A román nyelvű zsidó irodalom – Az integráló kulturális modell felé

Camelia Crăciun, a Bukaresti Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Kara Judaisztika Tanszékének oktatója Románia egyik legismertebb hebraistája – írja róla Răzvan Voncu a România Literară–ban megjelent kritikájában. Camelia Crăciun a Budapesti Közép-Európai Egyetem Történelemtudományi Tanszékének judaisztika szakán tette közzé Between Marginal Rebels and Mainstream Critics: Jewish Romanian Intellectuals in the Interwar Period című doktori disszertációját, amelynek témavezetője Kovács András és Leon Volovici volt.

Már az első oldalakon kiderül, hogy a dolgozat jól tagolt módszertan alapján készült, áttekinthetően elemzi az ismeretlen zsidó írók munkáit és a zsidó identitás (megkésett és hiányos) beemelésének folyamatát a román kulturális térbe. A témát bátran és kritikai szemlélettel dolgozza fel, az ismereteken alapuló távolságtartás és a tárgyilagos, semleges álláspont megőrzésével. Vagyis Camelia Crăciun nem mond le a kritikai perspektíváról, attól függetlenül, hogy az alkalmazkodóképesség vagy bizonyos esetekben éppen ennek hiánya képezi elemzése tárgyát. Íme, például egyértelmű helyzetértékelése a román történetírással kapcsolatban.

“Az 1989-es romániai forradalom után gyorsan fejlődésnek indult a romániai zsidó közösség történetírása, alapvetően fontos szövegek és személyes életrajzok felfedezése mellett ismét megrekedt a szinte kizárólag csak a közösség történetére összpontosító megközelítésnél, miközben a román kultúrtörténet-írás sem tudta teljes egészében integrálni ezt az új kutatási területet.” (8. oldal)

A kutató számára az egyenlő távolságtartás biztosítja a kutatási terület állapotának helyes meghatározását – a történetírás megtorpanását –, nyilvánvaló módszerekkel, különös tekintettel a román nyelven író zsidó szerzőkre, akik a román irodalmi kánonban identitásukat megőrizve kivívtak maguknak bizonyos figyelmet, a román ajkú zsidó értelmiségiek munkásságára vonatkozó referenciális művek alapos elemzésével (például Leon Volovici, Liviu Rotman, Ovidiu Morar, Măriuca Stanciu vagy Simona Fărcășan). Az egyenlő távolságtartás megteremti annak a lehetőségét is, hogy a zsidó közösségi történetírás megbonthatatlan, kontextualizált egységben kapcsolódjék a román kultúrtörténet-íráshoz. Elemzése fókuszában nem az a zsidó író áll, aki a saját közössége identitásjelzőire hivatkozva vállalja a zsidóságát, hanem az etnikai, vallási, kulturális profil által kiszabott szűk határok átlépésével is megőrzi zsidóságát, vagyis az az Isaac Deutscher féle “nem zsidó zsidó”, aki “túllép a zsidó léten”, vagy aki “túlságosan szűkösnek” tartja azt. (16-17 oldal)

Egy sor identitásjelzővel kapcsolatban az is nehezítette a munkát, hogy Camelia Crăciun kutatásának középpontjában a “nyelv, terület és közös kulturális gyökerek nélküli”, XX. század eleji zsidó irodalom áll. Ebben az esetben meg kellett határoznia azt a perspektívát, amelyet az írók saját identitásukra vonatkozóan feltételeznek (a zsidó identitás kifejezés pontos jelentését, előfordulásainak bizonyos korszakait és az inkluzív identitásmodellt variálva, amire a román társadalom még nem állt készen). Az identitás felvetés explicit példái előtt a kutató a román zsidó értelmiségiek feltűnésének szocio-kulturális (és politikai) elemzését javasolja, olyan írók “identitástudatának” és “nemzedéktudatának” vizsgálatával párhuzamosan, akiknek felnőtté válása egybeesett az emancipációjuk pillanatával (1923), mint Sebastian, Fundoianu, Voronca, Pană, Tzara, Benador, Blecher, Peltz)

“A XIX. század utolsó évtizedének közepén és a XX. század első évtizedében, amikor ők húsz év körüliek voltak, került sor az emancipációra; bár nem ők vívták ki az emancipációt, azért választottam ezt a szimbolikus gyűjtőnevet, amely a polgári jogok megadásának politikai eseményéhez kapcsolódik, mert ezek a szerzők ahhoz az első generációhoz tartoztak, amelynek szellemi diskurzusában már megjelentek a politikai cselekvések természetes szocio-kulturális hatásai.” (67. oldal)

Figyelemreméltó Camelia Crăciun szerénysége, ahogyan a kutatás strukturálását felveti, és egy lábjegyzetben megadja “az emancipáció nemzedéke” fogalom magyarázatát, ami csupán apróságnak tűnik a szövegtörzshöz képest. Azonban ez az “emancipációs nemzedék” a militáns antiszemitizmus (amelynek gyökerei Leon Volovici véleménye szerint összefüggésben állnak a román nemzettudat kialakulásával) egyre határozottabb megnyilvánulásainak hátterével együtt alakul ki, és ezt az antiszemitizmust egyes politikai pártok kritikátlanul az ideológiai eszméikbe foglalják, például az emancipáció évében az A. C. Cuza alapította Nemzeti Keresztény Védelmi Liga (LANC) valamint a keresztfia, C. Zeleu Codreanu által alapított Vasgárda – 1927-ben, amely meghatározó év volt a két világháború közötti román értelmiség nemzedékének az életében.

Camelia Crăciun elemzése összetett, a kontextusokat figyelembe véve, kronológiailag nem éppen diszkurzív és lineáris módon mutatja be ezt a folyamatot – vannak benne különböző és egymástól élesen elkülönülő mellékes epizódok, amelyek a stetl (a zsidónegyed) szociális-kulturális szerepének, a családi, nyelvi és vallási közeg, a román zsidó írók szervezeteinek jobb megértését célozzák –, a romániai zsidó közösség fontos vidékeit és városait helyezve vizsgálata középpontjába: Bukovinát, Botoșanit, Iașit, Brăilát és Bukarestet. Számításba veszi a kapcsolódó kulturális elemeket, a kulturális kapcsolatok hálóját, ebben a román izraelita iskola központi szerepét, amely “erősíti az integrációs ideológiát, ugyanakkor a zsidó identitás fenntartását” is (51. oldal), valamint azokat a folyamatokat, amelyek a két kultúra közötti cserefolyamatok szabályozásához vezettek, és amelyekben a nyelvi alkalmazkodás nem valamilyen egyszerű akulturális folyamat eredménye, hanem a zsidó értelmiség természetes igénye “a szakmai fejlődésre és egy szélesebb körű közönség eléréséhez” (77. oldal).

Camelia Crăciun kiemelten foglalkozik Beniamin Fundoianuval (az ő identitása Franciaországban erősödik meg), Ilarie Voroncával (Franciaországban letelepedve felhagyott a képzelet túlburjánzásával az önreferencia és az önéletrajzi meditáció javára) és Max Blecherrel (aki az etnikai vonások ellenére az integratív humanizmus koordinátái között marad), és tevékenységük különböző korszakaival, de nem hagyja figyelmen kívül az avantgárdot tagadó jelenségek szigorú vizsgálatát sem, amelyben a román zsidó írók is jeleskedtek, különböző természetű érvekkel igazolva hovatartozásukat.

Gyakorlatilag a román nyelvű zsidó értelmiségiek a XX. század elején az akkulturáció révén egy konzervatív kulturális kánonba kerültek bele, amely az etnikai hovatartozást, a nemzeti kultúrát és a vallási kötődést értékelte, azonban ezek között az értékek között nem találtak magukra, ezért elutasították, dacára annak, hogy a kánon elfogadása és a beilleszkedés a sikeres irodalmi pálya természetes előfeltétele volt (113. oldal).

Végül bemutatja Ion Călugăru, Isac Peltz és Ury Benador esetét (“Míg I. Peltzet és Ion Călugărut a társadalmi élet és annak különböző alakjai érdeklik, Ury Benadort a szereplők belső élete és a különleges jellemek foglalkoztatták”, 207. oldal), de a dolgozat a “kettős identitás” modelljének különböző változatait is bemutatja. Teszi mindezt Ury Benadoron (“egy zsidó csak akkor lehet jó román, ha jó zsidó is” – 235. oldal.), és Mihail Sebastianon keresztül, de az ő integratív (is/is), egy liberális társadalomban természetes modelljét (“zsidónak és románnak lenni azért lehetséges, mert a két hovatartozás nem zárja ki egymást”…, – 257. oldal.) a második világháború környékén a retrográd román társadalom durván elutasította. A tágabb egyetemes vagy európai humanista kultúrához való tartozás is felmerült abban a vitában, amely olyan avantgárd íróknak a “román vagy a zsidó kultúrához való tartozását” is meghatározta, mint Tristan Tzara, Sașa Pană, Ilarie Voronca vagy Beniamin Fundoianu (239. oldal).

Nem csupán maga a kutatás figyelemreméltó – azért is hasznos, mert kiegyensúlyozott, egyenletes keretet biztosít egy kulturális jelenség vizsgálatához, amelyet többnyire tudatlanságból, és egy erőteljes környezet asszimilációs törekvése miatt elutasítanak (Mircea Vulcănescu a románok “létezésének erejéről” beszél, és a filozófia nyelvén magyarázza a kulturális folyamatok természetes, nem erőszakos asszimilációját) –, hanem a román nyelvű zsidó irodalom “másodlagos válaszának” integrálási próbálkozásaként is.

A román nyelvű zsidó irodalom kialakulása végső soron egyes, a konzervatív kultúra által sokáig mellőzött, másodlagos voltából kialakult kulturális valóság késői irodalmi reflexióját jelentette egy országos szintű, a “román identitás lényegét” kutató vita keretében; ezt a mintát követve a “román nyelvű zsidó irodalom” a saját pályáját követve beépült a román nyelvű kisebbségi kultúrába (256. oldal), az irodalom koherens és harmonikus egészébe, amelynek még fontos írókat és műveket kell integrálnia, a két világháború közötti történeteikkel együtt. Camelia Crăciun összefoglaló és egyedülálló munkájával hozzájárult ahhoz, hogy a romániai zsidó irodalom az egységes román irodalom szerves részévé váljon.

Koszta Gabriella fordítása

A cikk eredeti címe: Literatura evreiască de limbă română: spre un model cultural integrativ. Forrása:

Literatura evreiască de limbă română: spre un model cultural integrativ

Camelia Crăciun, cadru didactic universitar al Secției de Studii Iudaice de la Facultatea de Limbi și Literaturi a universității bucureștene este una dintre cele mai cunoscute ebraiste din România, subliniază Răzvan Voncu într-o cronică din România Literară1.