A Talmud „hiperlinkjei”

Interjú Toronyi Zsuzsával, a Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatójával

2014. október 20-tól újra integráltan működik a Zsidó múzeum és a Zsidó Levéltár. Mi ennek az előnye?

Mindig is hittem abban, hogy a zsidó kulturális örökség egy és oszthatatlan. Sokkal könnyebb ezt egyben kezelni, egységes adatbázisokat használni, közös platformokat kialakítani. Néha egy hitközség iratanyagából többet megtudunk egy tárgyról, mint a tárgyból önmagából. Ha például az óbudai hitközség iratanyagából egy dokumentumot hozzáteszünk egy onnan származó tórakoronához: ez mindjárt több mint csillogó tárgy. Ezek a tárgyak, iratok egységes rendszerben keletkeztek, így is kell értelmeznünk és bemutatnunk.

Jövőre lesz 100 éves a múzeum. Mi most az igazi kihívás?

Létrehozni a múzeumi nyilvántartást, megteremteni a jogi környezetrendszert és felújítani az épületet. Évtizedes szakmai hiányosságok vannak. De a levéltári örökségben a pesti hitközség legkorábbi dokumentumaitól napjainkig szinte minden megvan itt – más kérdés, hogy rendezetlen állapotban, de dolgozunk azon, hogy hozzáférhetővé tegyük. A múzeumban viszonylag kevés tárgy van, de ezeket most már a legmodernebb technikával tudjuk feldolgozni. A mi korukban amúgy is a digital humanities a trendi fogalom.

Az állandó kiállítás megújításában mi lesz a fő rendezőelv?

Nem egy általános narratívát szeretnénk elmondani, amit a tárgyak illusztrálnak. Inkább a tárgyakból kiindulva meséljük majd el a történetet, visszaadva két fontos elemet: azt, hogy zsidó és múzeum. Az én muzeológiám egy „kommentár muzeológia”: ahogy a második szentély pusztulása után továbbvitték a tant, lezárták a Misna szövegét, majd elkezdték kommentálni: a zsidó kultúra ennek a tannak a folyamatos átörökítése. Minden korszak hozzáadja a maga értelmezését – ezt kell csinálni nekünk is a tárgyakkal. Itt egy tárgy, valaki megcsinálta, őrizte, mi átvittük ezt a holokauszt utánra, és ahogy a talmudi bölcsek vitatkoztak és kommentáltak Babilon vizeinél, úgy kell nekünk is kommentálnunk és hozzáadnunk a kommentjeinket ma már digitális eszközökkel is. Mi a Duna partján ülünk 300 éve, és ez ugyanolyan szellemi központja a múzeumnak, mint a talmudi bölcseknek Babilon volt a Bábel vizeinél. Van viszonyunk a tárgyakhoz, nemcsak illusztrációs szerepük van. Ezzel a zsidó módszertannal visszaadjuk a múzeum zsidó szellemét. Ha az új kiállításhoz kiválasztott 40 tárgy egyéni történetét összerakjuk, akkor ezek elmesélik a magyar zsidók 300 éves históriáját.

A holokauszt-reprezentáció marad valamilyen formában?

A holokausztról szóló részt is beemeljük az új környezetbe – egy 30 éves kiállítást nem dob ki az ember. Az volt az eredeti tervem, hogy az egész állandó kiállítást vitrinbe zárom, de nagyon „le van lakva”, így inkább idézünk majd belőle. A holokauszt teremre igény van, de ez több problémát is felvet: van már Holokauszt Múzeum és sok más intézményben is van ezzel kapcsolatos kiállításrész. Nekünk ezért nem az eseménytörténetre kell fókuszálnunk, hanem azt kell elmondanunk, hogy milyen reakciókat váltott ki a holokauszt ténye, mert ez része a zsidó kultúrának, ráadásul hasonlít azokra a kataklizmákra és válaszokra, amelyeket a zsidó közösségek adtak, akár a keresztes háborúk idején. Vannak tanulságai, erre referáló tárgyak, könyvek, gondolatok, ezeket érdemes bemutatni, hogy a zsidó közösség ne passzív áldozat képében jelenjen meg. A holokauszt termünk belsőépítészetileg rettenetes, nincs benne elegendő tér. Másrészt van ott néhány értékes, autentikus tárgy, azokat meg kell őrizni, de úgy, hogy lebontjuk a termet szűkítő installációt. Annak a teremnek az ablaka a kertre néz, ami a magyar holokauszt legautentikusabb helyszíne, mert a büszkeség kertjének építették és a pusztulás kertje lett belőle. Emlékhely, ahol a saját lakóhelyük közelében vannak eltemetve az áldozatok, nem imaginárius halottak, mint Auschwitz fölött. Ha ehhez még hozzá tudjuk adni webes eszközzel az auschwitzi tábor képét és egy munkaszolgálatos emlékhelyét, akkor együtt van az a három hely, ahol a magyar zsidók meghaltak. De azt is be kell mutatnunk, hogy tárgyak is túlélők, mint mi.

Mit lehet tudni a múzeum raktári állományáról? Igaz, hogy 1989 előtt a hitközség vezetősége saját tulajdonaként kezelte? Van leltár az anyagról?

Vannak leltárak, bár 1964-ben a komplett leltárt újraírták, eltöröltek fontos, elsősorban a tárgyak eredetére vonatkozó információkat, ami szabályos emlékezetirtás volt. Most próbálom ezt a leltárt rekonstruálni. Látványraktári megoldást szeretnénk a raktári anyagnak, hogy kiállítható és zárható legyen, ami együtt jár egy általános revízióval és nagytakarítással. A múzeumi tér szűk a tárgyaknak, kollégáknak, látogatóknak. Az eredeti, 1931-es koncepció szerint itt nem volt raktár, minden ki volt állítva. Amikor a mostani tárlatot megnyitották 1984-ben, számos tárgyat elraktároztak: a festmények, grafikák jó helyen vannak, a szobrok viszonylag, az ötvöstárgyak semmiképpen. Amik a padláson vannak, azokat eleink talán nem tartották értékesnek, pedig esszenciálisak a zsidó tárgykultúra szempontjából. Nem találtam nyomát annak, hogy bárki „kiszolgálta magát” az állományból, talán az Állami Egyházügyi Hivatal válogatott innen ajándéktárgyakat, de persze rengeteg erről is a pletyka. Minden tárgyról szeretnék digitális nyilvántartást fotóval, hogy online közzétehessük, ami a biztonságos megőrzésnek is záloga lehet.

Milyen nőként a hitközség zűrzavaros légkörében, domináns férfiak világában dolgozni, s hogy lehet a posztmodern kultúrát egy tradicionális közegben érvényesíteni?

Ilyen szituációban nekem mindig könnyebb volt: határozott vagyok és van tudásom, így nem lehet negligálni, amit mondok, de a férfias agancs-csattogtatásban nem kell részt vennem. Egy nőre nem úgy tekint a férfitársadalom, mint akit le kell győzni, ráadásul a műtárgyvédelem nem hatalmi tényező. A posztmodern kultúrát pedig remekül lehet érvényesíteni, a digital human world jól adaptálható a tradicionális zsidó közegben. Gondoljunk arra, hogy a Talmud az első dokumentum, ahol hiperlink van – az utalásokra gondolok – ezt most érte utol az a technológia, amivel a múzeumi szférában is használható.

Nyugaton a zsidó múzeumok nem hitközségi, hanem független, alapítványi formában működnek. Nem okoz korlátot a vallási intézményi háttér?

A hitközségi keretrendszer ma nyitott a kultúrára, így nem gátol a kreativitásban, és mivel nem alapítvány, legalább nem kell feltétlenül a többségi társadalom igényeinek megfelelnünk. Így a tárgyakat be tudom csomagolni több ezer éves történelmünk „hiperlinkjeibe”. Azt a zsidó gyakorlatot, ami már a Bábel vizeinél kialakult, itt és most lehet a múzeumi gyakorlatban is alkalmazni.

A Rumbach zsinagóga felújításáról mit tudhatunk?

A zsinagógába azt a tárgykultúrát tudjuk bevinni, ami oda kötődik, azt a teret segít értelmezni. Itt a hitélet is működne, és lehetnének kiállítások is: az irodaépületben kialakítható két időszaki kiállítások befogadására alkalmas semleges tér. A Rumbach kertje ma egy derékig érő borostyánnal benőtt udvar: ami a diverzitást, az emberi sokszínűséget és az emberek közötti elfogadást szimbolizálhatná, ha felújítjuk és látogathatóvá tesszük.