„A Szív utca én vagyok, nemcsak a felmenőim”

Immár negyedik kiadásánál tart Gurubi Ágnes 2020 augusztusában megjelent debütkötete. A Szív utca egy több mint egy évszázadot felölelő családtörténet, amelyben hat nemzedék – mondhatni egyidejű – sorsnarratíváját beszéli el az elsőkötetes szerző. A regény szorosan egymásra épülő mozzanatainak gyújtópontjában az énelbeszélő (Anna) szabadságvágya áll, aki megtöri a női felmenőinek évszázados hallgatását. Gurubi Ágnessel a transzgenerációs trauma-feldolgozásról, a családi kötelékek fontosságáról, illetve a valóság és fikció közötti átjárhatóságról beszélgettünk. 

Sokféle szempontból lehet megközelíteni a Szív utca gazdag regényvilágát, de abban bizonyára egyetértünk, hogy három tartópilléren nyugszik a könyv, úgymint a zsidó identitáskutatás kérdése, az erős nők túlélőképessége, illetve a mögöttünk hagyott félmúltnak a kibeszéletlen kegyetlensége, amiben a mesélődnek/neked főszerep jut. Kíváncsi lennék, hogy szakmabeliként, mennyire tudod kívülről nézni a saját szöveged, azaz hogy újságíróként, te mit emelnél ki ebből a több nemzedéken átívelő kíméletlen sorsmaratonból? 

A mai napig skizoid érzés úgy benne lenni egy beszélgetésben, hogy a riportert ne riportalanynak tekintsem, és magamra vagy a könyvre reflektáljak, mivel az elmúlt majd két évtizedben szerkesztő-riporterként, újságíróként dolgoztam. A felvetésedre válaszolva, szerzőként és újságíróként egyaránt hangsúlyt helyeznék mind a három pillérre, mert ezek szorosan összefüggnek egymással. Akár a XX. század történelmi vonulata, benne a zsidóüldözés, majd az, hogy miként öröklődik tovább mindez a következő nemzedékek életében, központi elemei a regénynek. Amíg nem vagyunk tisztában a múltunkkal, nem tudjuk meghatározni, elhelyezni önmagunkat a jelenben. Éljük az életünket, de mintha nem a sajátunk lenne. Ebben a könyvben ábrázolt asszonyok pedig elsősorban nem az érzelmeken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, hanem a szívósságukban rokoníthatók. A főszereplőm az első, aki eldönti, hogy megtöri a hallgatást, mert nemcsak számára, de a gyerekeinek sem járható az az út, amit a múlt jelölt ki, vagyis ő nem túlélni akar, hanem élni.

Elképzelhetőnek tartod azt, hogy a holokauszt-túlélők negyedik generációjának az élete ilyen értelemben is szabaddá tud válni?

Ebben szinte majdnem biztos vagyok, vagyis inkább remélem. Azt tapasztalom a gyerekeim korosztályánál (12, 19 és 20 évesek), hogy náluk nincsenek tabutémák, a szexuális irányultságtól elkezdve, a származásig, a politikai hovatartozásig, semmilyen különbözőség nem okoz problémát, lehet beszélni ezekről. A zsidóság felvállalása kapcsán igazából nem is értik, hogy ezzel mi a gond. Miközben írtam a könyvet, sokszor szóba került otthon, hogy milyen történetekkel szembesültem, gondolok itt például az ükszüleim halálára a városmajori vérengzések során. Elsőre hihetetlen volt, hogy erről még az anyám sem tudott, mert a nagymamám senkinek, így még neki sem mesélte el. A gyerekeim számára értelmezhetetlen, hogy miért kellett elhallgatni a zsidó származást, mi volt ebben a szégyellnivaló. Tudtam dolgokat, például, hogy a nagyanyám zsidó iskolába járt, és hogy vallásos volt a család, de kamaszkoromban, amikor erről kérdezgettem, nem akart mesélni, mondván, hogy nem emlékszik semmire. Nemrég írt nekem egy református lelkész, aki a levelében a női felmenők keménységére reagált. Megosztotta velem a gondolatát, hogy szerinte miért fagyasztották le ezek a nők az érzelmeiket, illetve rávilágított arra, hogy miért nem beszéltek a szörnyűségekről. Röviden úgy fogalmazott, hogy a hallgatás is lehet szeretet. Ez a mondat nagyon szíven ütött. Biztosan emlékszel, amikor az egyik szereplő (Ilona) azt mondja, hogy azért nem mesélt a gyerekeinek az átélt borzalmakról, mert nem akarta, hogy meggyűlöljék az embereket. Ezt nagyon nehéz felfogni annak, aki nem ment keresztül hasonló szörnyűségeken. Tehát nem gondolnám, hogy a nagyanyám azért titkolózott, mert rosszat akart, pusztán annyi történt, hogy fel sem mérte, hogy a hallgatásának milyen súlyos következményei lehetnek. Hozzáteszem, a könyv megírása sokat segített abban, hogy megértsem nagyanyámat, aki több mint tíz éve halt meg.

 

Talán azt hitte, hogy a hallgatás betakar. A nagyszüleink generációjából sokan úgy gondolták, hogy jobb bizonyos dolgokról nem tudni, mert a háború után is erős maradt bennük a félelemérzet. Éppen emiatt nagyon sok családban kikeresztelkedtek, nehogy (megint) baj legyen. 

Szerintem is a félelem lehet emögött. Tudatos döntés volt, hogy ’56-ban elment szinte a teljes családom, mert tartottak attól, hogy mindez még egyszer megtörténhet. Amikor Amerikában és Argentínában voltam a nagymamám húgainál, ők elmesélték, mennyire le voltak azon döbbenve, hogy a testvérük kikeresztelkedett. Biztos vagyok benne, hogy nagyanyám nem tartotta a vallást, nem járt templomba, bár ha megkérdezték tőle, katolikusnak vallotta magát. 

A Szív utca elbeszélésmódja is tükrözi az eredeti szándékot. Egyrészt ott van a családi saga, másrészről pedig szikár mondatokon keresztül villan fel ennek a borzalmas kornak a mementója. Amikor a szereplőiden „átsöpör a történelem”, szinte kiáll a szöveg. 

A regényben bizonyos történetek a saját és a családom életéből vannak, de jócskán szerepelnek benne fiktív szereplők, szálak. Arra viszont nagy hangsúlyt fektettem, hogy a történelmi háttér hitelesen jelenjen meg. Ezek a részek, amelyek jóllehet kiállnak a szövegből, tartóoszlopai a történetnek. A tényeket ugyanis nem akartam másként megközelíteni, mint ami a rideg valóság, mert szerintem a holokauszt rémségei csak érzelemmentesen mesélhetőek el. 

Ez a családi emlékfolyam úgy jelenik meg előttünk, mint egy életre kelt színes, máskor fekete-fehér fényképalbum, amelyből ki-és belépnek a fotóalanyok. Ebben szerepet játszik a több alkalommal előhívott szél-szimbólum vagy a futás, mint életmetafora, a különféle konyhák ételillatáról nem is beszélve. 

Csakugyan szeretnék úgy írni, hogy a szövegeimnek ilyen értelemben legyen íve, vagyis ahogy te mondod, egy-egy szereplő kipattanjon az oldalról. Az érdekes az, hogy néhány szimbólumnál én is csak utólag vettem észre, hogy vissza-visszatérnek a regénykörforgásba. Számomra fontos motívum a szél, ami lehetőséget ad a képzettársításra, a sütés-főzés pedig az abszolút flow-érzés, mert éppúgy kikapcsol, mint a futás. Ezeket szándékosan szőttem bele a történetbe. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy élnek még a nagymamám húgai, hogy elutazhattam hozzájuk, hogy meséltek nekem, sőt fényképeket mutattak. Így láthattam például az ükanyámat, Hirsch Rózát és a férjét, akiknek a méltatlan halála az egyik legfájdalmasabb esemény, amivel szembesültem a Szív utca megírása során. Van olyan családi fénykép, amin szerepel az ükanyám a három fiával és a három lányával, de megmaradt a dédszüleim házassági fotója is. Miközben ezeket a fotográfiákat nézegettem, próbáltam az arcok és tekintetek alapján elképzelni, hogy milyen emberek lehettek. Ha erre a könyvre gondolok, mindig fekete-fehérben képzelem el, de nemcsak a múltat, hanem a jelen időt is. A főszereplő gyerekei – Zsófi és Panni – már színes fotóként elevenednek meg, de nekem ez alapvetően egy fekete-fehér történet. 

A könyvedben szóra bírod a nagybetűs és a privát történelmet, de vajon a felmenőid mit hívtak elő benned, maradtak-e még megválaszolatlan kérdések?

Ez a történet a múltban gyökerezik, a szereplői és a történeteik is a múltból merítenek. A könyvben van egy olyan rész, amikor azt érzi Anna, hogy ott áll mögötte az összes női felmenője, s egymás vállát fogják, ezáltal ő az anyja, a nagyanyja, a déd-és ükanyja, tehát ő minden nő egyszerre, kicsit így érzek én is, benne vagyok ebben a történetben. Lehet, hogy amiket leírtam, nem a saját megéléseim, de rajtam keresztül szólal meg. Azáltal, hogy elmesélem, hogy beszélek róla, nagyanyámtól eltérően, nem hallgatok tovább, jelen idejűvé teszi az elbeszélést, számomra legalábbis. Így hát a Szív utca én vagyok, nemcsak a felmenőim. Persze megválaszolatlan kérdés mindig marad, de ez így van rendjén.

Miközben a hamarosan spanyolul és németül is megjelenő Szív utca kapcsán beszélgetünk, te már a következő regényeden dolgozol. A Másik Isten mire keresi majd a választ? 

Arra szeretném megtalálni a választ, hogyan szeretik, vagy éppenséggel nem szeretik egymást az emberek.  A második regényben igazából a férfiak érdekelnek, pontosabban egyetlen egy nőnek a férfiakhoz való viszonya. A Másik Istenben nincsenek történelmi tények vagy családi vonatkozás. A Szív utca kapcsán azt láttam, hogy majdhogynem mindegy, milyen családból jön valaki, van-e zsidó származás, vagy nincs, bizonyos minták ismétlődnek, ahogy abban is látok mintát, variációkat, ahogyan férfiak és nők kapcsolódnak egymáshoz. Ebben a készülő regényben a szereplőket a válságok, a hiány hozza össze és tartja össze. S ha valaki egy párkapcsolatban a másikkal próbálja a szeretet-deficitet pótolni, az mindig zsákutca. Mindig.