégítésbe fog – mert előre látja, hogy a gorilla utánozni fogja –, legalább annyira hozzájárult szexuális felvilágosításomhoz, mint dr. Fritz Kahn kétkötetes tudományos munkája, Az emberi test csodái, melyet zongoratanárom adott kölcsön, szégyenlős tanítványa okulására. Nemrég megtaláltam Reboux novelláskötetének 1930-as kiadását gyerekkorom szép borítójával: élénkzöld pálmalevelek láthatók a kék, trópusi, gyarmati, valószerűtlen ég háttere előtt.

A könyörtelen Fräulein Seidl, a Harmadik Birodalom budapesti gimnáziumi tanárnője oktatott porosz módszereivel Goethe és Hitler nyelvének főnév- és igeragozására. E hamisítatlan náci bestia jelenlétét csak azért viseltem el, mert vigaszt nyújtott Adler kisasszony, egy zsidó orvos lánya, aki anyámhoz hasonlóan Svájcban kezdett franciául tanulni. Határtalan élvezetet jelentettek a tollbamondások, a véletlenszerűen kiválasztott betűvel kezdődő szavak keresése (19. oldal, 3. sor, 10. betű). Akkor szakadt vége ezeknek az óráknak, amikor Euby igazgatónő nyoni iskolájából megérkezett Pauline. Ez a holdvilágképű, tipikus svájci lány a pedagógiai kedvcsinálók egész fegyvertárával érkezett hozzánk. Gyűlöltem, sírtam, tomboltam, és sikerült elérnem, hogy visszajöjjön Adler kisasszony. Ez szép győzelem és hatalmas elégtétel volt.

Emlékeim szerint 1940 után, amikor elhagytuk a Városliget szélén álló családi villát, és átköltöztünk egy belvárosi lakásba, Adler kisasszony már nem járt hozzánk. Nem láttam viszont Budapest ostroma és az orosz csapatok bejövetele után sem. Ezt a csodálatos, tiszteletreméltó, intelligens, megértő és nyitott szellemű fiatal nőt, aki tudott játszani a tanítványával, és képes volt rávenni, hogy naponta tíz ismeretlen szót megkeressek a szótárban, egész családjával együtt deportálták. Mikor avat emléktáblát a Magyar Köztársaság elnöke a kistarcsai internálótábor kapuján azzal a felirattal, hogy 1944-ben innen indították az asszonyokból, öregekből, gyerekekből álló menetoszlopokat Hegyeshalom felé? Követi-e Jacques Chirac elnök példáját? Ő 2013. augusztus 27-én elismerte a francia állam felelősségét abban, hogy 1942. július 16-án és 17-én tizenháromezer zsidót zsúfoltak be a Vel’ d’hiv nevű fedett kerékpárpályára, majd Auschwitzba deportálták és megölték őket.

1945-ben, a piarista gimnáziumban osztálytársaim nem juthattak előbbre az idegennyelv-tanulásban. Apáikat jogos vagy önkényes nyomás alatt tartották a kommunistákból, neofitákból vagy a deportálásból (valami csoda folytán) visszatért személyekből álló igazolóbizottságok. Számos barátom belevetette magát az angoltanulásba; felkészültek a jövőre, pontosabban az 1948 utáni emigrációra. Minket tönkretett a háború, kifosztottak a hiénák, és továbbra is tartottuk a francia orientációt. Hermine kisasszonytól vettem leckéket, Violette testvérétől, ő gondozta a macskáikat. Budapesten telepedett le a két kisasszony, ott éltek szerény jövedelmükből; a francia követség felszólítására hagyták el Magyarországot 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után. Ilyen körülmények közt zajlott a frankofónia elsajátítása Közép-Európában.

Lehet, hogy az anyainak vélt francia nyelv iránti kötődésem – ennek köszönhetően születhettem új életre Nyugaton – olyan motivációkat rejtett, amelyeket csak most fedezek fel, a budapesti emlékirataim elé szánt bevezető fogalmazása során? Egy analitikus terápia során franciául merülhettem alá a múltamban; emlékek, álmok, fantazmák, félelmek, örömök, bevallható vágyak, bevallhatatlan sóvárgások fogalmazódtak meg egy sohasem idegen, de nem is a születésem adta nyelven. A „mélyrétegekbe ásó írás” az először szóban megfogalmazott önanalízis mélyén született. Legtöbbször az évek során lecsillapodott, fokozatosan felszabaduló fájdalmas témákat eleveníti fel, ezeket bontja ki, árnyalja, gazdagítja az írás, és a felszabadult beszédből meríti lendületét. Milan Kundera – a Rennes-i Egyetemen indult franciaországi pályája, közös irodánk volt néhány évig, és baráti viszonyba is kerültünk – az írás elengedhetetlen tulajdonságának nevezi a tömörséget, ez teszi alkalmassá arra, hogy a hirtelen jött gondolatokat is ugyanolyan jól fejezze ki, mint a személyiségünk partitúráját megszólaltató, gyötrő érzelmeket. Azt szeretném, ha szavaim intenzitása életre keltené a jelen oldalakat, bármennyire elkeserít is, hogy az átéltek kifejezéséhez erőtlen az írás. Az ember nem tudja elmesélni az életét, ahhoz egy újabb élet kellene. A gazdag szöveg, az intenzív fogalmazás felhozhatja a tengerfenékről a kiürült amfórákat, a homokkal vagy ékszerekkel teli ládákat. Az én hajóm sima tengeren halad. Elült a szél, bárkám megállt, jobbra-balra ringatózik… elengedem a kormánykereket, hagyom, hadd ragadjanak magukkal az édes és fájdalmas emlékek.

Sürgősen hívatnak a kórházba, anyám a halálos ágyán fekszik. A vérnyomása „hatos”, mondják, a délután folyamán bekövetkezhet „a kimondhatatlan”. Szomjas, de nem tudja megfogni a poharát. Én tartom, feszélyez, hogy látom a fogsorát. Magyarul szól hozzám, mert sosem engedtem annak a kívánságának, hogy franciául beszéljek vele. Így akartam megőrizni kapcsolatunk őszinteségét, gyermekkorom nyelvén. Nem tudtam támogatni azt az álmát, hogy az ország nyelvének elfogadásával teljesen franciává váljon a családunk. Túlságosan hasonlított ez a vágy a magyar zsidók illúziójához: Magyarország állampolgárainak hitték magukat, majd azzal próbálták menteni az életüket, hogy keresztvíz alá tartották a fejüket. Anyám csodálkozik, hogy ilyen szokatlan időpontban jöttem be a kórházba. Megnyugtatom: csak beugrottam útközben. Kilépek a kórteremből. Megjelenik a húgom. Franciául szól hozzá, mert anyát és lányát az a vad vágy éltette, hogy megtagadják a múltat, és új életet kezdjenek új nyelven, új országban. Az ápolók megkérnek bennünket, hogy „ne fárasszuk szegényt”. Délután mentünk vissza a holmijáért. Csak a koporsóban látom viszont, a Salpêtrière kórház bonctermének folyosóján, ahol „azonosítanom kell a holttestet”… A halál küszöbén is érvényben marad a kétnyelvűség titkos kódja, és csak a szív tudja megfejteni? Megtalálom-e itt, a helyszínen, Magyarországon anyám emlékeimben megmaradt nyomait?

*

Lóránt Endre június 9-én este 17,30-kor szerepel a Francia Intézetben, június 12-én, vasárnap d.u. 4-5 óráig pedig az Írók Boltjánál dedikál.