A „polgári humanista”

Monográfia Szerb Antalról

„És Orpheus csak ment, magába hullva,

A pusztulás nagy leckéjét tanulva,

Mely gyötrött szédülésbe merevíté,

Míg végre naptól felfénylett egy oszlop,

Orpheus megfordult és szertefoszlott

Tündér fehér árnyékként Euridiké.”

 

„Sikátorok, régi házak, szűkös lakások, átjáró udvarok, korlátok, végtelen folyosók –minden intelligens zsidó ismeri ezt az álmot. Ez a ghettó atavisztikus víziója” – írja Szerb Antal Naplójegyzeteiben. – „A freudisták azt állítják, ez tipikus és általános álom; eredete a testnek az anyaméhből kijövetelében van. Nem igaz. A freudisták mind zsidók voltak, ők tehát ismerték ezt az álmot. Én végigkérdeztem egy csomó embert. A zsidók mind ismerték, keresztény eddig nem találtam, akik ismerte volna”.

Szerb Antal zsidóságát

a létező szocializmus pozícionált szerzői nem tudták vagy nem merték értelmezni. Ha a különböző tankönyvek megemlítették is, csak a halála kapcsán: a „fasizmus mártírja volt”. A talányos fogalmazás még olyan irodalmi (és politikai) nagyságok megemlékező sorait is enigmatikussá tette a szélesebb közönség számára, mint Keresztury Dezső vagy Kassák Lajos. „Szerb Antal egy olyan közösség tagja volt, amelyet a tébolyult kor néhány sötét alakja kitaszított a társadalomból” – írta Keresztury. (Milyen közösségről van szó?) „Humánus társadalmi szempontból ártatlanok voltak mind” – írta Kassák. (Kik mind?) Kevésbé jelentős irodalmi tényezők még ennyi szabadságot sem mertek megengedni maguknak, hanem szinte támadóan fogalmaztak: „A sajnálat, amelyet sorsa ébreszt bennünk, attól olyan szövevényes és ellentmondásos, hogy úgy bukott el, mint védtelen áldozat… megőrizve arisztokratikus gőgjét … a nép iránt” ( Héra Zoltán).

Szerb Antal életműve zsidó gyökereinek, attitűdjeinek a vizsgálatával a mai napig meglehetősen adós az irodalomtudomány. Szerb Antalt gyerekkorában megkeresztelték (sőt, az antiszemita kirohanásairól elhíresült püspök, Prohászka Ottokár volt a keresztapja). A keresztapját ugyan nem maga választja az ember, de a hitét igen, és Szerb Antal, legalábbis fiatal korában, mélyen vallásos volt. A hit talán halványult élete során, de a vonzalom soha el nem múlt: a katolicizmus univerzalizmusa a világkultúrába való egyik lehetséges belépőjegyet kínálta (hasonlóan a klasszikus szépségideál antik-reneszánsz eszményéhez). És tény az is, hogy maga Szerb Antal a zsidóságáról csak Naplójegyzeteiben, leveleiben írt, ezért kutatói, esetleg éppen az iránta érzett tiszteletből, óvatosan kerülik ennek a kérdésnek a feszegetését, noha enélkül az életmű egyszerűen nem érthető meg.

Havasréti József monográfiája elsősorban nem életrajzi jellegű tények feltárására vállalkozik, hanem az író műveivel foglalkozik, de rendkívül alapos elemzése kiterjed Szerb életének számtalan fontos, eddig homályban hagyott részletére is. Nemcsak a zsidósághoz való viszony ilyen. Eddig szemérmesen titkolta az irodalomtörténet Szerb magánéletének szinte minden elemét. József Attila, Babits, Karinthy vagy Juhász Gyula életrajzának megírásakor a szerzők nagy gondot fordítanak szerelmek, csalódások, kudarcok viviszekciószerű bemutatására. Szerb esetében általában sem házasságairól, sem szerelmeiről nem esik szó, pedig ezek az élmények nála is irodalmi művek motívumaivá emelkedtek. Ilyen élmény a Térey Benno-ügy, amelyről eddig alig hallhattunk valamit, legfeljebb célzásokat olvashattunk, hogy az Utas és holdvilág című regény főhősének, Ulpius Tamásnak lehetett egy élő modellje. Ez a modell volt Térey Benno, akihez a fiatal Szerbet több mint barátság fűzte. Térey piarista gimnáziumba járt, de aztán kimaradt, és ettől kezdve mint a kispolgári lét ellen lázadó művész jelent meg az akkor szintén nagyon fiatal Szerb Antal előtt. Havasréti írja: „Szerbre afféle egzaltált ifjú dandy szerepében gyakorolhatott erős benyomást.” Természetesen nem a kapcsolat mélysége vagy testisége a lényeges (egy délutánt együtt töltöttek egy svábhegyi lakásban, s aztán kézen fogva jöttek le a hegyről), hanem Szerb Antal útkeresésének jellege. A pozitív értelemben felfogott dekadencia, mint a magyarországi késő-feudális világrend embernyomorító erkölcse elleni tiltakozás, mint lázadás. A homoerotikus vágyak felszabadítása számos más, korabeli nagy költő és író életművében is összekapcsolódik, majd irodalmi gyúanyaggá válik (nemcsak Oscar Wilde-ot, hanem például Babitsot, Szabó Lőrincet, André Gide-t, Thomas Mann-t lehet példának hozni).

A szabadságvágy,

a műveltség iránti igény, a klasszikus szépség kultusza, a személyiségéből a lehető legtermészetesebb módon feltörő moralitás miatt általában Szerb Antalt a „polgári humanista író” címkéjével szokták jellemezni. Nem rossz ez a címke, sőt nem nagyon ismerek ennél tiszteletre méltóbbat, de nagy értéke Havasréti munkájának, hogy nem hagyja Szerb Antalt ebben a kategóriában szoborrá merevedni. Tanulságos adalékként beszámol arról, hogy a szocialista irodalomtudomány miként használta ezt a címkét bélyegnek, és nemcsak sejtetve, hanem olykor kimondva is szemére hányták az írónak, hogy „megrekedt” a humanizmusában, kvázi „elefántcsonttoronyba” zárkózott, és nem jutott el a munkásmozgalom és a Szovjetunió igenléséig. Nemcsak „nem jutott el” ide, hanem A világirodalom története című munkájában kifejezetten szarkasztikusan és elítélően ír a Szovjetunióban favorizált, irodalomnak alig nevezhető, tulajdonképpen propaganda-kiadványokról – ezeket a sorokat a könyv háború utáni kiadásaiból egyszerűen kihagyták. Szerb ízlése nagyon megbízhatóan, értékelvűen működött. Ez éppúgy nem számított bocsánatos bűnnek a háború előtt, mint a háború után. Egy Palló Imre nevű jobboldali országgyűlési képviselő javaslatára például 1943-ban a Magyar irodalomtörténetet az országgyűlés betiltotta. A nyilas képviselők még az elégetését is követelték. A háború után A világirodalom történetét nem tiltották be, csak minden erre utaló jelzés nélkül megrövidítették.

Mi a titka annak, hogy Szerb mégis, valóban több mint polgári humanista író? Az ember azt hinné, hogy ennél a szintnél magasabbra aligha lehet jutni, de Szerb Antalnak sikerült: mégpedig a humora okán. Szellemessége, frivolsága, könnyedsége, amelyet olyan briliáns művek tanúsítanak, mint a Pendragon legenda vagy a Budapesti útikalauz Marslakók számára –, soha nem öncélú, hanem mindig a humanista morál, etika, erkölcs kifejeződése. Havasréti monográfiájának értéke, hogy miközben részletesen bemutatja az általa „kulturalista irodalmárnak” nevezett Szerb szellemi forrásvidékét Jean Cocteau-tól kezdve André Gide-n és Márai Sándoron át Thornton Wilder-ig, elemzi regényeit és esszéit, elhelyezi munkásságát a kor párhuzamaiban –, nem feledkezik meg arról, hogy elvégezze Szerb Antal szelleme lenyűgöző csillogásának részletes leírását, elemzését is.

Visszatérve Szerb Antal zsidóságára, Havasréti József könyve utolsó fejezetében filológushoz illő alapossággal bizonyítja, hogy a „zsidóként halt meg”-tétel noha igaz, de beszűkítő értékelés, hiszen ennél esetében sokkal többről van szó. A zsidóság mint attitűd, mint szemlélet, mint megközelítésmód és értékrend, egész (tragikusan rövid) élete során erőforrás volt az író számára. Valóban: expressis verbis csak néhány alkalommal szólt erről, de akkor egyértelműen fogalmazott, „magyar nyelven író zsidó írónak” nevezte magát. Sorsvállalásának bizonyítéka, hogy amikor 1944 tavaszán a Piarista Gimnázium és Magyar Izraelita Egyetemi Hallgatók Egyesülete egyaránt felkérte Szerb Antalt, hogy tartson március 15-én ünnepi beszédet, ő az utóbbi felkérésre mondott igent. Ennek jelentőségével kapcsolatban Havasréti idézi Szerb Antalnét: „A piaristák meghívása a ’Nagy Megtiszteletetés’ volt, esetleg a későbbiekben a megmenekülést jelenthette. A másik meghívás elfogadása… a magyar sorsból kitaszítottak, megbélyegzettek és halálraítéltek sorsának vállalása volt.”

Szeretnék végül egy személyes megjegyzést fűzni a már idézett, vállveregető jellegű mártír szóhoz, egy családi legenda alapján.

Édesapám féltestvére, Örley István

1944 nyarán előásta a szekrényből tiszti egyenruháját, és bár akkor idegbetegségére hivatkozva már sikerült leszereltetnie magát, mégis mint katonatiszt jelent meg a budai Duna parton dolgozó munkaszolgálatosok parancsnokánál. Valami iratot lobogtatva kihozta Szerb Antalt a csoportból, és felvitte egy Margit körúti lakásba. „Te mostantól maradj itt, Tóni bácsi, majd mi mindenben gondoskodunk rólad.” „Nem lehet, fiam” – felelte Szerb Antal. – „az a parasztgyerek (az őrmester) engem elengedett. Ha nem megyek vissza, őt főbe lövik.”

És visszament.

Szerb Antal, miként ezt Havasréti publikálja is, egy ’44 augusztusában írt szonettjében önmagát az ókori héroszhoz, a „pusztulás nagy leckéjét tanuló” Orpheushoz hasonlítja. Hérosz vagy mártír? A hérosz (tehát: hős) megnevezést pontosabbnak érzem. Olyan emberről van azonban szó, aki nem tűrte a tömjénezést, próbálok tehát prózaibban fogalmazni: fiatalon, negyvennégy éves korában Balfon agyonverték, mégis egyike azoknak, akiktől élni tanul a világ.

(Havasréti József: Szerb Antal. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.)