A protestáns zeneszerző, aki feldolgozta a Kol Nidrét

Van egyfajta íratlan hagyomány az USA-ban. A reform zsinagógák Kol Nidré szertartásai szinte mindig Max Bruch: Kol Nidré című csellókompozíciójával ( Opus 47) kezdődnek. A csellista általában a frigyszekrény előtt adja elő a tízperces művet.

A tradíció a második világháború után fokozatosan terjedt el és nem túlzás azt állítani, hogy manapság amerikai zsinagógák százaiban sok tízezer hívő előtt kezdik a Kol Nidrét ezzel a darabbal.

Meglepett viszont, hogy a zenemű már több mint száz évvel ezelőtt népszerű volt Budapesten is. 1913. november 26-án maga Pablo Casals játszotta azt a Zeneakadémián. Az újságok azt írták, hogy a hangverseny iránt “olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a jegyek túlnyomó része két nap alatt elkelt” és hogy “a mester ezen a hangversenyen Bruch Kol Nidré fantáziáját is előadja, mellyel szenzációs sikereket arat mindenütt.”

Bevallom, nem sokat tudtam Max Bruchról, a német zeneszerzőről, aki 1838-ban Kölnben született és 1920-ban Berlinben hunyt el.

Saját korában ismert és népszerű volt, sőt, 1891-ben a berlini művészeti akadémián a zeneszerzés iskolájának vezető professzora lett. Sok műfajra kiterjedő munkássága során dalokat, kórusműveket, zongoradarabokat, szimfóniákat és operákat komponált, de kevés szerzeménye élte túl szerzőjét. Bruch legtöbb művét halála után már nem játszották és manapság is cikkek jelennek meg arról, hogy mi is történt a német romantika eme nagy alakjával, akinek több mint 200 zeneműve majdhogynem ismeretlen.

A Kol Nidré népszerű maradt. Felix Salten a budapesti születésű bécsi író azt írta, hogy csak “egy zsidó érezheti át annyira a sokezer éves zsidó fájdalmat, mint a Kol Nidré ősi dallamának legművészibb zsidó írója, Max Bruch.”

Bruch Hitler hatalomátvétele előtt hunyt el. Az 1930-as években, a nácik minden “zsidó elemet” el akartak távolítani a német kultúrából és betiltották Bruch művét is. Vizsgálgatták pedigréjét is, vajon nem volt-e zsidó? Származását nem tudták egyértelműen bizonyítani, ezért feltételezték, hogy zsidó, legalábbis “zsidóbérenc”.

Ma már tudjuk hogy Max Bruch és családja protestáns (lutheránus) volt, nem voltak sem zsidó felmenői, sem rokonai.

Akkor hát hogyan került kapcsolatba a zsidó dallamokkal? Bruch közeli barátai volt számos berlini zsidó muzsikus, többek között a híres kórusvezető Julius Stern is. Ugyancsak barátja volt Abraham Liechtenstein kántor, akinek zsinagógájában hallhatta először a Kol Nidré dallamait. 1880-ban Bruch már híres volt, Angliában a Liverpool Filharmonikusok vezetője, és az ottani zsidó közösség felkérésére komponálta a Kol Nidrét. Fizetsége 30 angol font volt, az másfél millió forintos honoráriumnak felelne meg ma.

Akkor még nem sejtette, hogy neve elsősorban ezzel a zeneművel marad ismert. A darabot később Budapesten, mint koncertarabot többször is játszották, sőt 2003-ban a Rajkó zenekar is előadta annak hegedű változatát.

Az Egyesült Államokban is népszerűvé vált a mű, azt San Franciscóban már 1894-ben bemutatták és sikerrel játszották.

De voltak kritikusai is Bruchnak. Például Mikusi Balázs a Muzsika folyóiratban (2000. február 1) ezt írta: “Bruch Kol Nidréje gyenge kompozíció (kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: eléggé unalmas darab), mely egészében azt a hatást tette rám, mintha csupán hosszadalmas lassú bevezetés volna egy végül soha el nem készült gyors tételhez. A Kol Nidré monotóniáját, éles kontrasztokról lemondó szerkesztését persze részben magyarázza a mű liturgiaközelisége (Bruch a Jom Kippur szertartásrendjének két dallamát dolgozza fel itt), de tisztán zenei szempontból még a monotóniát meditációvá átértelmező előadásnak is csupán „megmentenie” sikerült a darabot, különösebb közönségsiker nélkül.”

Ami a közönségsikert illeti, Mikusi valószínűleg tévedett. Legsikeresebb zenekari feldolgozása Jacqueline du Pré-hez, a tragikus sorsú angol csellistához fűződik, aki azt férjével, a karmester-zongorista Daniel Barenboim vezényletével, az Izraeli Filharmonikusokkal vette lemezre.

A lutheránus Max Bruch Kol Nidré-je ma népszerűbb, mint valaha.