„A számomra igazán izgalmas jazz mindig hordoz magában kockázatot”

Dés Andrással beszélget Ayhan Gökhan

Több interjúban azt nyilatkoztad, hogy a jazz áll hozzád a legközelebb. A jazz lehetővé teszi az állandó kísérletezést és keresést. Nálad jelenleg hol tart ez a keresgélés?

Az utolsó nagy kísérletem a Farkasszem című szólóelőadásom létrehozása volt a Szkéné Színházban. Nem jellemző, hogy egy ütőhangszeres egyedül lép a közönség elé. A produkció ráadásul a zene és a színház határmezsgyéjén mozog, ezzel is erősítve a kísérletező jellegét. Ugyan az előadás zenei elemekre épít, de végig azzal játszom, hogy a zene nyelvén miképpen lehet konkrét dolgokat elmesélni. Erősen megszerkesztett műsort szerettem volna létrehozni viszonylag kevés improvizációval, ahol is mindennek megvan a maga helye és jelentése. Élveztem, hogy kicsit kiléphetek a zenészség hagyományos szerepköréből. Amúgy a „pusztán” zenei produkciókban is elsősorban a kísérletezőbb, új utakat kereső zenekarokat részesítem előnyben.

Ez azt is feltételezi, hogy bátorság, vakmerősség nélkül nem létezik jazz?

A számomra igazán izgalmas jazz mindig hordoz magában kockázatot. Olyan zene, ahol folyamatos a kötéltánc, a zenészek fejest ugranak az ismeretlenbe annak biztos tudatában, hogy nem lehet baj, ha valakinek nem jól jön ki a lépés, őt valamelyik zenésztárs biztosan elkapja.

A Lauderben tanultál. Hogy látod, az ott szerzett élmények, a tananyagon túl az ott kapott tudás meghatározza-e a gondolkodásmódodat, a világnézetedet akár morális értelemben?

Két évig jártam a Lauderbe, ahova egy hagyományos, elég vaskalapos általános iskolából kerültem át. A Lauderben eltöltött két év alatt kinyílt számomra a világ és én is kinyíltam a világra. Kiderült számomra, hogy mennyire fontos a kreativitás, és hogy amikor alkotsz, valami újat hozol létre, csak rajtad múlik, hogy mivel töltöd meg az előtted lévő üres lapot.

Édesapád, Dés László Magyarország egyik legismertebb zenésze. Munkáid során az ő zenéjéből merítettél inspirációt?

Az én zenei gyökereim édesapám zenéjéig nyúlnak vissza, azon nőttem fel, értelemszerű, hogy legmélyebben az ő zenéje hatott rám. Sokan gondolják azt, hogy akkor fognak zenei értelemben az anyanyelvükön beszélni – akár a jazzben is – ha a magyar népzenéhez nyúlnak. Ez olyanoknál is előfordul, akiknél nyilvánvaló, hogy semmiféle valódi kötődésük nincs hozzá. Ezeknél a zenészeknél érződik is a spekulatív megközelítés. Az ember zenei gyökerei szerintem organikusan, mélyről jövően kell, hogy beépüljenek a zenébe, nem gondolom, hogy attól, hogy valaki magyar, feltétlenül a gyimesi keservesben szükséges megtalálnia az identitását. Nagy és megspórolhatatlan munka megkeresni a saját hangunkat, aminek gyökereit őszinte és elmélyült „kutatómunka” során lehet megtalálni. Az biztos, hogy az én esetemben ez részben édesapám zenéjénél kezdődik.

A zsidó zenei hagyományokkal milyen a viszonyod? Vannak kapcsolódási pontok?

Érdekes módon úgy alakult, hogy a szefárd zsidó zene újra és újra felbukkan az életemben. Jelenleg Pandzarisz Dinával játszunk többek között szefárd dalokat. Gyönyörűnek tartom ezt a zenét és szeretem is játszani, de nem érzem úgy, hogy jobban kötődnék hozzá, mint mondjuk a New York-i kortárs jazzhez vagy a skandináv improvizatív zenéhez.

Többször léptél fel együtt írókkal, Závada Pált, Parti Nagy Lajost említhetnénk. Ilyenkor előre megkomponált zenékkel készülsz, vagy közben, a szöveg hatására alakul ki az egész?

Pont az a csodálatos ebben, hogy fellépéskor az írók szövegeire teljesen szabad improvizációk születnek. Többször előfordult, hogy szólóban játszottam egy-egy íróval, olyankor azért muszáj volt picit átgondolni alapmotívumokat, hangulatokat. Érdekes lenne visszahallgatni, hogy ugyanarra a szövegre két különböző helyszínen mennyire különböző improvizációk jöttek létre. A játékunkat befolyásolja a közönség, az író dinamikája, vagy akár az is, hogy az adott helyszínre utazva a turnébuszban miről beszélgettünk.

Sokan igencsak kritikusan figyelik a jazz jelenlegi helyzetét. Te hogy látod, baj van?

Úgy gondolom, hogy a jazz itthon és külföldön is nyomon követhetően válságot él át. Tulajdonképpen ott tartunk, hogy a jazz az elmúlt időszakban akadémikus műfajjá merevedett.

Ez a népszerűségén is rajta hagyja a bélyegét?

Azt hiszem, hogy igen, mert a néhány évtizede még határozottan képviselt kísérletező kedvet, bátorságot, illetve frissességet kezdi elveszíteni. Kérdéses, hogy az elkövetkező években képes lesz-e ismét magára találni. Amikor úgy tűnt, hogy a jazz belülről már nem tud megújulni, nagy lökést adott neki, hogy más műfajokból inspirálódtak a zenészek. A klasszikus zene, az elektronikus tánczene vagy a legkülönbözőbb népzenék mind termékenyen hatottak rá. Most viszont azt látom, hogy ezek a források is kezdenek kiapadni, új utakat kell keresni.

Ennek ellenére, ha csak a magyar jazznél maradunk, nem túlzás az, hogy kiérdemelten a világ zenei élvonalába tartozik. Legutóbb például Oláh Krisztián szerepelt szép eredménnyel a Montreux-i Jazz Fesztiválon.

Számos magyar zenész nyert már ezen a jazz-fesztiválon és a világ több más rangos fesztiválján. Az eredmények jól bizonyítják, hogy a magyar jazz hemzseg a tehetséges, magas színvonalon játszó zenészektől.

Többször játszottál külföldön. Tapasztalsz a külföldi közönséghez hasonló befogadást, figyelmet idehaza?

Magyarországon a jazz zenészek nincsenek könnyű helyzetben. A közönség által sincs a műfaj elkényeztetve. Nem egyszer turnéztam például Csehországban, két héten keresztül mindennap más városban játszottunk. A helyi közönség számára teljesen ismeretlen magyar jazz-trió lépett fel, mégis érdeklődően és sokszor kitörő lelkesedéssel fogadták. A legkisebb városokban is megvolt az a huszonöt-harmincfős kis mag, akik számára láthatóan fontos volt, hogy havonta legalább egyszer jazz-koncertre járjanak. Ez itthon nem így van, nem alakult ki ennek a kultúrája. Külföldön gyakori tapasztalatom, hogy létezik egy réteg, amelynek tagjai igénylik a rendszeres zenehallgatást. Ők nem pusztán társasági eseményként tekintenek egy-egy koncertre – ami amúgy szintén nagyon fontos – hanem nyitott és értő közönségként vannak jelen.

Miképp kellene tenni ez ellen és elsősorban kiknek a feladata lenne?

Meggyőződésem, hogy a jazz zenészek sokat tudnának tenni a helyzet javítása érdekében. Ehhez pedig elsősorban komoly, elkötelezett és a belső feszültségeket félretevő szakmai összefogásra lenne szükség.