A romániai zsidóság szellemtörténete – irodalmi perspektíva?

Interjú Răzvan Voncuval

Teșu Solomovici: „Néhány éve Răzvan Voncu odaadással és gondosan tanulmányozza a „zsidó írók a román kultúrában” jelenséget és a román nyelvű írást a Szentföldön. Cikkeit a România Literară,a 22, a Realitatea Evreiască (Zsidó Valóság) folyóiratokban szokta közölni. Tevékenysége nemcsak a zsidók számára fontos. Nem ő az egyetlen olyan román irodalomtörténész, akik a zsidók román irodalomnak tett szolgálatáról írtak, és itt megemlíthetjük – többek között – George Călinescut, Eugen Lovinescut, Șerban Cioculescut, Nicolae Manolescut, Eugen Simiont, Al. Ștefănescut, de senki sem foglalkozott a témával olyan lendülettel és meggyőződéssel, mint ennek a Hasefer Kiadónál megjelent könyvnek, Zsidó írók a román kultúrában című könyvnek a szerzője.”

A román kultúrában a zsidó írók miért mások? Vagy tényleg mások?

Igen is, meg nem is. Semmi esetre sem az volt a könyvem célja, hogy bemutassam, a zsidó írók a zsidóságuk miatt mennyire mások, mint a többi román író. Nem szeretem az irodalmi értelmezést ízlelgetni, és még kevésbé tematika szerint címkézni az irodalmat: inkább a régi esztétikai kritériumhoz ragaszkodnék, amit, mint tudjuk, nem az etnikai tényező határoz meg.

Nem kevésbé igaz azonban, hogy ha mondjuk vallásos költőkről beszélünk, a héber vallásosság teológiai értelemben valóban különbözik a kereszténytől. Ők a Talmudra, a Kabbalára és a héber Bibliára hivatkoznak. Az ilyen tartalmi elemek miatt természetesen – hogy kortársakat említsek –, Shaul Carmel költészete eltér az Adrian Popescuétól. De mivel hiteles és esztétikailag értékes, a lírája hasonló módon megérint bennünket, mert az igazi vallásos költészet a Mindenséggel köt össze, a különálló vallási elemeken túl a szöveg a szentséget és az istenséget láttatja meg. Ebből a szempontból az író zsidósága konstitutív elem, amit az elemzésnek figyelembe kell vennie, de az értékelésben ennek nem lehet meghatározó szerepe, mert ott csak a szöveg művészi színvonala számít.

A mai román irodalomban nemcsak a zsidó származású írók száma csökkent (mivel hazánkban megfogyatkozott a zsidó közösség, Izraelben viszont a román írók integrálódtak a modern héber kultúrába). A kommunista úthenger eltüntette a stetlt, a bukaresti zsidó negyedet. Ennek következtében az olyan íróknak is, mint I. Peltz vagy Ion Călugăru, és Uri Benador vagy Victor Rusu, akik pedig a román valóságból táplálkoztak, mára csak az emléke maradt meg.

De ragaszkodnék ahhoz, hogy az etnikai elemnek semmilyen szerepe nem lehet valamely mű esztétikai megítélésében. Mivel románul írnak, ezek az írók a román irodalom szerves részei. Zárójelben megjegyzem, hogy az általam ismert zsidó írók között nem találkoztam olyannal, aki elvárta volna, hogy másként tekintsenek rá, mint román íróra: sőt, még azokban is, akik évtizedek óta Izraelben élnek, tapasztalatom szerint, erős vágy él, hogy a román irodalom szerves részének tekintsék őket, annak ellenére, hogy némelyikük már héberül ír, és az izraeli kultúrához is hozzátartozik.

Mennyire erős/fontos ezeknek az íróknak a jelenléte a román kultúrában?

Történelmileg a zsidóság jelenléte a román kultúrában a XIX. század óta nagyon is megfigyelhető. Örülök, hogy a kérdés az irodalomtól az egész kultúrára kiterjeszti a kört, mivel könyvemben nemcsak az írókkal foglalkozom, hanem a tágabb értelemben vett írott kultúra szereplőivel: hebraistákkal, műfordítókkal, emlékiratszerzőkkel, újságírókkal…

Nem áll módunkban itt bemutatni a romániai zsidó értelmiség teljes történelmét, de már a XIX. században híres nyelvészek, történészek, néprajzosok és tudósok voltak köztük (H. Tiktin, Moses Gaster, Lazăr Șăineanu, Moses Schwartzfeld, David Emanuel) és néhány kiváló író (Cilibi Moise, Ronetti-Roman, C. Dobrogeanu-Gherea), akiknek a köre a XX. században, legalábbis a társadalmi láthatóság szempontjából, még tovább bővült (F. Aderca, I. Peltz, B. Fundoianu, az avangárd képviselőitől a kortársakig: Radu Cosașu, Florin Mugur, Ov. S. Crohmălniceanu, Lucian Raicu, ștb.)

Összefoglalásként azt mondanám, hogy a zsidók a demográfiai súlyukhoz képest sokkal nagyobb mértékben járultak hozzá a román kultúrához (és nemcsak a kultúrához). Irodalmi modernizmusunk két ága (a lovinescui és az avantgárd) közül egyik sem érthető, ha elvonatkoztatunk a zsidó írók jelenlététől és az egyetemes nyitottságuktól. A világirodalom fontos műveinek lefordítása sem érte volna el a mai színvonalát néhány elhivatott és tehetséges zsidó műfordító munkája nélkül. Könyvemben az összes kérdés kiaknázása nélkül arra törekedtem, hogy a kultúránkban a zsidó jelenlét legtöbb aspektusát kiemeljem.

Miért nem kell figyelembe vennünk egy író etnikai származását? Akárki legyen is ő…

Először is, úgy gondolom, azért kell egy író etnikai származását teljesen figyelmen kívül hagynunk, mivel azt a totalitárius rendszerek hangsúlyozták. A nácizmusnak és a kommunizmusnak egyaránt megvolt az az ostoba szokása, hogy a származásuk szerint ítélte meg az embereket, a nácizmus pedig még a világképét is a rasszizmusra alapozta. A totalitarizmusokkal együtt el kell vetnünk a művészet etnikai alapú megítélést is.

De van még egy ok, amiért én személy szerint visszataszítónak tartom a származásra való hivatkozást. Romániát, ezt már sokszor elmondtam, sokkal inkább az írók hozták létre, mintsem a politikusok. Még az ország neve is jóval korábban megjelent a negyvennyolcas nemzedék munkáiban, mint a politikai világtérképen (a Románia nevű napilapban 1936-ban jelent meg először!). Ezért talán nincs is „hazafiasabb” kulturális hozzájárulás, mint a román szellemi élet ilyen látványos kialakulásában, mint a román irodalom, részt venni. Ha bármely etnikum hozzájárul irodalmunk fejlődéséhez, a „másságának” álnok alapon történő hangsúlyozása (ahogyan a két világháború között a jobboldali ideológusok tették) a szellemi hozzájárulása minimalizálását vagy elutasítását jelenti, ami botrányos hálátlanság és egetverő igazságtalanság.

Amikor összeállítottam a Zsidó írók a román kultúrában című könyvemet, már a címében is hangsúlyozni akartam a zsidók szerves jelenlétét a román irodalomban. Az irodalmunkban a – történelmi és értékalapú – jelenlét dimenzióinak bemutatása miatt is fontosnak tartottam, amivel sajnos nem mindig vagyunk tisztában.

A román kultúrában az úgynevezett „zsidó román írók” közül kiket tart a legfontosabb „zászlóhordozóknak”?

A zsidók minden műfajban jelentős írókkal ajándékoztak meg minket, ahogyan ez az Egyesülés utáni korszak vizsgálatából is kiderül. Vannak nagy költőink, mint B. Fundoianu, kiváló prózaíróink, mint I. Peltz vagy F. Adercas, jelentős drámaíróink, mint Ronetti-Roman, híres kritikusaink és irodalomtörténészeink, C. Dobrogeanu-Ghereatól Paul Corneáig, és jelentős műfordítóink (ahhoz túl sokan, hogy itt valamennyit felsoroljam).

És „még különlegesebb”, hogy jelenlétük a kulturális életünkben még mindig annak ellenére igen jelentős, hogy a holokauszt és a kommunizmus miatt drámaian megfogyatkozott a zsidó közösségek száma. Továbbá, annak ellenére, hogy a román zsidók Izraelben is minden területen (a politika kivételével) az élen jártak, ott is még mindig létezik figyelemreméltó román nyelvű irodalmi tevékenység és publicisztika.

Elmondható-e, hogy Románián kívül az izraeli diaszpórában a legerőteljesebb és legelterjedtebb az irodalmi jelenlét?

Ezt állítottam a könyvemben, amivel bizonyára megbántottam a Nyugaton élő román kollégákat, hogy a besszarábiakról és észak-bukovinaiakról ne is beszéljünk.

Az érvelésem nem érzelmeken, hanem történelmi tényeken és értékeken alapul. Ha megpróbáljuk rekonstruálni az Izraelben kialakult román kultúra rövid történetét, kiváltképpen a függetlenség kikiáltása után (1948), döbbenten tapasztaljuk, hogy az országtól több mint kétezer kilométerre folyamatosan – bizonyos egyesületek, kiadók, újságok és kulturális kiadványok léte miatt – intézményes keretek között románul írnak, és legalább virtuális kapcsolatot továbbra is őriznek a hazai irodalommal. És ez a román irodalom „kicsiben”, költőkkel, prózaírókkal, kritikusokkal és irodalomtörténészekkel 1989-ig a kommunista rendszer ellenére működött, annak dacára, hogy a hatalom megtiltott bármilyen kapcsolattartást az izraeli román írókkal, akik az ország elhagyásával párhuzamosan automatikusan tiltó listára kerültek.

Kifejezetten bámulatos, hogy az izraeli román irodalom nyelvi, tematikai és szerkezeti szinten egyaránt szinkronban fejlődött a hazaival. Így 1989 után a reintegráció természetes módon megtörténhetett.

Az ország irodalmával és a nyugati irodalmakkal kialakult összhang miatt jobban értékelem az izraeli román irodalmat, mint a besszarábiait vagy az észak-bukovinait. Amelyeknek bizonyára megvan a „patrióta” érdemük, de kevés kivételtől eltekintve (ide tartozik az újabb nemzedék) fáziseltolódásban vannak, és igencsak eltávolodtak a román és az európai kulturális mintáktól. Ez nem vád, Isten ments!, csak egy irodalomtörténészi megállapítás.

Alapjában véve mi hiányzik (nekünk) ahhoz, hogy létrejöjjön – ahogy elvárható volna – egy romániai zsidó irodalomtörténet?  

Szerintem ehhez két dolog hiányzik: a jóhiszeműség és a tájékozottság.

A kultúránk bizonyos történelmi korszakaiban látványos hálátlanságot tanúsított a zsidó származású értelmiségiekkel szemben. Akár a XIX. századi, akár a XX. századi antiszemitizmus, még ha olyan jelentéktelen és dühös figurák gyakorolták is, mint I. Al. Brătescu-Voinești, akár olyan nagyformátumú személyiség, mint Nicolae Iorga, aljas szerepet játszott, és nemcsak a román állam politikai közéletében (ami a holokausztban csúcsosodott ki). Súlyos hatással volt a kultúrára az első világháború előtt (amikor elutasították a zsidók emancipációját) és után. A modernség-ellenes erős reakciók a zsidó írók befogadásának elvetését jelentették.

A kommunisták a maguk részéről szintén különös hangsúlyt fektettek az antiszemitizmusra, és még akkor is gyakorolták, amikor a „nemzeti kisebbségi kérdések teljes megoldását” hirdették (hogy az ő szóhasználatuknál maradjunk). Ha a száműzetésben élő, elsősorban világhírű írókat adott pillanatban kezdték is emlegetni az izraeli román írókkal kapcsolatban, noha ők is a román irodalom szerves részét alkották – jelentős műveket hoztak létre (most így hirtelen Alexandru Sever, Virgil Duda, Leon Volovici jut eszembe) –, a Ceaușescu rendszerben síri csend uralkodott.

Ez a hallgatás is az információhiányról árulkodott. Gyakorlatilag nem sokat tudunk arról, hogy mi történt az izraeli román irodalomban 1948 és 1989 között. És amikor ezt állítom, a legfontosabb kutatási eszközökre gondolok: A román irodalom nagyszótárára, Mircea Zaciu, Marian Papahagi és Aurel Sasu, vagy éppen a megboldogult Florin Manolescu csodálatos Enciklopédiájára a száműzetésben lévő román irodalomról. Ezek közül mindegyik komoly hiányt jelentett.

Az ön szemszögéből – az újraértékelés lencséjén keresztül – a zsidó írók kimetszésének a román irodalomból mi volt a legfőbb hozadéka?

Véleményem szerint két ilyen hozadéka van, ezek szerintem a kutatások.

Az első a zsidó íróknak a román, különösen az írott román kultúrához való hozzájárulása átértékeléséhez kapcsolódik (mivel a képzőművészet és a zene terén valamivel jobb a helyzet). Ennek az átértékelésnek magában kell foglalnia: a) néhány feledésbe merült esemény, téma és személyiség újragondolását, b) a két totalitárius rendszer célzatos minősítéseinek „leporolását”, amelyek közül a kommunizmus hagyott mély nyomokat, az időtartamával és a múlt ideologizálásának hatékony eszközeivel.

A második célkitűzése az izraeli román irodalom és publicisztika visszaszerzése – ha lehet, ugyanúgy, ahogyan a Szabad Európa Rádió archívumát sikerült hazahozni. Ennek megvan az az előnye, hogy még az 50-es évek óta néhány velük foglalkozó személy, és az ő egyenes leszármazottjaiknak szóbeli beszámolói megőrizték, viszont az izraeli könyvtárakban szakszerűen tárolják is.

Talán a Román Akadémia G. Călinescu Intézetének volna ez a feladata, de az kizárólag Eugen Simion projektjeivel foglalkozik…

Az előző kérdéshez kapcsolódva: ugyanezen a tematikus horizonton mely időszakokra, és esetleg még mely írókra volna érvényes ez a jóvátétel?

Érdemes felidéznünk néhány olyan időszakot, amikor a zsidó értelmiségiek nagyon is számítottak a román kultúrában: 1848 (amit általában figyelmen kívül hagynak), I. Károly uralkodásának ideje (amikor az emancipáció elutasítása ellenére egy Moses Gaster vagy Moses Schwartzfeld alapvető műveket hozhatott létre az identitástudomány, nyelvészet és néprajzkutatás terén), a két világháború közötti korszak (abból csak az avantgárd iránt éledt újjá az érdeklődés, figyelmen kívül hagyva a zsidóság jelenlétét a lovinescui modernizmusban is).

És persze vannak olyan írók, akiket érdemes újraolvasni, de még inkább újra szerkesztett formában az összes műveiket kiadni. I. Peltz vagy F. Aderca megérdemelnék a műveik összkiadását a Román Akadémia Alapművek sorozatában, és néhány kevésbé ismert kortárs írót, mint I. Schechtert (a kiváló humoristát) például, egyszerűen itthon is ki kellene adni.

Nagyon vázlatosan: hogyan oszlik meg – az irodalomtörténész szemszögéből – a zsidó írók jelenlétének története a román kultúrában? Gondolom, egész biztosan, sokféleképpen.

Néhány éve a Bukaresti Egyetem Bölcsészkarának héber kultúra és civilizáció/hebraisztika szakán van egy kurzusom a romániai zsidó értelmiség történetéről. Minden évben, amikor átnézem az anyagot és felkészülök az új tanévre, újra felfedezem, hogy milyen bonyolult ez a történet, és ahogy mondja, hányféle történetből tevődik össze. Közösségi és személyes történetekből egyaránt. Egymásba fonódó, párhuzamos, sőt ellentétes történetekből. Van egy régebbi, de törékeny romániai szefárd zsidóság, és a XIX. század óta a közösségi teret uraló askenázi. 1848-ban, de még inkább az 1866-os és 1883-as alkotmányban az emancipáció megtagadásával szembesülve a romániai zsidóság, a cionistáktól kezdve (akik 1881-ben Focșaniban Románia elhagyása mellett érveltek, hogy felkutassák az eredetüket Izrael területén) az asszimiláció hívekig, nagyon sokféleképpen reagáltak. Ugyanígy a két világháború közötti demokratikusabb, erősödő antiszemita korszakban a zsidó értelmiség sokféleképpen reagált, nem egyszer teljesen eltérően: míg Wilhelm Filderman a demokratikus küzdelem útját választotta, a román parlamenti rendszerben az alkotmányos jogok megerősítését és garantálását (nemcsak a zsidóknak, hanem Románia minden állampolgárának), addig Belu Silber a kommunista ellenállásét…

Még valamit hangsúlyozni szeretnék. A romániai értelmiség története mindenkinek, nemcsak a zsidóságnak fontos, mivel a többségi társadalom történelmének a „tükre”. A román társadalom minden válsága, hiányossága és kudarca, olykor felerősödve, visszhangra talált a zsidó közösségben.

Másrészt – nem játékosan, hanem a legkomolyabban –, hogyan (és hol) helyezné el a romániai zsidó kultúra mérföldköveit?

A fő oka annak, hogy manapság a zsidók jelenléte a román kultúrában diszkrétebbnek tűnik, olykor mintha teljesen hiányozna, az általános érdektelenséggel magyarázható. A nagyközönséget nem igazán érdekli a kultúra, a szakember pedig a személyes „lövészárkokba” menekül, ahonnan már nem az összképre irányul a figyelme. Ha az 1989 utáni forrongó időszakban C. Dobrogeanu-Gherea mellszobrát megrongálták és leöntötték vörös festékkel (ami, attól függetlenül, hogy mi a véleményük a munkáiról, barbárság), attól tartok, hogy azok, akik manapság elhaladnak mellette, csak kevesen tudják, hogy ki az, akit a bronzszoborban megörökítettek.

Másrészt, ahogy az elején mondtam, nem értek egyet az etnikai kritériummal egy alkotó megítélésében. A könyvem célja az volt, hogy a zsidó írókat és értelmiségieket a román kultúra szerves részeként tárgyaljam, akiknek a zsidósága személyes elem, egyéni sajátosság, és nem értékre vonatkozó vagy strukturális kritérium. Ennek a zsidóságnak a megismerése kulturális szükségszerűség, és akadályként feltüntetni megengedhetetlen perverzió volna.

Annál is inkább – visszatérve az eredeti kérdéshez –, mivel zsidó írókkal, a szélsőjobb kivételével, a román kultúra valamennyi területén találkozunk.

Az a tény, hogy Romániában harminc éve demokrácia van – még ha sajátos is –, erősíti vagy gyengíti ezt az identitás felmérést, ami olyan formában is megnyilvánul, mint az ön munkája – „a zsidó írók a román kultúrában”? Vagyis színesebb, sokszínűbb vagy szegényebb az irodalmi „táj” ilyen koordináták között, mint a „zsidó írók a román kultúrában”?

Erősíti, és ugyanakkor gyengíti is.

Erősíti, mert most jogunk van – mondhatnám, egyenesen kiváltságunk nem elfelejteni, hogy milyen áldozatokkal érdemeltük ki – szabadon beszélni, komoly kutatásokat végezni erről a témáról, a zsidó jelenlétről a román kultúrában bőven és jelentőset írni. A kulturális projektek finanszírozására és támogatására ezen a területen is vannak konkrét intézmények és eszközök: az én könyvem is a kormány Nemzetiségek Közötti Kapcsolatok Hivatalának támogatásával jelent meg a Hasefer Kiadónál.

Másrészt, a demokráciával együtt járnak olyan jogok és garanciák, amelyek mindnyájunkat, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, egyenlővé tesznek. Erős a kísértés az asszimilációra, a közélet hangsúlyos szekularizációjával a háttérben. Nagyszerű, hogy még vannak olyan irodalmi és kulturális személyiségeink, mint Ștefan Cazimir, Andrei Cornea, Andrei Oișteanu vagy Radu F. Alexandru, örülünk, hogy van egy olyan román nyelvű írónő, mint az izraeli Riri-Sylvia Manor, aki nagyon sikeres a Humanitas Kiadónál, de a valóság az, hogy a zsidó identitás megtartása és a román kultúrába való beilleszkedés egyensúlyát sohasem könnyű megtartani. Leginkább azért, mert ezek a kategóriák most, a demokráciában veszítenek relevanciájukból a kiegyenlítő kulturális piac miatt.

Csak remélni tudom, hogy a román kultúra zsidó „arcának” „nemcsak fényes múltja, konszolidált jelene, hanem jövője is van.

Melyek voltak a legnagyobb dilemmái (talán nemcsak morális szempontból), amikor egy ilyen témát választott – „a zsidó írók a román kultúrában”?

Egyetlen dilemmám volt, de ez tényleg nagy. Gyötört a kétely (és még mindig gyötör), hogy a hetvenöt román nyelven író zsidó író összegyűjtésével, a klasszikusoktól a kortársakig, az izraeliektől az itthoniakig, vajon nem „gettósítottam”-e őket.

A zsidó barátaim, akikkel konzultáltam, azzal érveltek, hogy én ezzel a megközelítéssel az írókat nem kirekesztem, hanem bevonom abba az irodalmi közegbe, amelyhez igazság szerint tartoznak. És a puszta ténnyel, hogy a közvéleményt tájékoztatja egyes igazságtalanul elfeledett, a rezsim által háttérbe szorított, a megérdemeltnél kevésbé elismert értelmiségiek létezéséről, a könyvem éppen nyitást, és nem bezárást jelent.

Természetesen azt szeretném, ha az olvasók olyan előmunkának tekintenék, amely azoknak kíván a segítségére lenni, akik belevágnak a román írástörténet Izraelből való hazatérésének nehéz, de elengedhetetlen feladatába.

Milyen a „zsidó írók a román kultúrában” mint irodalom?

Călinescu (a zseniális kritikus, de a zsidó világnak csak felületes ismerője) A román irodalom a kezdetektől napjainkig című munkájának a sajnálatos módon kétértelmű Nemzeti sajátosság alcímű fejezetében megpróbálta nyomon követni a zsidó jelenlét néhány jellegzetességét a román irodalomban. Bátor tett volt 1941-ben, az Antonescu féle diktatúra közepén, néhány hónappal a legionáriusok január 21-23-ai pogromjai előtt. Sajnos a kritikusi zsenialitással egyesített felületes ismeret nem mindig nyújt nagyszerű eredményt, és G. Călinescu bátor tettét érvénytelenítette az a felületesség, amellyel a romániai zsidó írók szellemi portréját felvázolta. Néhány megállapítása – mint például a szellemi frissesség és az újdonságokra való nyitottság – azért véleményem szerint megállja a helyét. Mások viszont, mint „az állandó versengésre való késztetés” vagy a forradalmak iránti vonzalom, az avantgárd politikai odalának a művészivel szembeni túlhangsúlyozása túlzás a kritikus részéről.

Én a könyvemben ilyesmivel nem foglalkozom. Azt sem gondolom, hogy az általam elemzett írók műveiben állandóan jelen van a saját zsidóságuk. Aki valamennyire ismeri a zsidóság világát, tudja, hogy az mennyire bonyolult és sokféle, és a mai író zsidósága a magánembernek, és nem a nyilvános személynek egyik sajátossága. Alkotó, de nem meghatározó eleme az író személyiségének, különösen a nem vallásos zsidók esetében.

És zsidó irodalomként milyen?

Mint mondtam, a román irodalomban csak néhány zsidó író rendelkezik könnyen azonosítható identitáskomponenssel. Említettem Ion Călugărut vagy de I. Peltzt¸de felhívnám a figyelmet még egy névre, amely szerintem a háború utáni politikai titkolódzás botrányos esete. A.L. Zissuról van szó, a romániai revizionista cionista vezetőről, akinek a műveit egyszerűen indexre tették a kommunizmus alatt, annak ellenére, hogy szerepe a két világháború között a román irodalom anyagi és pénzügyi támogatásában egyáltalán nem volt elhanyagolható. Jó, az irodalmár, a rabbinikus tanulmányokat is író A. L. Zissu nagyiparos volt, (néha döbbenetesen) keveri a haszid misztikát a szürrealizmussal. De A gyertyatartó vallomása (1926) – Spovedania unui candelabru – elbeszélései és Manuel sin Marcu (1934) című regénye kellemes meglepetéseket okozott, ahogyan átméretezi a két világháború közötti avantgárd tájat.

Mit jelent a reálszemitizmus?

A néhai Nicolae Cajal professzor szerint a reálszemitizmus nem más, mint objektív, teljesen más jellegű és más szintű reakció az antiszemitizmusra; a zsidók hozzájárulásának őszinte, aktív és tárgyilagos kinyilvánítása a társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt a politikai élet területén.

Ön is ezt gyakorolja?

Minden kritikus és irodalomtörténész, aki előítélet nélkül ír a zsidó írókról, akarva-akaratlan a reálszemitizmust gyakorolja. Én más érdemre nem is tartok igényt.

Koszta Gabriella fordítása

Az interjú a 22 című folyóiratban jelent meg 2020. október 20-án

https://revista22.ro/interviu/istoria-intelectuala-a-evreitatii-romanesti-o-perspectiva-literara