A „többiek”

Írta: Jávor Sándor - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Sokszor kérdezték már tőlem, ért-e valamilyen támadás életemben zsidóságom miatt. Legtöbbször ezzel a kérdéssel abban a nyolc évben találkoztam, amikor Izraelben éltem. 
Elmesélek hát egy történetet, amit eddig ebben a formájában és részletességében még soha nem tettem. Vagy, mert nem mertem, vagy, mert saját magam előtt is szégyelltem.

A szerző és édesanyja Székesfehérváron 1981-ben

Székesfehérváron vagyunk, 1981-et írunk. 10 éves vagyok ekkor. A rendszer olyan amilyen, a vallásokat hallgatólagosan tolerálja, köztük a zsidó vallást is, bár a zsidókat izraelitáknak hívják. Nem beszélünk a zsidóságról, nem beszélünk a zsidó vallásról. Sem nyilvánosan, sem otthon. Az imaház ajtaján „IRODA” feliratú tábla látható. Szóval, még titkoljuk is. Nagyszüleim a hitközség udvarán élnek egy szoba-konyha, komfort nélküli viskóban, vécé az udvar végében. Szükséglakásnak hívják. Nagyanyám kóser háztartást vezet, néha jön a sachter – az ember, aki fel van hatalmazva arra, hogy levághatja az állatokat, és ettől az kóser lesz – szárnyast vágni. Mama ősszel egy hétre kiköltözik egy tákolt sátorba. Ott is alszik. Gondolom, zakkant. Minden jel arra mutat, mert sokat jár ki az orvos. Hallucinálni is szokott. Kórház. Agyérelmeszesedés. Elviszi. Szomorúak vagyunk. Pedig imádtam a tejeskávéját, amit a lefőzött kávézaccból csinált, és a meséit, amiket mindig fejből mondott, mikor néha ott hagytak a szüleim. Aztán jött anyám és jól megdorgálta, hogy ne traktáljon engem hülyeségekkel! (Később derült ki számomra, hogy a nagyi a bibliát mesélgette nekem, egyenesen Mózest és társait. De hát két párttag fiának? Ugyan már!). Aztán a játék, amit pergetni kell – tenderlinek hívják  – és négy oldala van, számomra ismeretlen „rajzokkal”, és aszerint ahogy eldől, babszemeket tologatunk egymásnak. Tudjátok, azok a szép nagy szemű, tarkababok, amikből egészen furcsa módon, egészen finom ételt készít a nagyi. Készített… már sólet se lesz többet, legalább is olyan nem, amit már pénteken délután berak a sütőbe, hogy Szombat délre elkészüljön.

Apropó, péntek este… péntek estéken jön sok bácsi, köztük apu nagybátyja is – aki nagy ember, az Iparcikk-nél dolgozik valamit – és nagyapámmal együtt felmennek oda, ahol az van kiírva „IRODA”. Néha apu is megy velük. Nem nagyon szeretek náluk lenni. Nem tudom miért, talán a puritán környezet, talán a zománcozott bili – hogy ne kelljen a hidegbe kimenni –, vagy az olajkályha… vagy a szégyenérzet, hogy majd mit is fogok a suliban hazudni a többieknek. Ezeket azért mégsem tudhatják meg. Persze azt igen, hogy a belvárosban laknak, az menő. Meg hogy a nagyapám az üzletvezető a „Fórumban”, a lakótelep egyetlen ábécéjében. Persze, hogy nem igaz, hiszen 4 órában raktáros. Kérdezitek, hogy miért van erre szükség? Mert néhány osztálytársam piszkál. Zsidózik. Már új monogramot is kaptam, ZS. J. S. És egyre többen csatlakoznak hozzájuk az osztályból, szinte már senki nem áll szóba velem. Van egy félig cigány fiú az osztályban, az apukája külföldön zenél, Ford Taurusuk van, senkinek nincs a városban. Mindig a legjobb radírjai vannak, meg ilyenek. Na, őt nem bántja senki. Vele lógok a suliban, őt nem érdekli a többiek hülyesége.

A legnagyobb problémám, hogy én sem tudom, mit akarnak. Különben is mi az, hogy zsidó? Miért közösítenek ki? Más vagyok, azt tudom. Ugye a fiú vécében is látom, hogy más vagyok. Talán meg kellene kérdezni anyuékat, de nem merem. Mint ahogy attól is rettegek, hogy szerdán úszni megyünk tornaórán. Hogyan fogok átöltözni, úgy, hogy ne lássanak meg… Azt hiszem inkább beteget jelentek, azt mondom otthon, fáj a hasam. Anyu majd furcsállja, mert nem szoktam beteg lenni. Több mint egy éve nem látott orvos, amióta meghalt a gyerekorvosunk. Megsirattam.

Nyaranta rendszeresen Gyurinál, unokatestvéremnél töltök 1-2 hetet. Így történt ez idén is. Néha egyedül kell játszanom, mert hozzá jön az angol tanár, meg a talmud tanár. Hogy ez utóbbi mi a francot taníthat neki? Valami alef-betet, azt mondja. Tőlem aztán… Egyszer egy beszélgetésünk közben feltett egy váratlan kérdést:

– Te meg vagy malenolva?

– Tessék?

– Hát tudod, körül vagy metélve, ahogy a zsidóknak van?

– Ja, hát persze!

Na, innentől kezdve tudom, hogy a „másságom” és a zsidóságom összefügg.

Szép lassan kezdem összerakni a puzzle-t. Ha már játékról van szó, még egy érdekesség. Nekem például év végén a télapó hozza az ajándékokat. Furcsa, hogy a többiek csak csokikat kapnak én meg kisvasutat. Biztos apu nem tudta már kivárni vele a karácsonyt. Na, mindegy, ez legalább menő, hogy én mennyi mindent kapok december 6-án. Persze, amíg újévkor nem jön a kérdés, hogy ki mit kapott karácsonyra. Azért van némi szerencsém ebben is. Ugyan nálunk nincs karácsonyfa, csak egy fenyőág egy vázában, de karácsony estéjét mindig Ágiéknál, unokatestvéreméknél töltjük, akinek az anyukája keresztény. Ő megvendégel minket, és meg is ajándékoz. Mi is őt.

Szóval az uszodás-hasfájós sztorit, úgy látom, nem vették be itthon, de nem kell mennem suliba. Egyedül maradtam itthon, szüleim dolgoznak, tesóm suliban. Persze neki könnyű, Ő lány… Itthon ülve azon töprengek, vajon hol rontottam el, miben hibáztam. Imádok úszni, mégis itthon ülök egy színlelt hasfájással, amit valószínű mindenki tud. Anyu, apu, a tornatanár a „SzadiBandi” – aki amúgy sem kedvel olyan nagyon, mert félek a szekrényugrástól – és a többiek. Már most rettegek, hogy Anyu keresztkérdéseire, mit fogok kitalálni, amikor hazajön. Mert Ő jön haza először. Óvónő. Délelőttös, fél 2-ig van. Ha addig valami gondom van, hívnom kell a 127-00-át, ez a rendőrség – na nem azért, hanem, mert ez a BM óvodája – és itt kell kérni, hogy kapcsolják az óvodát. Már hozzászoktam, elsős korom óta egyedül járok haza a menza után, és jó darabig egyedül vagyok. A tesóm válogatós, nem eszi meg a menza kaját, ezért a nagyiékhoz jár ebédelni. Hogy, hol fog ezután enni?

Elég unalmas délutánok voltak ezek, ezért néha megkértem anyut, hagy maradjak ott napköziben a többiekkel, mert ők mindig fociznak leckeírás után. Egyik ilyen alkalommal szolmizálni tanított a napközis tanító néni a következő rigmussal: „dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó…sza-lon-nát e-szik a zsi-dó.”. Mondhatom, marha jól esett. De hát Ő nem tudhatta…

Kicsit elkalandoztak a gondolataim.

Hallom, hogy fordul a kulcs a zárban, megjött Anyu. Hogy létemről érdeklődik, majd rögtön a közepébe vág:

– Szoktak bántani az osztálytársaid?

– Engem? Áááááá!

– Zsidóznak???

– Dehoooogy…

– De én most jöttem hazafelé, és odakurjongattak ilyen dolgokat a térről. Szóval megint megkérdezem, bántanak?

– Háááát – elsírom magam – igeeeen.

Erre felpattan, és közli, hogy nemsokára jön. Te jó ég, most mit fog csinálni, holnaptól még nagyobb pokol lesz az életem, ha felpiszkálja őket.

Nem bírom kivárni, hogy hazaérjen, talán utána kellene mennem. De akkor meg lebukok, hogy csak szimulálom a hasfájást. Inkább várok.

Már fél órája, hogy elment.

Fordul a kulcs a zárban, megjött. Bele is kezd, hogy elmesélje hol volt. Elment a „többiekhez” a térre, és jól megmondta nekik a magáét. Hogy, ha ilyeneket csinálnak, akkor a szüleiket megbüntethetik, meg elveszthetik a jó munkahelyüket, meg ilyenek. És, ha még egyszer meghallja, hogy bántanak, akkor a szüleiknek is szólni fog.

Na persze, majd pont ettől fog elmúlni a több hónapja tartó szenvedés – gondolom magamban. Mindegy, holnap kiderül.

Reggel van. Tényleg fáj a hasam, gyomorgörcs, biztos dolgozik bennem az ideg. A legközelebb lakó jogán – természetesen nyolc előtt két perccel – utolsónak érkezem. Így el tudom odázni a megaláztatásokat az első szünetre. Kicsöngetnek. A „többiek” szólnak, hogy menjek már oda, mert bocsánatot akarnak kérni, meg hát ők nem is úgy gondolták, meg végül is vannak itt dagadtak, meg vesebajosok, akiket akár együtt fikázhatnánk, meg különben is kellene egy jó léggitáros az újdonsült együttesükbe. Hááát a léggitár még csak-csak, de ez a másik dolog nekem nem menne. De mondjuk a matchbox-futtatós verseny érdekel, van egy pár remek példányom. Aki nem tudná, ez egy olyan játék, hogy az iskola udvarán van egy kis domboldal, onnan indítjuk párban az autókat (csak matchbox lehet!) és akié messzebbre megy, az nyer, és megkapja a másik autóját. Nem tudom, meddig játszhatjuk, mikor fognak feltűnni otthon a szülőknek a hiányok, illetve pluszok. Nekem van egy verhetetlen Phanterám, de a „többiek” – ahová már én is tartozom – hoztak, izé, hoztunk egy új szabályt, hogy egymás után nem lehet ugyanazt az autót indítani.

Elgondolkoztam a történtek után, ők vajon honnan tudják, mi az, hogy zsidó, mikor én alig tudom. Pár hónapja meg gőzöm sem volt róla. Zömében értelmiségi szülök gyerekei, néhányan fontos embereké, amolyan elit, válogatott osztály vagyunk. Csak a szülőktől jöhet az infó. Még hogy nincs, nem létezik antiszemitizmus drága, szeretett pártállamunkban. Dehogyis nincs. És mindig is lesz, mindegy milyen a rendszer, mindig kell valaki, akit lehet fikázni, és minket a legkönnyebb megtalálni. Csak el kell menni uszodába…

Kíváncsi vagyok, elmúlik-e valaha ez a trauma. Ha elhangzik a „zsidó” szó hallótávolságon belül, a gyomrom összeugrik, megrázkódom, a szemem megrebben (ez utóbbi soha nem múlt el, ki lehet próbálni). Egy életre meg kell tanulnom a zsidóságommal együtt élni, nyilván nem lesz könnyű feladatom, de a lényeg, hogy most normális gyerekként élhetem tovább az életem a „többiekkel”.

A történet a másik testvér nézőpontjából itt olvasható.

Címkék:iskola, osztálytársak, Székesfehérvár, zsidózás