A szív csökönyösei

A fenti címmel jelentek meg Hankiss Ágnes haszid történetei a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet kiadásában. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket.

Vonzások és városok

Cfát

(részletek)

Cfát, a város magasan fekszik a Genezáreti tó fölött, a hegyen. Fullasztóan felfelé caplató, meredeken ereszkedő, sikátoros utcák, alacsony, egymáshoz tapadó, egymásra torlódó házak, élénken kéklő ajtók és ablakkeretek; hófehér, makettsima falak ölelnek körül a legszabálytalanabb alakzatokban egy-egy dúsan szétomló fügefát, kopasz törzsét meresztő datolyapálmát. A meszelés pórusain is sok helyen átüt a kék– mikori kék? Alatta hányszor volt még fehér vagy kék?

Amikor a pogromok elől menekülők, először még maroknyian, megérkeznek ide, éhesen és vaktában, az Ibériai félszigetről Felső-Galileába, tüstént hozzáfognak, hogy kékre mázoljanak mindent; még az imaházban is az asztalt és a székeket, a szószékhez vezető lépcsőket, hogy az életvize, életege minden-kékje elriassza, távol tartsa a halál angyalát. Csöndesen élnek itt, űzött és túlfűtött lelkiállapotban, néha sivatagi magányban, töprengő, jámbor férfiak, beletemetkezve az Írásba, a család oázisában, temérdek könyv között. Keresik lázasan a dolgok értelmét, a létezés százszólamú üzenetét, a látható mögött, ami éppen megbukott és csúfosan darabokra hullott, egy másikat, az igazit, a rejtettet, ami csupán az arra érdemesnek tárja fel magát. Tán épp a hely nyomasztó elszigeteltsége, körülményeik fullasztó belterjessége, ami oly hevesen felszabadítja a szellemet; ahogy fojtogatóan beszűkül az élet külső tere, úgy tágul a belső, egyre szabadabb és fényesebb köröket vetve. Tudóskodó, magába zárkózó népség; fantáziás képzelgésekbe merített, meglehetősen zárt életükről, itt, az első kabbalisták, makacs misztikusok városában lehet képet alkotni.

A legkékebb zsinagóga mind közül Rabbi Josef Caro imaháza: kék benne jóformán minden. A boltíves mennyezet hullámzó azúrkékje, pávakékje halvány, oldott-kék árnyalatot sző a boltíves ablakokon át beszűrődő fénybe, és kéklő árnyakat vet a világos márványpadlóra. A mennyezetről apró, színes lámpák lógnak alá (fagylalt a kehelyben, fehér égők tarka üvegtányérokon), már-már lángra gyújtva a szószéket borító mélykék bársonytakaró dús hímzésein táncoló sárgákat, narancsokat, vörösöket. Azt hittem, belebolondulok, amikor beléptem és megláttam a színeknek és fényeknek ezt a varázslatos kavalkádját…

Josef Caro kézjegyét, lába nyomát kerestem itt, a kékek között, a szigorú arcélű, szúrós szemű törvénycsinálóét, szabálygyűjtőét, szilárd racionalistáét és rajongó szellemkutatóét. Megvolt benne mind a kettő, látás és látomás, egy fedél alatt, ha nem is mindig békés, de hasznos átjárókkal a lélek házában. Ez a vonás foglalkoztatott módfelett Rabbi Caro-val kapcsolatban, ez a kiegyenlített kettősség… És vele párba állítva egy másik férfi, aki lehet, sohasem járt a cfáti zsinagógában, noha jól ismerték egymást, egymásra sóvárgó ellenpólusok, furcsa árnyék-szerepet játszva egymás életében.

Josef Caro, az építő.

Salomo Molko, a vértanú.

Amikor az egyik Cfátban berendezi a maga csupa-kék, csupa-ég imaházát, polcokat, üveges szekrényeket csináltat a könyveknek, megtervezi és megveti az alapját annak a tárgyi és szellemi környezetnek, amelyben az elkövetkező hetven évben majd komfortosan és hírnevesen építkezhet (övé lesz a végső szó egy emberöltőn át minden vitás, tudós kérdésben), a másik, a nyugtalan, az álomkergető Rómába indul… hogy meggyőzze a Pápát zsidóság és kereszténység kívánatos újraegyesítéséről. Nálam szorosan összetartoznak ők ketten: a létezés két arca, egymáson áttűnő és kihívó alternatívája… Hisz nem a vértanúságot irigyli-e meg az ember, még ha csak szürkén és képletesen is, amikor fejjel rohan a falnak vagy ideákat kergetve pusztítja magát? És nem a tervszerű és sikeres építkezés-e a nagyreményű (örök-reménytelen) ellenpólus?

 *

 Rabbi Luria, a legendás Ari, a mester és a forrás, néhány utcával, emelkedővel távolabb rendezte be a maga imaházát, amely azonban egészen más árnyalatú, mint a Caro-zsinagóga. Nem az ég, hanem a föld színei uralják: kora őszi színtobzódás égő narancsai, harsány sárgái, barnába hajló rozsdavörösei.

Talán éppen itt üldögélnek együtt, vagy a kékben, ki tudja, amikor megérkezik a hír, hogy Salomo Molkót Mantuában eretnekség vádjával megégették. A város a császárt ünnepelte éppen, mindenféle mulatsággal, koncertekkel, piknikekkel, véres kutyaviadallal, orgiázó utcabállal, úgyhogy elég gyéren gyűlt csak össze a máglya körül közönség.

Senki nem látta többé.

Csak Cfátban tűnt fel szellemalakja: a nagy éhínség idején találkozott vele Rabbi Luria egyik tanítványa, amikor a várost elárasztották a patkányok, ő pedig kiment a dombok közé, hogy ott, a szabadban aludjék.

Josef Caro furcsán megváltozik ezekben az években. Neki is van már egy különbejáratú angyala, akivel rendszeres eszmecseréket folytat, és aki elárulja neki, hogy máglyán fogja végezni ő is. Ez a legfontosabb, hogy így lesz, ebből nem enged, egyre hajtogatja, mindenkinek elmondja, hogy majd meglátják, a szellem megmondta, hogy őt is megégetik. Ettől majd nem tágít élete hátralévő, három nyugodalmas, munkás évtizedében, dicsekszik is vele, egyre várja, majd a halálos ágyán tisztelői és tanítványai oltalmas társaságában is egyre azt reklamálja, mikor jönnek már érte, hogy vigyék a máglyára.

Josef Caro kiment a mezőre, oda, ahol korábban Salomo Molko szellemét vélte látni Luria egyik tanítványa.

De a barátja nem jelentkezett. Pedig kérte könyörögve, fohászkodva, hogy bocsásson meg neki.

Mintha lett volna mit megbocsátania.

Hanem madarak jöttek. Angyalok. Könyvet hoztak.

A zöld a megváltás színe, jutott hirtelen az eszébe.

A megváltás könyvét tartaná a kezében?

Mohón kinyitotta.

Várta a tüzet.

De a tűz elmaradt.

Holtüresen peregtek a lapok.

A könyvből fullasztó üresség csapott az arcába, járta át mindenét és vette hatalmába őt magát, ahogy leszállt a csönd az olajszínű, lágyan hullámzó galileai dombok közé.

A nagy csöndben azután megszólalt egy hang, halkan és talán inkább belülről, mint kívülről. Mindössze egyetlen mondatot vélt tisztán kihallani belőle, amely így hangzott: Megváltás nincs. Legföljebb csendes építkezés, ha van.

A Rabbi cipője

Széljegyzetek haszid történetekhez

(részletek)

            A fiatal Rabbi Dávid, égő szemű, konok szájú, sajgó szívű, hosszú évekig keményen vezekelt. Böjt hátán böjt, hiába. A lélek (milliomos koldus, ugye van ilyen?) mégsem talált nyugalmat. Hallott regélni mindenféle édes-bús, ábrándos dolgokat bizonyos Rabbi Elimelekhről, akivel még a próféták is szívesen diskurálnak, disputálnak, hólepte, fehérbárány-éjszakákon. Elindult hát hozzá, hogy a tanácsát kérje. Zötyögött a kocsi poros, dimbes-dombos, fészkesfene utakon. Szombat este érkezett a házhoz, a tanítványokkal és másokkal együtt. Volt nagy nyüzsgés, tolakvás, csivitelés az előszobában, a Mester azonban szép sorjában mindenkivel kezet fogott, igen szívélyesen. Kivéve Rabbi Dávidot. Érthetetlen! De ha már itt vagyunk… Megpróbálkozott hát még egyszer, az esti ima után. Ugyanúgy járt. A Mester rá se hederített.

Hánykolódott az ágyban, sötét kétségbeeséssel, sírt is, didergett, égett az arca reggelre. De nem bírta megállni, hogy hazafelé menet legalább az ablakon keresztül be ne kukkantson a Mesterhez. Még ott kornyadozott körülötte néhány legbuzgóbb tanítványa, ő pedig éppen (éppen…) magyarázott nekik valamit: – Vannak emberek, akik évekig gyötrik magukat, mert azt hiszik, hogy így majd megigazulnak. Aztán eljönnek hozzám, és tőlem várják, hogy ezt beváltsam. Mintha volna valamim – zsebemben? fiókomban? -, ami nekik hiányzik… Szegény Dávid nekidőlt a falnak (félrefordulva, nehogy meglássák), egész benseje remegett és émelygett; kutyára dér, tévelygőre eszmélet, gombóc a torokban, szinte fuldoklott; kuncogó hang, valahonnan mélyről, hogy látod, böjtbajnok, föld strébere, ég sarlatánja… Szédülni kezdett. – De az igazság az – hallotta ismét a Mester hangját -, hogy az ilyen embereknek a gyötrelmei, szomorú, de morzsányit sem érnek. Mert Istenre kacsingatva, hogy ne mondjam spendírozva, valójában nem az Urat, csak a saját hiúságukat szolgálják. Elölről kell kezdeni mindent! És akkor, majd akkor, abból, ami őszinte, a legapróbb sóhaj, a legcsekélyebb szó is elegendő…

Maga sem tudta, könnyhullató Rabbi Dávid, hogyan tért magához ájulás környéki állapotából, és milyen erő vitte félve, lélegzet-visszafojtva az ajtóhoz.  A Mester felkelt a székből, elébe sietett, mosolyogva átölelte, köszöntötte: – Áldott legyen az érkező!  Maga mellé ültette az asztalhoz. A Mester kisfiából (koraérett alma, közel a fájához) kibuggyant a kíváncsiság: – De Apa, hogy lehet, hogy tegnap még rá sem bírtál nézni erre az emberre? – Valóban? Az másvalaki lehetett. Hát nem ismered meg? Ő a mi kedves Dávid barátunk!

 *

             Körülülték az asztalt, a homlokukon táncoló betűket apránként elnyelte a gyöngülő gyertyafény. – Látjátok, minden adott, hogy örüljünk! Rezdült a szemhéja az egyiknek és nagyot sóhajtott. – Vagy hiányzik még valami? Magának való dacos tanítvány, mint akit rajtakaptak, felvetette az állát, kerülte a másik tekintetét. Végül mégis csak válaszolt, kicsit gúnyosan: – Az élet vize. Más semmi. – Hát akkor – mosolygott a Mester – , végy egy rudat a válladra, akassz rá két vödröt és sétálj el a temető kapujához. Tedd le, fordulj háttal és kiálts: – A Mester küldött, vízért! Aztán visszafordulhatsz, a teli vödröket óvatosan felakasztod. De hazafelé nagyon vigyázz, akárki is szólítson meg, ne válaszolj! (Most valóban a szellem színpadán vagyunk…akinek úgy könnyebb, tekintse szimplán gyerekmesének…). Bánta már, hogy akadékoskodott. Rémülten, borzongva odaért a temetőhöz. Többször majdnem elesett. Furcsa hangokkal telt meg a koromsötét éjszaka, de nem törődött a szellemekkel. Tette, amit kellett. Már majdnem átlépte a Mester küszöbét, amikor sóhajtozást és reccsenő lépteket hallott. – Most már nem tehettek ellenem semmit! – suttogta maga elé. Ekkor a rúd leesett a válláról, és a víz kiborult. Halálos csönd lett. Állt ott bénultan, amikor meghallotta bentről a Mester lágyan invitáló hangját: – Hóbortos! Gyere, ülj ide közénk az asztalhoz!

Amit nem találsz meg magadban, az sehol sincs  – magyarázta a Mester.

Bár nem igen szeretett magyarázkodni.

 *

 Rabbi Hanokh mesélte (többeknek is), hogy egy éven keresztül folyton szeretett volna elmenni Rabbi Bunamhoz és elbeszélgetni vele. De nem volt mersze. Azután egyszer, amikor a szabadban kószált, és valami furcsa, minden korábbinál mélyebb szomorúság tört rá, úgy határozott: eljött a pillanat, irány a Mester, késlekedés nélkül. Most már (nyirkos a tenyér, de kiszáradt a kút) semmit sem veszthetünk. Bezuhant az ajtón, kigyúlt arccal, és bár egészen másként képzelte el a bemutatkozást, zavarában csak ennyit mondott: – Itt vagyok. És amikor erre a Mester igen szívélyesen azt találta közbevetni, talán megtudhatná, mi a baj, akkor ő, kabátja a vállán, kalapja a fején, szörnyen gyerekesen mondani kezdte, hogy itt van, igen, de mire? Itt vagyok, élek, persze, ép minden tagom és minden érzékem, csak éppenséggel azt nem tudom, hogy mire föl vagyok a világon (- szemedre hányom -), és egyáltalán, hogy mire teremtettek, és még folytatta volna így, a lélek minden hullott levelét kupacba hordva szépen, de a Mester félbeszakította. – Hát én is épp ezzel bajlódom egész életemben.

Kortyolgatták a bort, koccant a kanál a tányérhoz az utolsó korty levesnél; szelídült a szó, és egyben levetkőzte magáról, sebtiben, minden korábbi gyöngeségét; a vendég sem szabadkozott többé és a Mester sem volt mindentudó (ez legfeljebb csak sikk; huncutság habja a szellem korrektségén). Mert ha Én vagyok: Én, mert Én vagyok Én, és Te vagy: Te, mert Te vagy Te, akkor én: Én vagyok és Te: Te vagy. De ha Én azért vagyok Én, mert Te: Te vagy, és Te azért vagy Te, mert Én: Én vagyok, akkor Én nem vagyok Én, és Te nem vagy Te. (Rabbi Mendel szava, legszívesebben bekeretezném.)

 *

 Varázslatos dualitás játszik velünk megint.

Ábrahám, az angyal az öntörvényűség jogos bűvöletében durván hátat fordított a tekintélynek. De lapozzunk csak tovább a könyvben: máris megtaláljuk a történet párját, amelyik az Én öntörvényűségét példázza minden túlzott hagyománytisztelettel szemben. Például Rabbi Noah válaszát, amikor rosszallóan megkérdezték tőle, miért tért el az apai hagyománytól, mire ő derűsen ingatta a fejét, hogy nem tért el egyáltalán. – Ő sem utánzott. Én sem utánzok. Ha az egyikben Rabbi Mikhal azt suttogja a fiának, áldott volt az életem annyiban, hogy soha semmire sem vágytam addig, amíg az enyém volt, akkor ott találjuk rögtön a másikat, amelyik azt mondja az öngyötrőnek: tanulj meg békében együtt élni a feszültséggel. Nos, ha valóban annyit tépelődsz, akkor mi a baj, nem értem. Hisz az a dolgod! (Rabbi Mendel)

Ha az egyik szolgálatra szólít, a másik életszeretetre buzdít.

Ha az egyik nyugalomra int, a másik a feszültség vállalására bátorít.

Ha az egyik az alázat hangján szól, a másik az énerőt hirdeti.

Ha az egyik a közösség erejét dicséri, a másik magunkra hagyottságunkat példázza.

Ha az egyik a lelkesültség állapotát ünnepli, a másik az ironikus rezignáció húrját pengeti.

Ha az egyik a bizonyosságot emeli magasba, a másik a kétkedést és a hiányt hangsúlyozza.

Életörömről beszél, de közben mindent tud arról, amiből csupán rettenet és kétségbeesés adódik.

Hittel és erkölcsiséggel átitatott életre tanít, de közben egyedül az emberit tartja méltónak a rangra – a maga minden szenvedélyével, esendőségével, elkerülhetetlen meghasonlásával.

Minden olvasat csupán akkor érvényes, ha ennek a többrétű dualitásnak a szellemi terében (nevezhetjük kegyelmi térnek?) mozog. Ha az egyik pólus szavatolja a másikat; ha az egyik a másikból nyeri a maga bizonyosságát. Az egyensúly azonban nem arany középutat jelent, nem a kettő ügyes köztesét, rejtett kompromisszumát. Hanem együttes magatartásukat, életteljes birtoklásukat, amely, akár a hullámverés, az élet feloldhatatlan feszültségéből táplálkozik. A szellem, a lélek kívánatos egysége ezt az egyensúlyt tükrözi.

A tanítványok együtt ültek, teljes békességben. Rabbi Israel megállt az ajtóban, pipája a kezében. Maga sem tudta, miért nem lép máris beljebb. Csak nézte őket, összehajló fejüket, fénnyel játszó arcélüket; körön kívülről, szó-árnyékból, szeretettel. Meg félelemmel. Furcsa, meghasonló hangulatban fontolgatta magában, hogy lám, most milyen áldott összhang uralkodik közöttük… Azután egyszerre történik valami, szinte észrevétlenül. Valaki feláll, kiissza a pohár aljáról, ami megmaradt, könyvjelzőt rak egy könyvbe, amit soha többé nem fog kinyitni, és azt mondja a többieknek, mintha mi sem volna természetesebb: mostantól, barátaim, az elsők között is lesz egy első. Igen, kiválik majd közülük egy (és az ő ellenében egy másik), aki magának vindikálja, amit nem szabad; aki járomba fogja a pillanatot (hogy megágyazzon vele a következőnek), és maga helyett küldi előre a szót (a szó, mint fegyver?). Később pedig, mélázott magában a Mester cseppnyi szomorúsággal (és cseppet sem szomorúan), ha már zajlott a jég, szépen megtörülgeti, kiporolgatja ( – legyetek nyugodtak – ) a Mester üres székét, mielőtt beleül… Nem merte volna megjósolni, melyikük lesz az, akinek most még mindkét keze az asztal felett, akár a többié… ebben (lelkek értője) már többször csalatkozott. Egyikük, lám, szelíd, dallamos; finomak az ujjai (alig érezzük az érintését, mikor kezet fogunk vele), és sugárzó a mosolya (talán túlságosan is?). Azután ott a másik, aki folyton azt ismételgeti: én sohasem tudnám elárulni, aki bízik bennem, nem volnék rá képes! (Akkor miért kell annyiszor mondogatni?) A harmadik alig szól, és ha igen, tüstént félrefordul (tartogatja magát?) Az egyik mindig korábban érkezik; a másik mindig késve (miért és miért?) Azután a hatodik, vele szemben már első látásra zsigeri békétlenség támadt a Mesterben; amit persze szégyellt és küzdött ellene. Szoktatta magát, hogy inkább azzal szemben legyen szigorú, aki iránt rögtön gyengéd rokonszenv ébred benne…Meglátjuk.

Odament hozzájuk. Tudta, hogy mindjárt kedveskednek neki valamivel. Egyikük (talán éppen ő lesz az, aki…?) máris ártatlankodva megkérdezte: – Hogyan szolgáljuk az Urat, Rabbi Israel?  A Mester szívogatta a pipáját, sípolt a levegő; a kérdés, mi tagadás, váratlanul érte. – Honnan tudjam? Könnyedén vállat vont. Előbbi gondolatai, úgy látszik, még mindig ránehezedtek. Leült közéjük, dűlőre jutott a pipájával is, és belefogott egy történetbe (kép a képben, mint rendesen). Két barátról, akik csúnyán összevesztek. A király elé futottak, aki azonban nem tudván eligazodni rajtuk, meglehetősen elnagyolta a verdiktet. Kifeszítünk egy kötelet a szakadék fölé, és aki átér rajta, annak megkegyelmezünk. Egyikük átért. Neki sikerült. A másik reszketve átkiabált: – Hogyan kell, áruld el! – Fogalmam sincs! – kiáltotta vissza a másik. – Csak azt tudom, hogy amikor éreztem, kibillennék az egyik oldalra, elhajoltam a másik felé!