A posztigazság filmjei – Fesztiválpanoráma, ZsiFi 2016

Az ötödik ZsiFi válogatásának gerincét középfajú identitásdrámák adták, de a valós jogi-etikai konfliktusokat boncolgató filmeknek nagyobb súlya volt.

A Budapesti Zsidó Filmfesztivál sikeres vállalkozás, hiszen idén már ötödjére rendezték meg. Évről évre több film kerül a programba, szép lassan külön blokkot kaptak a dokumentumfilmek – az idei évre premier is jutott, a klezmerzenészekről szóló Soul Exodusé –, az Andrzej Wajda emlékére vetített Korczak pedig talán a bővíthető retrospektív program első fecskéje. Ugyanakkor a fesztivál mintha nem eléggé törekedne rá, hogy igazán rangos eseménnyé váljon. A műsor alapján az elsődleges célközönséget inkább a fesztiválkörforgásból kimaradó, vagy azt messziről figyelő nézők jelentik, akiknek nem gond, ha két-három éves, adott esetben más csatornákon már egy ideje elérhető filmek adják a program gerincét.

Az idén vetített tizenöt film közül mindössze hét volt tavaly vagy idén készült, tehát kurrensnek nevezhető darab, a válogatás másik fele már bőven lefutotta a maga fesztiválköreit, mielőtt a ZsiFi műsorra tűzte. Természetesen ez nem minőségi kérdés, hanem a fesztivál presztízsét, vagy leginkább anyagi lehetőségeit mutatja. Mindazonáltal a zömében 2014-ben készült, francia, német vagy amerikai indie filmek nélkül a program karcsúbb, ám fajsúlyosabb lehetne, kiemelt premiereket hozhatna Budapestre (amelyre így is akadt példa, a Tagadás a torontói világpremier után mindössze két hónappal volt látható, ráadásul Deborah Lipstadt történész jelenlétében, akinek történetén és könyvén a mű alapul).

A fesztiválon mindössze két izraeli filmet vetítettek, talán azért is, hogy ne mutatkozzon átfedés a – kevéssé szerencsés egybeeséssel – szintén késő ősszel tartott Izraeli Filmhét programjával. A Kedves szavak a válogatás kellemes színfoltja volt, olyan családi melodráma, amely a gyerekeket kivéve valóban az egész család számára élvezhető. Pedig az expozíció komor történetet sejtet: a Jeruzsálemben élő, harmincas Dorona újfent szembesül vele, hogy képtelen teherbe esni, emiatt férjével is szakít. Ám az abortuszdrámáról elterelődik a hangsúly, mikor kiderül, hogy Dorona apjának soha nem lehettek gyerekei, a biológiai apa tehát valaki más.

Vérbeli melodrámai sűrűséggel következnek egymásra a súlyos fordulatok: Dorona anyja is meghal, felmerül, hogy a valódi apa muszlim, a háttérben pedig a nő homoszexuális öccse és konzervatív, vallásos bátyja közötti ellentét is feszül. Ám a szappanoperába illő megrázkódtatások Shemi Zarhin filmjében tompítva, csendesebben érik a szereplőket. A fókusz a biológiai apjukat Franciaországban kereső testvérek kapcsolatára kerül, ezt nyomatékosítják a hármójuk családegyesítő kalandját ötletesen, humorral kísérő csoportos kompozíciók is. Az alapállítás, hogy a történelem viharainak kiszolgáltatott zsidók hiába váltottak nevet, hazát és identitást a nyugodtabb élet reményében, gyerekeik, unokáik nemzedékének így sem spórolhatják meg a gyökértelenség okozta szorongást vagy az én-keresés feladatát. Zarhin elmélázva, banális szituációkat is megmutatva kerül távolabb a melodráma műfajától: nem válik szentimentálissá, de szenvedélyessé sem.

Hasonló identitáskeresésre kényszerül A tizedik férfi címszereplője is, aki lélekölő New York-i munkáját és fásult párkapcsolatát hátrahagyva utazik Buenos Airesbe, hogy meglátogassa édesapját. Ám az apa nincs jelen, csak egy hang a telefonban, aki a távolból irányítja Arielt, és feladatokat jelöl ki számára a helyi zsidó közösségben. Daniel Burman filmje sokkal erősebb lehetne, ha Ariel apja valóban fantomszerű felettes én maradna, és később sem jelenne meg. A fiúval történt események sem mutatnak túl a Buenos Aires-i vallásos zsidóság hétköznapjainak valóban kuriózumértékű bemutatásánál: A tizedik férfi nem nevezhető fordulatosnak, viccesnek vagy érzelmesnek sem, így joggal érezhetjük, hogy a rendező éppen úgy hagyja magára a nézőket, mint Arielt a hiányával tüntető családfő.

A Kedves szavakban még érthető, Dorona miért viselkedik kiállhatatlanul szerető férjével, A tizedik férfiban a történet színtelensége folytán is maradunk távol Arieltől, ám az amerikai függetlenfilmet képviselő Hallgass ide, Philip! címszereplőjének már nincsen mentsége: önimádó, ellenszenves, kiállhatatlan figura. A sikertelen és sértett írót Jason Schwartzman játssza, aki számos filmben és sorozatban (Okostojás, Író és kamuhős) játszotta már a neurotikus, nagyvárosi értelmiségi Woody Allen-i ihletettségű alakjának kétezres évekbeli kiadását. Ezúttal az egyszerre cinikus és sebezhető Schwartzman-hős rosszabbik énjét látjuk viszont, a szeretteit maga mellől elmaró Philip pedig a nézők figyelmét és türelmét is kockáztatja. Jóformán a film egyetlen különös vonása, hogy a történet komor és pesszimista jóslattal zárul: ellentétben a megszokott hollywoodi dramaturgiával, az efféle sodródó, mizantróp embereknek általában nem adatik meg a boldog megnyugvás élménye, de elégedettnek is csak pillanatokra érezhetik magukat – külső szemlélőként a legjobban tesszük, ha kerüljük a társaságukat.

A családi, magánéleti krízisekre koncentráló privát drámák mellett a fesztivál fontos vonulatát adták a valós, akár jelentőségük, akár időbeli távolságuk miatt történelminek nevezhető események filmfeldolgozásai. Az állam Fritz Bauer ellen az ötvenes évekbe kalauzol, és annak a Fritz Bauernek a személyében találja meg a háború utáni Németország hősét, aki államügyészként küldetésének érezte az egykori náci vezetők letartóztatását, és nyomra vezette az izraeli titkosszolgálatot Adolf Eichmann kézre kerítésében. A német film jól szemlélteti a mítoszgyár működését: drámai sűrítéseken, leegyszerűsített és kiélezett helyzeteken keresztül formálódik a nácimosdató feletteseivel szembeforduló, homoszexualitása miatt is magányos ügyész portréja. Persze ezekre a leegyszerűsítésekre azért van szükség, hogy a mai német néző könnyedén azonosulhasson a főhőssel, tehát ne csak ésszel fogja fel, hanem a szívében is átérezze a náci múlttal való szembefordulás helyes útját. Efféle populáris mítoszok gyártásával meg lehetne próbálkozni itthon is, de a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben szinte abszurdnak tűnik egy Bajcsy-Zsilinszky Endréről vagy Tildy Zoltánról szóló, nagy költségvetésű kosztümös film gondolata – Mészáros Márta tíz évvel ezelőtti Nagy Imre-filmje, A temetetlen halott sem jutott túl az értelmiségi közönség néhány tízezres táborán.

A Tagadás is annak példája, hogyan formál mítoszt a hollywoodi gondolkodás a közelmúlt történéseiből, ezúttal a holokauszttagadó David Irving és a ZsiFi vendégeként Magyarországra látogató történész, Deborah Lipstadt híres, öt éven át húzódó peréből. Nagy formátumú színészek (Rachel Weisz, Timothy Spall, Tom Wilkinson) feszülnek egymásnak, és terelik morálfilozófiai síkra a tárgyalótermi drámát: létezik-e valamiféle egyetemes igazság vagy valóságképzet – itt a holokauszt ténye –, amely mindnyájunkra érvényes? A válasz magától értetődőnek tűnik, de a Donald Trump-féle „posztigazság” korában, amikor az interneten hazugságok és összeesküvés-elméletek egyenértékűvé válnak a tapasztalati valósággal, megint rákényszerülhetünk, hogy lassan, tagoltan elmondjuk a kétkedőknek: a Föld nem lapos, boszorkányok nem léteznek, a holokauszt pedig megtörtént.