A sorozatrajongók képtelenek betelni az ultraortodox Shtisel családdal

Nemrég egy sabbat este alkalmával éppen a csirke tálalásával voltam elfoglalva, amikor bentről meghallottam, hogy egyik vendégünk a nagysikerű izraeli tévésorozatról, a Shtiselről beszél. A tálalóvillát azon nyomban ledobtam és az ebédlőbe siettem.

„Egy szót se többet a Shtiselről, amíg vissza nem jövök!” – parancsoltam rá, meglepődve saját hevességemtől. Hiszen a vendég nem a Tórából olvasott föl, csak egy tévésorozatról beszélt. Éppen arról, amit – másokhoz hasonlóan – férjemmel együtt az első epizódtól fogva megbabonázva néztünk. Csendes hangvételével együtt egyszerűen lebilincselő volt. Most pedig már nehezen viselem, ha nélkülem egy szó is esik a Shtiselről.

A közledvelt izraeli színészeket felvonultató film a Jeruzsálem Geula negyedében élő ultraortodox Shtisel családról szól. Mindennapjaikat olyan vallási szabályok, társadalmi elvárások és foglalkozási körülmények határolják be, amelyek a legtöbb zsidó – és különösen a nem-zsidó – ember számára elképzelhetetlenek. Mégis a családfő, az özvegy Reb Shulem, lánya, Gitty és a legfiatalabb fiú, Akiva egyetemes és örök emberi problémákkal küszködnek: a szeretett feleség és anya elvesztése, akinek a jelenléte még halálában is érezhető; a partnerkeresés és az „igazi” megtalálásának útvesztői; a házassági válság és a nyomában támadt következmények leküzdése; a tizenéves lázadása. Egyszóval: meddig terjedhetnek az „elfogadható” viselkedés határai, és azok hogyan egyeztethetők össze a társadalmon belüli érvényesüléssel.

A két évadon átívelő és pompásan kibontott központi konfliktus Akiváé. Ez a húszas éveinek vége felé járó, született festőtehetség úgy érzi, hogy titkolnia kell művészi hajlamait és rejtegetni alkotásait, mivel apja, Reb Shulem hite szerint azok ellentétesek a Tóra által hirdetett értékekkel. A Shulem és Akiva közötti feszültség időnként elsöprő erővel nyilvánul meg.

Az eredetileg Izraelben 2013-ban bemutatott Shtisel 2018 decemberében nemzetközi szenzációt keltett, miután a jogokat megvásároló Netflix vetíteni kezdte. Két detroiti barát, Nancy Federman Kaplan és Mimi Cohen Markofsky annyira beleszeretett a sorozatba, hogy „Shtisel – beszéljünk róla” elnevezéssel Facebook csoportot alakított. A tagság létszáma idén márciusra 6700-ra nőtt, és hetente több száz fővel bővül folyamatosan. A tagság sokrétűsége dacára a kommunikáció végig tisztes mederben folyik. Mindenki szeretne belesni az ultraortodoxia zárt és titokzatos világába.

Hetente többször is ellátogatok a Facebookra, hogy a beszélgetésekről és véleményekről értesüljek. Az egyik résztvevő képet posztolt, amin a gyanakvó és rideg Nuchemet  (Reb Shtisel üzleti csőddel küzdő testvére, aki lányát akarja kiházasítani – A szerk.) alakító színész társaságában látható. Valaki arról írt, hogy amikor tizenéves Ruchami titokban olvassa az Anna Kareninát, az utalás arra, hogy a tolsztoji szállóige – miszerint a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az – a haredi világra is igaz. Amikor elterjedt a hír, hogy harmadik évad is várható, a csoport ateistái közel álltak ahhoz, hogy térdre essenek és imádkozzanak.

Cohen Markofsky, aki magát modern ortodoxnak tartja, a siker titkát így magyarázza: „A szerzők olyan történeteket mesélnek el, ahol a szereplők harédik, de a dráma játszódhatna bármilyen vallásos, sőt akár szekuláris környezetben is, és a hatás hasonló lenne. Hogy Izrael a helyszín, nyereséget jelent a zsidóknak mindenfelé. Betekintést nyújt a zsidó kultúrába olyan, a csoporthoz csatlakozott emberek számára, akik azzal amúgy soha nem találkoztak volna.”

Váratlan módon az előadásból így lett a judaizmus ismertetése. Zsidókat és nem-zsidókat egyaránt érdekli az, hogy a vallásgyakorlás milyen különböző szintjei léteznek a zsidó közösségen belül. A csoport tagjai gyakran tesznek föl ilyen kérdéseket: Mit jelent az a név, hogy „Nuchum”? A szülők miért avatkoznak abba, hogy gyermekeik kivel randevúznak?

A haredi közösséget a média sokszor mostohán kezeli – véleményem szerint igazságtalanul. A kisebbség szélsőséges cselekedetei elsőbbséget élveznek a hírekben, pedig a közösséget inkább a csendes jámborság jellemzi. Ebből a szempontból a Shtisel csodálatos fegyvertény, mert visszafejti a sztereotípia rétegeit, és az ultraortodox zsidókat bonyolult, szimpatikus és sokszínű személyiségeknek ábrázolja. Nincsenek benne tökéletes jellemek, mint ahogyan teljesen elvetemültek sem. Még a legkevésbé szerethető Nuchemben is helyenként felcsillan a humanizmus.

A kétévados sorozatot Abot Hameiri Barkai rendezte a Yes, egy izraeli műholdas tévéállomás megrendelésére. Az első évi termés tizenegy TV díjat nyert Izraelben (többek között legjobb film, legjobb színész, legjobb rendező és legjobb forgatókönyv kategóriában) majd a második évfolyam hatot 2015-ben (pl. legjobb férfi és legjobb női szereplő). A realista ábrázolás nem véletlen. Mindkét forgatókönyvíró haredi gyökerekkel rendelkezik – Yehonatan Indursky haredi családban nőtt föl és a ponyevicsi jesivába járt, Ori Elon pedig egy efrati jesivába.

Ruchi Koval, egy clevelandi zsidó nevelő és szerző is szakít időt arra, hogy a Facebookon folyó eszmecserébe bekapcsolódjon. „A sorozat finoman ábrázolja a művészetet és a művészek világát. A film szimbolizmusáról értekezünk a csoport tagjaival. Bár nem abban élek, de jól ismerem a haredi világot, és így hasznos lehetek abban, hogy eloszlassak bizonyos félreértéseket, és válaszoljak kérdésekre. Sok nem-zsidónak teljesen új az, amit a filmben lát. Amikor pedig bennem vetődnek föl kérdések, mások segítenek a csoportból.”

Koval egy további szempontra is felhívta a figyelmet. „A filmben szinte egyáltalán nincsenek autók, okostelefonok, hiányzik belőle az a pörgés, amihez már hozzászoktunk. Nézed, és mindent lelassultnak érzel. Magad is le akarsz lassulni. Az benne a varázs, hogy teljesen más, mint a hollywoodi mozi, és nem követi az ottani kliséket. A héber és jiddis sokakban emlékeket ébreszt. Erős benne a nosztalgikus vonal.”

Kovalt mint zsidó nevelőt és szellemi vezetőt – a Shtisel nyomán – sok tanítványa kérdezi az ortodoxiáról. „Száz és száz kérdést tesznek föl. „Ez igaz? Ez tényleg így van? Miért imádkoznak étkezés előtt?’ Minden zsidó tanító erről a tanítványok részéről megnyilvánuló érdeklődésről álmodik.”

Miközben nem bocsátkoznék abba, hogy a továbbiakban mi fog történni a Shtisel családdal, tiszta szívemből osztozom velük a vissza-visszatérő szólásban: „Baruch Hasem” (Áldassék a Név – az Örökkévalóé – A szerk.) Azt, hogy egy haredi családot és közösséget bemutató tévésorozat ilyen tiszteletet, érdeklődést és rokonszenvet képes ébreszteni, csodával határos jelenségnek tartom. Ahogyan a Facebook-csoport egy újabb tagja írta: „Világi zsidó vagyok, de a show nézőjeként otthonosan éreztem magam, mert ugyanazon történet részesei vagyunk.”

Judy Gruen, aish.com cikke alapján Bassa László