A pótgazda

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha éppen róla fogok majd olyan történetet olvasni, amelybe belesajdul a szív. A tanárnőről, aki nem volt sem a gyerekek, sem a tanári kar kedvence, s a szülein kívül talán senkié sem.

Szinte mindenkihez volt egy találó, rossz szava, amit nyersen osztogatott, ha mégis beszédbe elegyedett valakivel. Ezért aztán, aki csak tehette, kerülte a vele való találkozást is. Nem voltak barátai, barátnői, a szüleivel élt, akik Ducinak, Ducikának becézték, a tenyerükön hordozták. Édesanyja szinte szolgai módon kényeztette, ha sütött valamit, rohant, hogy odaérjen vele még melegében az iskolai nagyszünetben, „Ducikámnak”. Kisgyermekkoromban a szomszéd házban laktunk, s gyakran láttam az ablakban könyökölni, szigorú tekintettel, elmélázva kémlelte a csendes utcát, mintha valakit várna. Mögötte a kifakult, szürkés függönyökkel játszott a szél a tavasztól őszig tárva-nyitva álló ablakokon. Nem múlt el úgy nap, hogy ne ült volna oda a zongorájához. Hosszú ujjai alatt hol lágy dallamok, hol fergeteges fortissimók csendültek fel a Bösendorferen. Fogadott magántanítványokat is, és az általános iskolai munkája mellett, szolfézst tanított egy ideig a város zeneiskolájában. Vezetett kórusokat, időnként vezényelte tanítványait városi ünnepségeken s bár nem nevelt neves operaénekest, vagy híres zenészt, kartársai elismerték alapos tudását, műveltségét, amelyet még a zárdából hozhatott, ahol annak idején az apácáktól tanult. Ki tudja, talán emiatt, vagy esetleg csalódás érte az erősebbik nemtől, a magányt választotta, soha nem ment férjhez. Jóllehet az a hír járta róla, hogy ifjú korában a város, illetve akkor még nagyközség legszebb lánya volt. Amikor én megismertem az 1960-as évek elején, már nem volt éppen hamvas. Szigorú, barátságtalan, merev arcvonásaihoz illően öltözködött, kiskosztümökben, masnis blúzokban, kardigánokban járt, hozzá illő térd alá érő szoknyákban, pont úgy nézett ki, mint Gogolák elvtársnő A tanúban.

Imádott utazni, nyaranta mindig útra kelt. Ha tehette, külföldre. A szocialista testvéri országok után egyszer eljutott álmai tájaira, Görögországba is. Szinte egyidejűleg a gurulós bőrönd feltalálásával ő is megkonstruálta a maga, kerekeken gördülő útipoggyászát. Mivel társ nem volt mellette, nyilván megunta az óriási, folyton a lábához verődő, ruháival, könyvekkel teletömött, békebeli bőröndök cipelését. Háromkerekű, kisgyerek bicikli apró kerekeit gumival, dróttal, madzaggal ráerősítette a koffer sarkaira, s nyikorogva, nyekeregve húzta maga után hajnalban végig a városon, a vasútállomásra, a pesti gyorshoz. Megérkezve, Athénban, a Plakán bizonyára megbámulták a hellén atyafiak is a fura szerzetet, furcsa szerkezetével, de amit a tapolcaiaktól a háta mögött kapott… Bolond, morcos vénlány, mit csörömpöl éjnek évadján az utcán, felverve álmából gyereket, öreget. Menne inkább férjhez, szülne gyereket, akkor nem lenne se kedve, se ideje utazgatni – vélekedett az utca népe. A megszokottól eltérő szokásokat bizony nehezen tolerálja a közvélekedés.

Szülei halála után, ha lehet még fokozni, sokkal jobban magába zárkózott, morcosabb lett, csak a macskáinak élt. Az utazás mellett másik nagy hóbortja volt a macskatartás. Féltő, óvó figyelemmel, szeretettel dédelgette cicáit. Csak rövid időre bolyonghattak el a ház biztonságából a macskái, ahol főúri kényelemben élhettek. Ha valamelyik engedve a természet törvényeinek mégis kalandba keveredett, és ennek meg is lett a következménye, újabb kis cirmosok születtek, Cilik, Cirmik, Lilik, Micik, Mircik, Mimik, Zizik. Mindig csupa i-magánhangzós neveket kaptak az új jövevények. Csak nemrégen világosodott meg előttem e furcsa, csupa i-betűs névadási szokás rejtélye, amely egyben arról is meggyőzött, hogy senki sem csupán fekete vagy fehér, a tanárnő, akit a háta mögött sokan megmosolyogtak, valójában nagybetűs ember is tudott lenni.

Hangodi László kitűnő történész legújabb, a tapolcai és a város környéke deportált zsidóságáról emlékező könyvéből megtudhattam, hogy a tanárnő valamennyi macskája egy közös őstől, a szintén i-betűs Cindritől származik. Íme a bizonyító sorok:

1944 “Május 17-én, szerdán dr. Fehér János főszolgabíró összehívta a tapolcai települési képviselő-testületet és több, további közéleti személyiséget. Az értekezlet célja a kiürített zsidó lakásokban hátramaradt, nagy értéket képviselő vagyontárgyak, árukészletek leltárba vétele és további sorsának rendezése volt. (…) Az állattartással foglalkozó zsidó polgárok jószágait igénybejelentéssel és közigazgatási hatósági igényjogosultsági elbírálások után tapolcai lakosok szerezhették meg. Így lett gazdája például a Keszthelyi út 2. szám alatti otthonából gettósított, majd deportált Weisz Dezső szikvízgyáros két lovának, de a kedvtelésből tartott galambjainak is. De akadt szinte alig hihető, s egyúttal szívbemerkoló, időben pedig napjainkig ható példa is ilyen állattartói gazdaváltásokra. Liebermann Jenő zsidó cipő- és divatárukereskedő jó ismerősi kapcsolatot ápolt Bánfay Jenővel, a tapolcai főszolgabíróságon dolgozó vármegyei irodaigazgatóval, akinek a gettóalakuláskor családjával együtt ki kellett költözni a Kereszt utca 6. szám alatti családi házból, miután az épület már a települő gettópalánkon belülre esett. Új lakhelyük egy, a kertvárosi Darányi utcában megüresedett korábbi zsidó lakóház lett. Liebermann Jenő és Bánfay irodaigazgató baráti megállapodása alapján utóbbi családja vállalta Liebermannék háziállatainak befogadását és gondozását a remélt(!) majdani visszatérésig. Egy kutyáról és egy macskáról egyeztek meg. A kutya neve Muzsik volt, az orosz parasztok nevezete nyomán, hiszen Liebermann Jenő az 1914-1919. évi Nagy Háborúban nehéztüzér tűzmesterként szolgált a szerb és orosz harctereken, ahonnan súlyos sebesüléssel, kitüntetésekkel és szláv nyelvtudással tért haza. Muzsik mellett a Liebermann-cicának, Cindrikének Bánfay irodatiszt, akkor 15 éves leánya, Magdolna (a leendő tanító, ének-zene, rajz, földrajz szakos pedagógus) örült a legjobban, Ígérte is, hogy a lehető legjobb dolga lesz Cindrikének – amíg vissza nem térnek az eredeti gazdáik, köztük a jó barátnő, Ibolya… Az ígéret megtartása végül sikerült, de csak részben. Muzsik kutya már nem élt egy évet sem. A végzet fintoraként orosz fegyverek oltották ki az életét. 1945. március 27-én a Tapolca elfoglalását eredményező szovjet-német ütközetet követően a városba benyomuló és házról-házra járó szovjet katonaság Bánfayékhoz is megérkezett. Muzsik feldühödve, vadul és engesztelhetetlenül ugatta őket, mire azok szemrebbenés nélkül lelőtték. Az 1944. évi májusi ígéret másik fele azonban teljesült. Cindrike felnövekedett és “macska-ősmamává” vált. Az 1944-ben 15 éves pótgazdája, Magdolna, 2019 decemberében már 91 éves volt. Végleges pótgazda maradt, miután a deportált Liebermann családból egyetlen túlélő sem tért haza – így hát Ibolya sem. Mint Bánfay Magdolna tanárnő fogalmazott: Megígértük, hogy vigyázunk rá, és én megtartottam a szavam. Cindrike többször “férjhez ment”. A vérvonala máig fennmaradt. 2019 év végi napjaiban Mirci (4 hónapos, “szépen nyávogó”) és Lili (szürke-cirmos) voltak az aktuális, sokadizigleni leszármazottai (jelen sorok jegyzőjének szinte szürreális találkozás-élményeként).”

Bánfay Magdolna nem sokkal később elhunyt. Halála előtt egy jó héttel, a Covid-járvány tombolása idején orvosa kegyes, szemet hunyó hozzájárulásával két, volt régi tanítványa, akik szintén énekkel, zenével foglalkoznak, még titokban meglátogathatták a kórházban. Maszkban énekeltek neki a kórteremben, s megfáradt testtel, gyengülő tüdővel még utoljára ő maga is velük dalolta a Tavaszi szél vizet áraszt, a Szól a kakas már énekeket, amelyeket hajdan oly gyakran játszott a zongoráján. Utódok, hozzátartozók híján, egy összetákolt koporsóban, amelyből egy kilógó ősz hajtincset búcsúzóul még meg-meglebbentett a kósza szellő, köztemetéssel helyezték a sírba, régen halott, porladó szülei ölébe. Bevégeztetett, mert az embernek csak egy élete van, legalábbis itt a földön. Nem így a macskáknak, róluk úgy tartják, hogy nekik kilenc élet is adatik. De vajon lettek-e, akadtak-e pót-pótgazdái Cindrike késői leszármazottainak?