A piros bicikli

Pistáról nincsen fényképem, az első családon kívüli szerelmemről. Ez talán azért lehet, mert nem ismertem őt túl jól, és mert tízéves korában meghalt. Szent Istvánról, Magyarország első keresztény királyáról, impozáns bazilikát neveztek el Budapest belvárosában – szentté avatottsága ellenére neve egyetemes. Nagyjából 1939-ben a magyar zsidók, akik álmukban sem adtak volna pogány magyar neveket gyermekeiknek (ilyen volt például az Attila vagy Csaba is), amelyek nacionalista felhangot hordoztak magukban, egyáltalán nem haboztak az István nevet adni fiaiknak. Ellenkezőleg, nagyon is vonzódtak a névhez – talán, mert ez egy tökéletes módja volt annak, hogy kinyilvánítsák szeretetüket Magyarország iránt anélkül, hogy antiszemitizmussal lehessen vádolni őket.

Mindenesetre a szerelmemet Istvánnak hívták, és mindenki Pistának vagy Pistukának szólította. Piros arca volt, sötétbarna haja, karcsú teste. Gyakran álmodoztam róla. A szüleink barátok voltak – pontosabban az ő szüleivel, az én Anyámmal és még pár emberrel gyakran kirándultunk együtt a Budai-hegyekbe vasárnaponként. Apám munkára hivatkozva nem jött ezekre a kirándulásokra. Mi korán reggel útra keltünk az év minden szakában – kivéve nyáron, akkor mindenki a Balatonra vagy más vízközeli helyekre ment. Mindig a budai oldalon találkoztunk a sikló lábánál, beszálltunk a rozoga kocsiba, és felmentünk a hegyre. Ott termoszokból ittuk a forró citromteát, aztán mi, gyerekek rohangáltunk, a felnőttek pedig a fapadokon ülve beszélgettek. Játszótereink széles, nyílt dombok voltak, télen hóval borítva, tökéletesek a szánkózáshoz; más időjárásban pedig a fogócskához. Alattunk elterült az egész város, impozáns emlékműveivel és hídjaival, de mi odafent a vadonban voltunk. Ebédre szendvicset és keménytojást ettünk zöldpaprikával, aztán összegyűltünk, és lesétáltunk a kijelölt ösvényeken – mi előrerohantunk, időnként vissza-visszatérve a szülőkhöz. Télen néha csak sötétedéskor értünk le: mindenki felszállt a hazafelé tartó villamosra vagy buszra, és elbúcsúzott a következő vasárnapig.

Pista sokat nevetett, mindenki kedvelte. De én arról álmodoztam, hogy csókolózunk, hosszú napokat töltök vele, hozzámegyek! Kilenc voltam akkor, ő meg tíz. Már akkor nagyon félénk voltam az érzéseim kinyilvánításában az ellenkező nem irányába, így a fantáziáim ismeretlenek maradtak számára, hacsak az álmodozó tekintetem nem árult el. Sosem mutatott másfajta érdeklődést irántam, mint a többi gyerek felé.

1949 tavaszán Pista autóbalesetben halt meg, amelyet szülei kisebb karcolásokkal megúsztak. Az apja mellett ült az anyósülésen, és nem volt bekötve – akkoriban még nem is volt biztonsági öv. A szélvédőnek csapódott, amely összetört – a nyaki ütőerét szétvágta egy üvegszilánk. Mire megérkezett a mentő, már elvérzett.

A felnőttek eleinte nem akarták elmondani nekünk, mi történt, de végül nem tudtak kibújni a válaszadás alól. Hetekig csak erről beszéltek a vasárnapi kirándulásokon. Miért Pista ült elöl, miért nem az anyja? Tehettek volna bármit a szülők a vérzés elállításáért, amíg várták a mentőt? Ha a mentő korábban kiért volna, túléli? Mindenkinek volt saját véleménye, melyet mondogattak egymásnak újra és újra. „A szülőknek a legrosszabb”, ebben mindenki egyetértett. Pista az egyetlen gyermekük volt, a szemük fénye. „Folyamatosan kérdezgetik az orvosokat, ilyesmikről, hogyha gyorsabban viszik kórházba, akkor túléli-e.” Mindenki bólint: a szülőknek a legrosszabb, sose teszik magukat túl rajta.

Túlélték a háborút, a nácikat és a nyilasokat, aztán elveszítik a gyereküket egy értelmetlen balesetben. A sors túl kegyetlen (senki nem említette Istent). Hirtelen megértettem a „mindörökké” szó véglegességét, hogy milyen igazán elveszíteni valakit – milyen, ha nem csak egy könnyes búcsú van, mint amikor Nagyi vagy Ágnes elment, hanem örökre szóló.

Mi lett volna, ha… Minden éjszaka lejátszottam egy filmet a fejemben, mielőtt elaludtam volna. Pista nyakából spriccel a vér, de a mentők bekötik a sebet, és megmentik, és hamarosan újra a kirándulásokon vagyunk, mintha mi sem történt volna.

Miért vannak szerencsésebbek, akik minden körülmény ellenére túlélnek – és másoknak miért kell meghalniuk?

Pista előtt már elvesztettem egy fiútestvért is. Csak egyetlen napig élt, szívbajjal született – „kék baba”, mondták az orvosok. 1946 augusztusában született: a háború véget ért, a jövő reményteljesnek tűnt. Édesapám két húga, Betti és Rózsi néni vigyázott rám, amíg ők a kórházban voltak. Az éjszaka közepén Apu utcáról beszüremlő kiáltására ébredtünk: „Fiú!” Mindig is fiút akartak. Örült neki, mi is örültünk. „Kisöcséd lett, drága Zsuzsika”, mondta Rózsi, ahogy átölelt. Andrásnak nevezték el, hamarosan meg is látogathattam volna.

De soha nem láttam, mert másnapra meghalt. Ez még arra sem volt elég idő, hogy igazán hiányozni tudjon. A szüleim soha nem beszéltek róla, legalábbis nem az én jelenlétemben. De most már tudom, mekkora csapás volt ez nekik. A bejáratott bölcselet ilyen esetekben az, hogy „próbálkozzanak újra, amint csak lehet”. Ezt követte tehát egy sor vetélés, egészen addig, amíg négy évvel később világra nem jött a húgom, koraszülöttként – az ő életben maradása is csodával határos volt. Addigra már egy szimpla élő gyerek is kiváltotta a fiú hiányát.

Amikor néhány évvel ezelőtt Budapesten voltam, megtaláltam a kis András nevét az Orthodox Hitközség születési anyakönyvi jegyzékében. Ráismertem édesapám gondos kézírására; az irodában az egyik feladata a születések és halálozások nyilvántartása volt. A kisbabának nem volt héber neve; ahhoz túl gyorsan meghalt. Zsidó szokás szerint egyáltalán nem is kellett volna beírni a nyilvántartásba, de Apunak bizonyára némi vigaszt nyújtott, hogy leírhatta a nevet és a születési dátumot – bizonyítékként a kisfiú létezésére.

1949 tavaszán, néhány héttel Pista halála után, édesapám kisebb műtét miatt befeküdt a kórházba. Évek óta gyomorfekélyben szenvedett, és az orvosa azt tanácsolta neki, hogy távolítsák el. A fekély a túl sok stressz következménye, ahogy mindenki állítja. Apunak bizonyára bőven volt min stresszelnie a háború alatt – és az azt követő mindennapos veszekedések Anyámmal sem segíthettek. Néhány hónappal később töltötte volna a harminckilencet, még mindig fiatal volt. Jobb, ha most túlesik rajta, mondta az orvos.

A műtét simán ment, de aznap, amikor kiengedték volna a kórházból, súlyos szívrohamot kapott. Anyám rohant hozzá a kórházba, ahol azt mondták neki, hogy a túlélési esélye ötven százalékos. Apu arra kérte, hozzon neki egy Talmudot, be akarta tenni a párnája alá. Anyám megesküdött rá, hogy ha Isten megtartja Aput, levágja a haját, és sájtlit, az ortodox házas nők által viselt parókát fog hordani. Ez régóta fájó pont volt a házasságukban: Anyám megtagadta, hogy levágassa gyönyörű fekete haját. Nem tudom, mennyire volt fontos személyesen Apu számára a kérdés – ha tényleg annyira számított volna neki, akkor egy rabbi lányát vette volna el, nem pedig egy olyan makacs „modern” nőt, mint az édesanyám. Apám szégyenkezett emiatt a nagyapám, egy szigorú patriarcha előtt, aki soha nem bocsátotta meg neki, hogy olyan nőt vett feleségül, akinek nem volt hozománya, és még csak vallásos sem volt eléggé ahhoz, hogy mindezt kárpótolni tudja. Ezúttal Anyám hajlandó volt meghozni ezt az áldozatot: Isten megkaphatja a haját, ha cserébe megmenti a férjét.

Anyám több héten át gyakorlatilag a kórházban élt, korán reggel elment otthonról, és késő este ért csak haza. Furcsa módon nem emlékszem, hogy ki volt akkoriban velem, vagy hogy valaki vigyázott volna rám. Valószínűleg minden nap iskolába mentem, de erre sem emlékszem. Eközben nagy változások mentek végbe: az összes egyházi iskolát államosították az ezt megelőző nyáron – ez a Kommunista Párt növekvő hatalmának jele volt. Az Ortodox Hitközséghez tartozó lányiskolában, ahová jártam, onnantól sötétkék szoknyát és fehér blúzt kellett viselnünk kék zsinóros nyakkendővel, ami a kisdobosok egyenruhája volt. Egy iskolai ünnepségre Petőfi Sándor egyik versét tanultam meg. A vers címe és refrénje az „Akasszátok föl a királyokat!” – amit nagy lelkesedéssel ordítottam teli torokból. Valószínűleg szenvedélyes ifjú kommunista lettem volna, ha Magyarországon maradunk, ahogy néha mondogatom. Még más forgatókönyveket is el tudok képzelni: hősiesen harcolok más kommunista reformerekkel együtt az ’56-os forradalomban, és a megtorlás után azon kell örlődnöm, hogy elhagyjam-e az országot, vagy szembenézzek a következményekkel. Emigrálunk a barátommal, és Párizsban telepedünk le. Budapesten maradok, és elveszítem minden hitemet a kommunizmusban; bár még mindig tinédzser vagyok, börtönbe kerülök. (Azoknak az embereknek, akik Közép-Európában élnek, sok nagy T betűs Történelmi eseményt kellett megélniük az elmúlt száz évben.)

Furcsa, hogy ilyen kevés emlékem van azokról a hetekről, amikor édesapám a kórházban volt – hiszen majdnem tízéves voltam. Valószínűleg Madame – a bécsi hölgy, aki franciául tanított – vigyázott rám, amikor Anyám is a kórházban volt. Mindig ő jött értem az iskolába, a szokásos útvonalunkon végigjártuk az Andrássy utat, és mindig vásároltunk egy adag gesztenyepürét is tejszínhabbal a hazafelé vezető úton. Egy nap hazafelé szembejött egy lány, aki egy fényes piros biciklit tolt – boldogan mosolygott, miközben beszélgetett a mellette sétáló nővel, valószínűleg az édesanyjával. Miután elmentek mellettünk, visszafordultam, hogy tovább bámulhassam őket, nem voltam biztos benne, hogy a gyönyörű kerékpár vagy a boldog lány vonz-e jobban. Madame kérdezte, hogy mit nézek, de nem válaszoltam.

Egy dologra biztosan emlékszem: tudtam, hogy félni kell Apu halálától. A halál örökre szól. Az én jóképű, zseniális apukám nem halhat meg! Valószínűleg imádkoztam érte, bár ebben sem vagyok biztos. Éjszaka mozdulatlanul feküdtem az ágyban, vártam, hogy Anyám hazaérjen. Amíg ő otthon volt, tudtam, hogy apám még él.

Az apám párnája alatt elhelyezett Talmud és Anyám alkuja Istennel, úgy tűnik, hatásos volt. Végül engedélyezték édesapámnak, hogy elhagyja a kórházat. De nagyon óvatosnak kell lennie, az orvos megtiltotta a lépcsőzést, a dohányzást, és sok pihenést javasolt. Lent vártam, és amikor taxival megérkeztek, odarohantam hozzá, hogy megöleljem. „Óvatosan”, mondta, kitérve a karjaim elől. Arca megviselt volt; betegesnek tűnt. A harmadikon laktunk, és a házunkban nem volt lift, de Anyám szerzett két erős férfit, hogy felvigyék a lépcsőn. Átkulcsolták egymás kezét, az apám egy-egy karja nyugodott a nyakukon. Nem tudta elhagyni a lakást, amíg egyedül nem boldogult a lépcsőkön. Fájt ilyen tehetetlennek látnom – őt, aki mindig is a hősöm volt.

Anyám levágatta a haját és vett egy parókát, melyet néhány hónapig hordott is. Amikor Apu jobban lett, a haja pedig elkezdett visszanőni, felhagyott a viselésével. Azt nem mondta Istennek, meddig fogja viselni a parókát, így úgy érezte, betartotta az ígéretét. Apu pedig hálaadó vacsorát rendezett nálunk, amelyre vagy egytucatnyi Talmud tudóst hívott meg. Hetekig készült, gyakorolta a beszédét jiddisül, én voltam a hallgatósága. Ez egy Maimonidészről szóló értekezés volt, a középkori bölcsről, akire gyakran Rambamként hivatkoznak. Nem értettem egy szót sem belőle, mivel nem beszéltem jiddisül (ez szintén egyike volt a szüleim közötti konfliktusoknak – apám a szüleivel és más vallásos zsidókkal jiddisül beszélt, édesanyám azonban megvetette), de a „Rambam” szót rendkívül mulatságosnak találtam, és minden alkalommal mórikálni kezdtem magam, amikor kiejtette. Ő csak engedékenyen mosolygott rám, és ez arra ösztönzött, hogy még jobban produkáljam magam, bár egy idő után már nem találtam viccesnek. A jóváhagyását akartam, azt, hogy ha rám néz, mosolyogjon. Valószínűleg ekkor kezdtem el ellenszenvet érezni Anyám iránt, mintha lehetetlen lenne mindkettőjüket egyszerre szeretni.

A vacsoráról készült fénykép tíz férfit ábrázol sötét öltönyben az étkezőasztalunk körül – az asztalon fehér terítő, a fénykép az étkezés utáni pillanatban készült, amikor már csak a poharak és a kancsók maradtak. Egy-két férfinak szakálla van, mások borotváltak, vagy bajuszt viselnek; néhányan háttal ülnek a kamerának, így csak a fejükön lévő kalapjuk látszik. A kalapok jelzik, hogy ez egy ortodox összejövetel; az asszimiláltabb zsidók nem ülnének fedorában egy étkezőasztal körül. Apám és néhány másikuk kipát visel helyette, de a kalapok uralják a képet. Az egyetlen, aki áll, az az apám – nyilvánvalóan épp a Rambamról szóló vacsora utáni beszédét készül előadni. Ezúttal nem vagyok ott, hogy csodáljam közben: a vacsorán kizárólag férfiak vehetnek részt.

Kihalászok egy másik fényképet a halomból – ez szépia árnyalatú, egy sokkal régebbi kép másolata, melyet valószínűleg a nagynéném, Rózsi néni küldött Anyámnak Apu halála után. Egy másik csoport látható rajta egy kicsi, kerek asztal körül, melyen csak egy mintás sötét terítő van – valószínűleg egy fotós stúdiókelléke – ez egy nagyon beállított kép, amit egy profi fotós készített. Apu, a négy lánytestvére és a szülők formálisan vannak beállítva. Ezúttal Apu viseli a fekete kalapot, míg az apján nagy kipa van. A fiatal férfi az egyik karját az asztalra támasztja; a sötét öltöny és kalap ellenére tinédzsernek tűnik, nem több tizennyolc vagy tizenkilenc évesnél. Ruházata elárulja, hogy jesiva bóher, a Talmud tanítványa, a család büszkesége. Húga, Rózsi, aki körülbelül tízéves ekkor, közel áll hozzá, kezét karján nyugtatja, mintha még közelebb akarná vonni; a legkisebb testvérük, Ica, Rózsi mellett ül, unottan néz. A két nővér, Hera és Betti a másik oldalán állnak, mindegyikük az asztalra támasztja egyik kezét; mellettük ülnek a szülők. Nagyanyám szívós kinézetű nő, mintás ruhát visel fehér gallérral. A haja gondosan hullámosított, nyilván parókát visel; nincs rajta ékszer, kivéve egy hosszú, vékony aranyláncot, amelyről egy kis medál lóg a mellkasára. Nagyapám jóképű férfi, háromrészes öltönyben, szakálla már fehér, de bajusza még mindig sötét. Szemei olyanok, mint az apámé, sötétek és mélyen ülnek a határozott ívű szemöldökök alatt.

Az egész család komolynak, sőt komornak tűnik, kivéve Rózsit, aki enyhén mosolyog, és élettel teli. Vajon milyen alkalomra készülhetett a kép? Mose, az elsőszülött és egyetlen fiúgyermek most hazatért a jesivából, és megint oda indul, hogy befejezze tanulmányait; utazáshoz öltözött: sötét öltöny, sötét kalap. Vagy talán épp most tért vissza a jesivából, és a család megragadta az alkalmas pillanatot, ha már kiöltöztek, és elmentek a fényképészhez is. Akárhogy is volt, úgy érzem, mintha egy kicsit idegen lenne a családjában, mint egy méltóság, aki látogatást tett. De ezt talán csak én gondolom bele.

Bárcsak pontosan tudnám, hol volt ez a jesiva, és melyik ortodox közösséghez tartozott. De csak Rózsi néném tudná megmondani, aki több mint tíz évvel ezelőtt meghalt. Találtam egy régi doktori disszertációt mikrofilmen, amely felsorolta az összes jesivát, amely a két világháború között működött Magyarországon. Mind a nyolcvannégy Budapest határán kívül működött, és ezek csak azok, melyek még Trianon után is Magyarország területén maradtak. További 139 intézmény került Románia vagy Csehszlovákia birtokába. Ez a sokszínűség egyedülálló volt Magyarországon, írja a szerző. Minden jesiva jellegét a felettes rabbik befolyásolták. Némelyiket haszid rebbék vezették, másokat nem; de mindegyik ultra-ortodox volt, kizárólag vallási tantervet követtek, világi tárgyakat nem tanítottak. Az öltöny, melyet az apám visel a fotón, fehér inggel és nyakkendővel, nem a jellemző haszid viselet volt, ők hosszú fekete kaftánt hordanak, nyakkendő nélkül. A fekete filc homburgkalapot azonban gyakran viselték haszid férfiak hétköznap, amikor nem a különleges alkalmakkor viselt bundakalapjaikat hordták. De pajeszt sem látok rajta, a haszid zsidók oldalszakállát, és az apján sem. Mose kis divatos bajuszt és kis szakállat visel. Egymásnak ellentmondó jelek, végül is.

Bármelyik jesivába is járt az apám, a családi legenda szerint az apja küldte oda, miután elveszítette az aranyórát, amelyet egy amerikai unokatestvérétől kapott bar micvójára egy utcai focimérkőzésen. Levette az órát, a biztonság kedvéért, a dzsekije és az iskolatáskája mellé tette, de az a játék végére eltűnt. Az óra elvesztése meggyőzte Józsua Baruchot arról, hogy fia, Mose, elkényeztetetté válik a nagyváros világi dolgaitól. Ő maga 1900 körül emigrált Budapestre Görlicéből, egy városból Dél-Lengyelországban, amikor még az egész térség az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Néhány évvel később feleségül vett egy helyi lányt, és 1910-ben felesége, Eszter, átmenetileg vissza is tért Görlicébe, hogy ott szülje meg fiát.

Józsua Baruch szerény szabó volt szakmája szerint, de a zsidó vallási hierarchiában nagyon magas helyet foglalt el – Kohén volt, közvetlen leszármazottja a jeruzsálemi templom főpapjának. És hogy még tovább fokozzuk a helyzetet, felesége egy Kohén lánya volt, ami sajátos megkülönböztetéssel járt: bat Kohén. Mivel a Kohén cím apai ágon öröklődött, apám helyzete egyetlen fiúként még inkább megerősítette apja szándékát, hogy az ortodox közösségben tartsa őt. (Ez részben azt is megmagyarázza, hogy miért vágytak annyira a szüleim egy fiúra.) Tehát Józsua Baruch a fiát vidéki jesivába küldte, ahol a fiú el volt zárva a világi kísértésektől. Mose végül rabbivá vált, apja pedig elvárta tőle, hogy egy rabbi lányát vegye el – egy szerény, lehetőleg nem szegény lányt, aki jó kapcsolatokkal rendelkezik az ortodox elitben.

De a dolgok máshogy alakultak. Anyám, Lili, bár kóser háztartásban nevelkedett, távol állt attól az ideálképtől, amelyet Józsua Baruch álmodott meg fiának. Imádta a partikat, a színházat, az Andrássy úti cukrászdákat, a Gellért Szállóban lévő szép fürdőket és szabadtéri medencéket, ahová a fiatalok vasárnaponként randevúzni jártak. Benne találta meg apám Budapest minden vonzerejét, amelytől a jesivás évek alatt megfosztották. Az apja sosem bocsátotta meg neki a döntését.

Mose és Lili nem sokkal azután találkoztak, hogy apám visszatért a városba, körülbelül 1933-ban. Mose az Ortodox Hitközség irodájában helyezkedett el adminisztrátorként; ahová Lilinek minden délután el kellett mennie a helyi kóser hentes nyugtáival, akinek a boltjában pénztárosként dolgozott. Apja jól menő szárazáru kisboltot vezetett, de agyvérzés okozta korai halála után a családra nehéz idő köszöntött. Lili ekkor még csak tizenöt éves volt. Az apámmal a húszas évei közepén találkozott. Két évvel volt idősebb Mosénél – vagyis Miklósnál, ahogy ő szerette hívni, a név magyar megfelelőjét használva. Ez kéz a kézben járt a jiddis iránt tanúsított elutasításával, ami az apám családtagjai között beszélt nyelv volt. Az ellenszenv persze mindkét irányból érkezett. Gyermekéveim alatt szinte soha nem találkoztam az apai nagyszüleimmel – idegenek voltak számomra, akikhez mindig komor látogatásokat tettünk. Rózsi nénit, apám lánytestvérét imádtam, de a fejemben más helyet kapott, a nagyszülőktől elkülönítve. Ő mesélte Anyám halála után, hogy a házasságuk hatalmas szakadást okozott a családban, ugyanis titokban házasodtak össze – féltek az öreg haragjától, és egy ideig külön is éltek, mindenki a saját családjával. Később a nyilvános esküvőjükön a nagyapám nem volt hajlandó megjelenni. Végül engedett a nyomásnak, de haragját megtartotta, mesélte Rózsi.

Részlet Susan Rubin Suleiman magyarul most megjelent könyvéből, mely Szűcs Anna Emília fordításában a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot.

*

Egy fénykép halvány írással a hátulján. Egy utazó sakk-készlet. Egy ezüstbross. Susan Rubin Suleiman, elismert tudós és szerző, magyarul most először megjelenő emlékiratában ilyen hétköznapi tárgyakat és az általuk felidézett emlékeket használja fel, hogy elmesélje életének korai szakaszát mint holokauszt menekült és amerikai bevándorló. Ebben a felnövekvés történetben, amely a bevándorló családok generációkon átívelő összetettségét és az elkerülhetetlen veszteséget vizsgálja, Susan példaként tekint saját életére, amely megmutatja, hogy a történelmi események hogyan formálják magánéletünket.

Amikor 1944-ben a nácik bevonultak Magyarországra, az ötéves Susannak meg kellett tanulnia új, keresztény nevét, miközben hamis papírokkal bujkált Budapesten a szüleivel. Míg vidéki rokonait a 450 000 Auschwitzba deportált magyar zsidó közé számláljuk, Susan szűkebb családja túlélte a háborút, sőt az azt követő években még virágzásnak is indult. Azonban amikor a Kommunista Párt átvette a hatalmat Magyarországon, Susan és szülei Bécsen, Párizson, Haitin és New Yorkon keresztül Chicagóba emigráltak.

Felnőttként, mint elismert feminista professzor, ritkán engedte meg magának, hogy ezekre a múltbeli fejezetekre gondoljon, de amikor saját gyermekei kamaszok lettek, és anyja megbetegedett, érezte, hogy vissza kell térnie Budapestre, felszínre hozva ezzel olyan gyermekkori emlékeket, amelyek megváltoztatták kutatásainak és karrierjének irányát. A gazdag szövésű emlékirat középpontjában egy kislány áll, aki boldogan nő fel egy szerető családban, annak ellenére, hogy korai éveit traumák árnyékolják be. Tizenévesként az 1950-es években elhatározza, hogy 100%-osan amerikai lesz, amíg egy egyetem utáni év Párizsban rá nem döbbenti, hogy európai gyökerei és amerikaisága együtt is létezhetnek. A mű egyszerre intellektuális önéletrajz és elmélkedés az emlékezet, az identitás és az otthon természetéről. A történelem lánya arra ösztönöz bennünket, hogy az életünk alapját képező tárgyakra a múltunkhoz vezető átjárókként tekintsünk – írja a kiadó ajánlójában.