A nagyi projekt

Révész Bálint életszerű dokumentumfilmje kísérlet az emlékezés lehetőségeiről, határairól és az őszinteség lehető- vagy lehetetlenségéről. Halványulhatnak-e az emlékek? Létezik-e külön zsidó, német vagy angol trauma?

Vagy mindben van valami közös és univerzális, melyet a háborús tapasztalat formált? Az a (különböző) tapasztalat, ami éppen azáltal, hogy elválaszt, egyszersmind összeköt: hogy aztán egy asztalnál találjunk egy magyar holokauszt-túlélőt, egy hajdani angol kémnőt, és egy német táncosnőt…

Három-három szereplő: egy magyar, egy német és egy angol egyetemista és nagymamáik kapcsolata elevenedik meg a személyes elemekben bővelkedő filmben, melyben folyamatosan úton vagyunk: az időben és az emlékezés végtelen folyómedrében, és a valóságban is keresztül-kasul Európán. Tájak és érdekes karakterek dinamikája jellemzi ezt a végtelen hosszú munkafolyamatból, vagyis időutazásból vágott verziót, mely bár távol van a tökéletestől, de nagyon inspiratív; épp azáltal üdítően improvizatív, hogy óhatatlanul is ráérez az emlékezés töredékességére.

Nagymamák és unokáik őszintén beszélgetnek egymással, amíg tehetik! A film végén az egyik nagyi, Zan, sajnos meghal. Az őszinteséghez kellett a generációk közötti távolság, mint szűrő: koncepció volt, hogy kihagyják a szülőket.

Révész Bálint és két barátja, az angol Merredith Colchester és a német Ruben Woodin-Dechamps  hét évig dolgoztak a Nagyi projekten. A rendező kezdetben a saját nagymamájáról, Líviáról szeretett volna forgatni, de kiderült, hogy a társai nagymamái is filmvászonra illenek egy közös projekt formájában. Nem kis ellentét feszült az élettörténetek között, a három nagyi mindezt nagyvonalúan kezeli, de vajon mennyire tudták megmutatni saját arcukat?

Itt a sokkoló történeti kontextus, és a három nem mindennapi nagymama alakja,

akiket a fiúk közvetlenül, jó humorral próbálnak szóra bírni. Emlékezni olyan, mint sebeket feltépni. Bálint nagymamájának, Líviának különösen, hiszen kamaszként deportálták és a családját elveszítette. A háború után belépett a pártba, és (kissé naiv) humánus kommunista lett. Zárkózott, bölcs személyiség, aki sokat mesél és sokat sejtet. Ruben nagymamája, Gudrun, előkelő náci szimpatizáns család leszármazottja, kísérti a náci múlt, kisiskolás volt, amikor náci indulók és szélben csattogó horogkeresztes zászlók lelkesítették: olyan súlyosak az emlékei és a meghasonlás, hogy képekben tudja csak átadni az akkori korszellemet, érzéseket, hangulatot (film a filmben: korabeli családi felvételeket is látunk a német család életéből). Merredith nagyija, Zan, a kódfejtő kém a legnyitottabb, szórakoztató, felszínes személyiségnek tűnik, de nem az! Egykor aktív társasági életet élt, hírszerzési céllal koktélpartikon találkozott a politikai paletta nem túl józan nagyágyúival. Nem nyárspolgár: rendelkezésre bocsátja a naplóját, és az is szimpatikus, hogy lazán beavatja hallgatóit a bizarr családi titkokba.

Három teljesen különböző karakter vesz részt vacsorákon vagy kiránduláson, ahol nem a nyelvi gátak a sorompók. Minden szándék ellenére megértetheti-e Gudrun bárkivel, hogy miért okozott a németeknek eufóriát Hitler diadalmenete, vagy hogyan tolmácsolhatná Lívia Zannak, hogy számára mit jelentett a kommunizmus közvetlenül a háború után?

De nem is ez a lényeg: úgy tűnik, Lívia és Gudrun rendszeresen skype-olnak, és Líviának jól esik, amikor a német nagyi keresi: ők valóban hasonló személyiségek.

Az unokák filmbeli szereplését nehéz meghatározni. Beszéltetik a nagymamáikat, hogy ők is részesei legyenek a múltnak. Mint egyéniségükben formálódó interjúztatók nagyon lazák, ami egyrészt jó, másrészt néha sok. Talán a szerepükből többet kellett volna vágni, mint a nagymamáik memoárjából.

Révész Bálint és Merredith Colchester, akik valóban színészek is, túllőtték a színészi játékukat. Viszont Ruben pont olyan szorongóan tépelődő, mint német nagymamája: hitelesen megtudjuk, milyen a német trauma.