„A telefon nem beszélgetésre való, hanem lehallgatásra”

Ritkán találkozunk a barátságnak olyan szép megfogalmazásával, mint Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyvében.

Először Mindenki keresse a saját halálát című regényében olvashattunk arról, hogy mit is gondol a barátságról (az igaz baráttal mindennap találkozunk, akkor is, ha már mindent elmondtunk egymásnak, ha már unjuk is egymást), s az ottani meghatározást vette most át legújabb könyvében. Mondhatjuk, hogy a korábbi könyv teljes egészében a barátságról szól (érdekes, hogy apja barátjáról is írt könyvet), míg az utóbbi a barátok árulásáról, vagy hűtlenségéről, olyanokéról, akikért az író tűzbe tette volna a kezét.

Györe és első felesége, Csillag Vera 1978-ban folyóirat alapításért folyamodtak, s ettől a perctől kezdve kezdték el őket figyelni. Pontosan tudták – magyarázza beszélgetésünk során Györe –, hogy az engedélyt nem fogják megkapni, hiszen akkoriban csak az állam indíthatott folyóiratot, adhatott ki könyvet, létesíthetett rádióállomást.

Hát akkor miért tették ezt – kérdeztem tőle. Elfogadva a rendszer korlátait, miért nem lett szerkesztő vagy rovatvezető, mint sokan mások? Hiszen akkor nem tette volna ki magát a sok vegzálásnak, vádaskodásnak, s – ahogy ő maga mondja – nem ment volna rá a fél élete. Györe eltűnődött és annyit mondott, hogy ez bizonyára alkat kérdése. Emlékeztetett egy róla közölt jelentés egyik mondatára: nem akar olyan állásba menni, ahol a rendszer hívének kell lenni. Erre máig büszke. Akármilyen nehéz is volt számára a rendszerváltásig eltelt tizenöt év, végül megérte. Azóta szabadon írhat, publikálhat. Valami mégis megvalósult az álmokból. Ez a könyv tulajdonképpen az ő íróvá válásának a története.

A folyóirat alapítására persze nem kaptak engedélyt. Mivel megfigyelés alá vonták, nem kapott kiutazási engedélyt sem, így nem tehetett eleget a párizsi Magyar Műhely meghívásának. Kommunista- és szovjetellenességgel vádolták őket, holott mi sem állott tőlük távolabb, mint a politika. Ők verseket akartak írni, közzétenni, felolvasni. Azt is „bűnüknek” rótták fel, amint egy jelentésben olvasható, hogy „egy más világról álmodoznak, ahol szabadság van.”

Minőségi változást hozott Györe életében, amikor megkapta a szellemi szabadfoglalkozású státust, ami bizonyos védettséget nyújtott a számára. Rákérdeztem egy ironikus mondatára: rájött, a telefon nem beszélgetésre való, hanem arra, hogy lehallgassák. Elmesélte, hogy amikor új lakásba költözött, bevezették nála a telefont – ami akkor nagy privilégiumnak számított – nyilván abból a célból, hogy így is figyelhessék. Különben, ahogy Györe elmondta, mindenki gyanús volt, aki írással foglalkozott, az íróktól rettegtek. Tudni akarták, hogy milyen írógépet használ valaki, vagy hogy mit rejteget az asztalfiókban. Annak illusztrálására, hogy milyen jelentősége van a könyvben a barát szónak, elmagyarázta, hogy a könyv többrétegű, több narrátora van, mások szövegét is felhasználja benne. Bár mindenki egyes szám első személyben beszél, az nem mindig ő maga. Egyik jelentője például így beszél önmagáról: „egyik barátom.” Mióta kutathatott a Történeti Hivatalban, a barát szónak más jelentése lett a számára, mutatott rá Györe.

Hogyan és miként jött rá, hogy a barátaival figyeltették őket, hogy jelentettek róluk? – kérdeztem az írót. Egyik barátja felfedte magát, s ő pontosan értette, hogy mi zajlott barátjában, miközben jelentett. Mások, ezzel szemben, minden bizonyíték ellenére, máig tagadják akkori szerepüket. Volt, hogy napokig követték, figyelték Györét és feleségét, előfordult, hogy feltűnően tették ezt, azért, hogy megfélemlítsék őket.

A könyvből is kiderül, milyen aljasul használta a rendszer a legintimebb kapcsolatokat is. Bár az alkotás magányos folyamat – fejtegette az író –, egy költőnek, írónak elemi szükséglete, hogy hasonló gondolkodású, érdeklődésű barátai legyenek. Őbenne ez az igény talán az átlagnál erősebb volt. Nemcsak barátra, mesterre, példaképre is szükség van. Ilyen meghatározó volt számára Ottlik Géza. A rendszerváltás óta azonban egyre ritkábbak lettek a mély barátságok és Ottlikhoz vagy Mészöly Miklóshoz fogható mesterek sincsenek. Hiányukkal vannak jelen, vonta le a következtetést.

Meglepett a könyvnek az a mondata, hogy „a rendszert nem egészen értem”. Mit értett ez alatt? – érdeklődtem a szerzőtől. Erre annyit mondott, hogy nagyon kevés idő telt el a könyv megjelenése óta, és szinte még saját maga sem érti, hogy tulajdonképpen mit is írt. Az egész történet annyira sokrétű, annyira nehéz összefoglalni, érzelmileg átélni, hogy a jobb megértéshez lényegesen több időre lesz szüksége.