A táncoló gólem és a sakkmester Shylock

Sági György termékeny világára jellemző a finom, ironikus humor és önreflexió. Szinte tomboló íráskényszerrel küzdő „humoristaként” alkot tragikomikus történelmi szatírákat.

A történeti háttér olyan, mint egy festmény roppant erős díszkerete, melynek szorításában kibomlik a közösség és az egyén kapcsolata. Szépirodalmi és terápiás írások ezek a zsidó identitás illékonyságáról, változásáról, változékonyságáról, ahol az egyén döntése, hogy mit kezd a vallási előírásokkal. Ha nem tartja be, mit gondol a környezete? Mitől zsidó a zsidó? Na, és mennyire? Mi a lényegesebb, a vallási vagy a kulturális önazonosság? Talán leginkább az a modern életszemlélet, („modern zsidó identitás”) amely a nyitottságot, a Másik, és mások iránti empátiát tekinti értéknek. A tolerancia a „hívószava” ezeknek a regényeknek, amelyek egymást építik, egymásra mutatnak rejtett vagy nyitott szimbólum-rendszerükkel, üzeneteikkel, és amelyekben múltba révedő emlékezetgesztusok árnyalják a kortárs (zsidó) lét problémáit.

A Hajó Hamburgból számvetés és identitás-keresés, ahol a regényhős magánéleti viharában és válságos élethelyzetében eltűnődik egyéni felelősségről, és arról, hogy sorsát mennyiben formálják transzgenerációs családi traumák. Családtörténetet ír a holokauszt áldozatairól és terápiás szándékú önéletrajzi művet. Hol húzódhat a hasonlóság a nagyapa és a főhős teljesen különböző élete között?

A Gilgul című családtörténeti regényben a főszereplő úgy véli, hogy ő édesanyja vészkorszakban elhunyt kedvesének „reinkarnációja”. Az anya halála után felbukkanó fényképek hátára írt szavak megfejtésre várnak. Felfedhetők-e, kinyomozhatóak-e a titkok? Valós elemek és szintén személyes élmények alakítják az irodalmi fikciót, és a változó idősíkban ábrázolt párhuzamos történetek az 1940-es években és a közelmúltban zajlanak. A gilgul (héberül: kerék) szó a lelkek körforgást jelenti, a lélekvándorlás kabbalisztikus tanítás. Sőt, rátapinthatunk a sorok között a zsidó hagyományhoz való viszony és az egyén kötöttségektől szabaduló újraértelmezett szabadságának jelenségeire.

A Vagy nem c. regény lapjain a korábbi dilemmák feszülnek. Mi van, ha a Gilgul cselekménye csupán a képzelet játéka? Ez már egy másik történet építőköve. Egy budapesti romkocsmában egy lány és egy férfi megismerkednek, majd egymásba habarodnak. Nem véletlenül, őseik múltja mozgatja ezt a szerelmi históriát. Látványos múltidézésbe csöppenünk, a XIV. századi Sevillába. Egy zsidó orvos és keresztény kedvese kapcsolatán át látjuk a spanyol későközépkor világát, összes válságával, a zsidók és keresztények viszonyát és sok zsidó örök kétségét: menni vagy maradni? Hispánia földjén bolyongó zsidó lelkek, a tradíció, a hit és az emlékezet az összekötő kapocs téren és időn (múlt-jelen) túl.

Pazar történelmi táj Shakespeare parafrázissal egy másik múltidéző regény, melybe a nagy klasszikus A velencei kalmár című színművét is berántja a szerző. A Maschera ti saluto! szövevényesen kalandos narratívája mintha a színpadi mű előzménye, fikciója lenne. A helyszín a 15-16. századi reneszánsz Velence, aranyló pompájával, ármánnyal és szerelemmel, harsányan tomboló életkedvvel, színes karneváli forgataggal, ahol a lagúnák között gondolák siklanak, és a palazzók termeiben mondén velencei nemes dámák és urak feledkeznek pornográf játékokba. A Rialto körül ádáz kereskedelem zajlik, és az egész várost áthatja az intrika. Mindez díszlet, ahol kibontakozik egy zsidó kereskedő és egy keresztény arisztokrata nő szerelme, noha a város nemrég tiltotta meg a zsidó férfiak és keresztény nők közötti testi kapcsolatot. Kortünet. Tragikus ez a szerelem, mégis szórakoztató, a cselekményleírás tragikomédiába hajlik. A történelmi háttér, akár egy színpad, sötétül; a könyv végén már létrehozta a város a velencei gettót. A szerző egyszerre több cselekményszálat mozgat, sőt, hoz össze, az idősíkok az utódokig ívelnek egyfajta pikareszk távlatban, ahol világossá válik, hogy a sakk nemcsak játék, szimbolikus politikai, sőt, magánéleti játszma is: nemcsak bábok, hús-vér szereplők is lépkednek a sakktáblán. (Nem mellesleg: Shylock sokoldalú, ír egy sakkjátszmát…)

A Név a nyelv alatt örvénylő tanmese a zsidó férfiakról és nem zsidó kedveseikről szóló sorozatban.

A szertelenül csapongó könyv kis fejezetekből, billegő idősíkokba komponált montázs-próza, ahol a jelen, a múlt, és a kultúrák közötti határátlépést egy amszterdami színpadi darab teremti meg, és amelyet két legendás alak megidézése tesz emlékezetessé. A helyszín is változatos: a szereplők és az események leginkább a Budapest, Amszterdam, Prága tengelyen repkednek. Kissé végletes az alapszituáció: a gazdag, gyermeke anyjától külön élő, holland zsidó pasi, Baruch (ön-identifikációja alapján afféle „bolygó zsidó”), és a helyét kereső, kárpátaljai, félig magyar, félig ruszin egyetemista lány, Vira, egymásba botlanak Budapesten. A kontraszt éles: más vallás és anyagi háttér. Mit kezd egymással ez a két sodródó figura, akik látszólag ennyire különbözőek? Miközben elhatalmasodik a némileg szirupos szerelmi viszony, ráeszmélünk, hogy mindez több mint kerettörténet; karikatúraszerű példázat az előítéletekről és a hagyományhoz való viszony viszonylagosságról. Az ironikus szövegben a zsidóság és nem zsidóság ütköztetése markánsan karikírozott, hiszen „nem tűnik kézenfekvőnek az, hogy valóságos zsidók is létezhetnek, mögöttes szándék nélkül” gondolja kezdetben a hősnő. Mégis, ez a tolerancia regénye, ahol furcsa, néha kicsit dilisnek tűnő szereplőket ismerünk meg a billenő irodalmi térben, akik karakteres életstílussal (ön)iróniával tekintenek zsidóságra (vagy nem zsidóságukra).

Spinoza és Löw személye, bár nem voltak kortársak, két eltérő referenciapontot kínál, általuk határozhatja magát újra az egyén és a közösség. Szellemi (és színpadi) játék ez. A hagyomány sem omlott porrá a prágai Altneuschul zsinagóga padlásán: átírható, átértelmezhető a legendák sűrű ködébe vesző zsidó örökség. Az egykori amszterdami hitközség átkot szórt Spinozára, a mostani toleráns, nyitott. Spinoza kiátkozott filozófusként letette a modern filozófiai gondolkodás alapjait, és útjelző volt a felvilágosodás felé. Löw ben Becalel rabbi ragaszkodott a hagyományhoz, vagyis a hithez. Történetükre rákattan az ifjú pár, kicsit kutatni kezd, és máris kap egy-két formabontó új felvonást a fejezeteken átnyúló színdarab, ahol „Löw arra kéri Spinozát, hogy segítsen neki emberi alakká gyúrni az agyagot. Löw minden alkalommal segítséget kér a teremtéshez. Mindig olyantól, aki éppen ott tartózkodik.”

Értelmezhetjük így is: „Spinoza a rossz és Löw a jó zsidó. Spinoza felforgatja a világot, Löw pedig a létező világot kívánja fenntartani.” Gondolhatjuk azt is: „Ha nem volna Gólem, ki emlékezne egy tudós rabbira?” Mindazonáltal Löw rabbi végtelen bölcsessége sugárzik, amikor ekképp fordul Spinozához: „Ha látná most az arcát, még néhány Gólemet gyúrna nekem, csak hogy megmentsék önmagától. A baj az, hogy isten négybetűs neve csak önmagunktól nem ment meg.”

Spinoza egy szerelmi csalódás révén lett az örökkévalóságé; amúgy meg mi a csudát csinált volna hosszú távon egy feleséggel? Hajdani nem zsidó szerelme, Marie-Claire, miután elhervadt fiatalsága, a Gólemmel vigasztalódik, akivel már a darabban is táncolt.

A kalandok alig kibontott csúcsa, amikor a regényhősök újdonsült barátjukkal, a kedves prágai rendőrrel szétnéznek a prágai zsinagóga padlásán. Kettős hangvétel jellemző a szövegre: a filozofikus részeket strandolvasmány szerű képek, párbeszédek tarkítják, olyannyira, hogy egy tóparti árnyékban is napszúrást kaphatunk. A szentimentális kabaré és a kultúrtörténeti barangolás között elmosódnak a műfaji határok. A regény erénye, hogy oldalain a hősök közötti különbségek a távolba vesznek, a megértés fénysebesen közelít. Még ha kulturálisan és vallásilag van is, de ember és ember között nincs szakadék.

Utazunk ezekben a könyvekben: egyszerre közeledünk és távolodunk a zsidóságtól.