A tenyérjós

Aztán eldönti, hogy józan érdeklődést mutat nevenincs ismerőse iránt. Ha mértéktartóan, szűkre szabott időbe szorítva is, de hajlandóságot mutat a vele való beszélgetésre. Pláne, ha ő fizeti a vendéglátást, nevet fel, miközben kifejti álláspontját a pszichológusának – akit arra kért, hogy hozza akkor össze a találkozót. S aki nem csupán a barátnője. Így tehát részleges évfolyam-találkozót tartanak.

Judith emlékezteti a telefonban a pszichológusát, többször megszegték már a protokollt: érzelmi kapcsolatban állnak, s barátságuk már akkor elkezdődött, amikor nem álltak egymással üzleti viszonyban.

A cukrászdába Judith és a pszichológus együtt lép be, de más-más előnyre számítva más-más asztalhoz kívánnak letelepedni.

Judith meghitt zugba húzódna, kísérője pedig a tekintetével uralni akarja a teret. A pincérlány határoz helyettük: harmadik helyre tereli őket, ahol a legmelegebb lesz, s amelyhez legközelebb található a hernyószerű radiátor. Ugyanis mértéktartóan fűtenek, s a legtöbb vendég magán hagyja a felöltőjét, a nyaksálát vagy a kendőjét.

– Így majd hamarabb eltávoznak? – méláz.

– Így hamarabb jut hely a várakozóknak.

Judith a szomszéd asztalnál ülők – a társánál idősebb asszony és a középkorú, éteries tekintetű férfi – tányérjába bámul, hogy megszemlélje a félig maradt süteményeket. Torkosságának egyéb jele nincs; de nem ült még be úgy egyetlen nyilvános helyre sem, hogy ne ellenőrizze a vendégek asztalára felhordott és ilyen-olyan tempóban fogyatkozó ételeket.

– Megkóstolja? – szúr fel egy falatot a puncstortájából a villájára a szomszéd asztal férfiúja. – Finom. Tudom ajánlani.

– Ha nem veszi zokon! – s Judith bevörösödik a merészségébe.

– Ha ajánlom, nyilván nem! Nekem amúgy sok.

– Nem túlzottan édes? Néha nem megfelelő cukorral készítik.

Ezt nem lehetne sehol finomított kristálycukorral csinálni. A mázának nem olyannak kell lennie, mint a fondant.

– Ízlelje meg. – A villán billegő falat alá tartva az arannyal szegélyezett tányérját átnyúl a férfi, és Judith elé helyezi ínycsiklandó ajándékát. Judith hálásan biccent, megragadja a tányért is, s mire a rendelést fölveszi a pincérlány, már el is fogyasztja a maradékot. A végső cukormázmorzsa után oldalt fordul, és átszól az indulásra készülő asztalszomszédhoz.

– Belehaltam volna, ha meg nem kóstolhatom!

– Láttam, asszonyom! Egészségére!

– Hm, akkor nem olyan önzetlen! Attól tart, hogy gondjai lennének a maga mellé földre zuhanó hullámmal – és úgy legyint, még tizenhat éves korából elmaradt mozdulattal, mint aki elhessenti magától a darazsat. Majd, hogy valamivel elüsse az időt, elmeséli a pszichológusnak, hogy néhány napja miként fordult meg az Állattár számára érdekes részlegében. Arról, hogy ott a múltra lát rá, úgy, mint aki a színpad függönye mögül kinéz a nézőtérre, szót sem ejt. Nem mintha az analízisre tartogatná a beszámoló ját, csupán úgy akar arról beszámolni, mint egy mellékes, semmicske történetről, s éppen olyanról, amelyben neki epizódszerep jut, de az maradandó hatásúnak bizonyul. Végtére, nem szándékozik összekeverni a díványt a cukrászda kárpitozott karosszékével.

Utálja, hogy csupa-csupa extrém dolgok esnek meg vele. Mintha szánkón csúszna némelykor vissza a kamaszkorába.

Akkor egyre-másra olyan események történtek vele, amelyeket szélsőségesnek minősít. De meg kell hagyni, a bonyodalmak izgalmát élvezi. Csupa hó van akkor, minden merő porcukor. Istenem, hó és porcukor!

– Hogy miket képzelegsz itt a porcukorról! – koccantja meg kávéscsészéjét a pszichológus.

– Engem fullaszt.

– Talán mert nem is való neked.

– Ja. Fehér!

– Túlontúl édes.

– Mondhatom, ismerve a hiperbolisztikus gondolkodásodat, a pasasokban sem leled örömödet.

– Mi köze ennek ahhoz? A pasasok vérbélűek!

– Akiknek húsos a fütykösük, azok nem. Ha módodban áll, ellenőrizd!

Judith, hogy elejét vegye a vitának, megdicséri a pszichológus nő ajakrúzsának bíborszínét. S előkotorja táskájából a sajátját, hogy megmutassa, mennyire különbözik az arany fémhüvelyben és az ajkán ugyanannak a zsíros anyagnak a fénye. Majd, hogy az összehasonlításra ne érkezhessen reflexió, megigazítja a frizuráját, s megkérdezi, nem látszik-e ziláltnak.

– Segíthetek? – és válaszra sem várva a pszichológus beletúr

Judith délután készített, lakkal keményített, fixált frizurájába.

– Szegénykém! – jajdul fel panaszosan. – Neked ennyire anyagtalan a hajad?

A balra eső asztalnál hatan ülnek. Beszédes, hanyag eleganciával öltözött értelmiségiek, éppen az eperzselés tortát trancsírozzák darabokra, s időnként kipillantanak a térre, ahol transzparenseik alatt diák tüntetők skandálják jelszavaikat.

– Oktatási újságírói tevékenységem szorgalmas gyakorlása közben felfedeztem, hogy tökéletes félversszak volna az, hogy „Klebelsberg Intézményfenntartó Központtal”, vessed össze: „Éj-mélyből fölzengő / − csinglingling − száncsengő”.

Nemcsak az stimmel, hogy minden szótag hosszú, mint Weöresnél, de még az ütemhatárok is pontosan a helyükön vannak. Szép.

– Mnemotechnikai szempontból sem utolsó. Én például fennállása óta képtelen vagyok puskázás nélkül leírni az MTVA nevét, egyszerűen nem tudom megjegyezni – helyesel a középiskolai tanárnő kinézetű asszonyság.

– Egy sor csupa spondeusból. Persze tud ő csupa pirrichiust is – „Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben” – erre is találj, kérlek!

– Az „in” is hosszú az „intézmény”-ben? Persze lehet, hogy a követő „t” miatt igen.

– Bizony ám.

– És persze a csupa pirrichius végére is spondeus kerül, hiszen spondeus nélkül nem világ a világ!

– Sajnos – közli a hatvanas évek beatnikeinek loncsos haját viselő professzor formájú – a spondeus a sor végén nem kerülhető el, és itt még előtte is van egy. De az ötlet teljesen új perspektívát nyit: a verstani megalapozású társadalomanalízisét.

Persze egy területen ennek mindig is nagy jelentősége volt, s ez a tüntetések területe. Az óidőkben mindig arra a pillanatra vártam, amikor megjelentek az oszlató rendőrmotorosok, és mi rákezdhettünk erre: Vet-tünk-nek-tek-Yama- hát / Vet-tünk-nek-tek-Ya-ma-hát! Ma pedig erősen fájlalom, hogy Hoffmann Rózsát nem Júliának vagy Juliannának hívják, mert a „Julcsá”-ra szebben rímelne a „kulcsa”, a jövőé, amely remélhetőleg nem az ő – és a főnöke – zsebében lapul.

– Ez jó, de Radnóti már kitalálta a nibelungizált alexandrinussal.

Mármint a verstani társadalomanalízist. Végletesen kultúrkritikai éllel ugyan, de a helyzetében ez talán érthető.

– A nibelungizált alexandrinus Tóth Árpád találmánya, gondolom, Rimbaud és Apollinaire nyomán. Egy régi ház előtt. Elégia egy rekettyebokorhoz. Ad Weöres: „Kérek tíz deka sonkát

és ugyanannyi szalámit”, valamint „Tóth Gyula, bádogos és / vízvezeték-szerelő”.

– Tökkelütött fejűnek nem szoktam mondani verset. Petőfi Sándor állítólag a magyartanárának mondta órán. Durva, goromba paraszt, neveletlen kölyke apádnak – volt a válasz.

– A Klebelsbergről nekem valahogy mindig a Baron von und zu Grünfeld jut eszembe, nem tudom, miért. Talán mert ő sem magyarosított. Illetve Klebelsberg nagyon is magyarosított volna, még ha nem is a családnevét. Bonyolult dolgok ezek. De hogy műfajilag pont Központ, azért engem, bevallom, megnyugtat. Lehetett volna pl. Intézet, Vállalat vagy az elmúlt „nyócév” előtt közvetlen elmúlt négy év alapján Kht.

A Központ mint műfaji meghatározás azt sejteti, hogy közünk van, közünk lesz a neves intézményhez, akarom mondani, intézményfenntartóhoz. Ugyanakkor nem kell messzire mennünk, mert e műfaj centrális erőtérben gondolódik el.

Klebelsberg Központ. Mindannyiunktól egyenlő távolságra. Súlyosan. Éppen és épen középen. Merthogy Klebelsberg valójában bennünk van. Ott szunnyadt bennünk már évtizedek óta. Költségvetési kurtításról költségvetési kurtításra cseperedett bennünk, mint valami ellenállás, ha nő a vezető hossza.

Aztán most egyszerre csak kivetült. Entwurf des Seinentzugs.

Márpedig a projekciók előbb-utóbb megvalósulnak. Ez az élet rendje. Szóval voltaképp ünnep ez. Feleim, a kisebbségi eredetét bátran, sőt hetykén vállaló központműfajú valami kora jön el. Azt’ hol tartják a gimnáziumokat, Dezső bátyám? Hol másutt tarthatnánk fiam, mint fönn? Hisz a név kötelez.

A pincérnő Judithékra mosolyodik. Összerendezi az asztalukat, s megigazítja a harmadik, egyelőre üres széket.

– Parancsolnak még valamit?

– Köszönjük, továbbra is várunk még valakit.

Ekkor lép hozzájuk az a hölgy, aki miatt jöttek. Nem látszik rajta, hogy zsidó, mérte föl Judith, de az sem, hogy izraeli állampolgár.

Leginkább ténsasszonyos!

– Nem vagy éppen túlöltözve! – és a ruházatát alaposan felméri. Egyetlen ruhadarabot sem fedez fel, amely divatházból való volna. Amúgy semmi emlékképe nincs róla.

– Nem fázol?

Csak ekkor hagyja el a cukrászdát a rózsasziromszerűen fonnyadt arcú asszony a szomszéd asztaltól. Kerekesszéket tol maga előtt, benne billeg az a férfi, akitől Judith süteményt kunyerált. Judith biztos abban, hogy a férfi visszanéz rá. Valóban, visszanéz, és mély főbólintással köszön el.

– Jeruzsálemben ősz van – s rájuk hajolva könnyed csókot ad mindkettőjüknek az újonnan érkezett. – Emlékezhetsz, ott néhány napra, ha felveszünk is valamit, csak egy könnyebb kabátot.

– No, és ugyanolyan ott minden?

– Nem változik, más a természete.

– Feszült a helyzet, gondolom. – Judith megigazítja a vállára terített sálat. Hogy jobban látszódjanak rajta a sávok.

– Igen. A palesztinok aktivizálódnak.

– Három csoportjuk van, egymással sem tudnak kiegyezni.

– Az egyikkel csak-csak meg lehetne egyezni. Kettővel azonban semmit sem lehet kezdeni. Mindenképpen ki akarják magukat csináltatni.

– A zsidók meg mindenkor alkalmasak a mártírcsinálásra. Judith minden igyekezete ellenére sem talál ismerős vonást a jövevényen. Feszeng. Nem óhajt sem az időjárásról, sem a közlekedés nehézségeiről beszélni, és civódni sincs hangulata, hogy oldja a találkozás első pillanatának nehézségét.

– Mikor is mentél ki? – fordul az ismeretlenné visszaminősített jövevényhez.

– Tulajdonképpen te mentél ki helyettem.

– Hogyan mondod? – nyomja az arcát kényelmetlenül közéjük a pszichológus. – Van valami titkotok?

– Judith az én helyemen repült el. 1991-ben. Azon a rémes napon! Amikor a Ferihegyre vezető úton az autóbuszunkat kilenc óra tizenötkor felrobbantották. A pokolgéptől egyes-egyedül én sérültem meg. A kivándorlók csoportja hamarosan elhagyhatta az országot, kivéve engem, akinek az arca szétmállott a bombától. Ezért kaptam új arcot, nem mondom, kezdetben meg kellett magamat szoknom, de csinos lett, nem úgy találjátok?

Judith egy hónapon belül harmadszor is elájul.

Részlet az Athenaeum Kiadónál megjelenő regényből