A Lukács

„Ahol kilazulhatnak a testből a lélek görcsei…”

Amikor negyed-, vagy ötödéves egyetemista koromban betévedtem a Lukács uszodába, rögtön megérintett a hely különös varázsa, kávéház  jellege, a három napozóteraszon zajló társasági élet, jövés-menés, zsinatolás, és kapkodtam a fejem a sok szép lány láttán. Hamar megtapasztaltam, hogy itt szinte mindenki mindenkit ismer, legalább a köszönő viszony szintjén. Élveztem a társasági életet, barátkoztam, csajoztam, beszélgettem – sok hasznos információt, fülest, esti-buli meghívást kaptam –, és mellékesen úsztam is. (A Lukács – ez persze jó ideig nem izgatott – többet, mást is jelent: három meleg vizes medencét, gőzfürdőt, szaunát, különböző kezeléseket, masszázst, gyógyvizes ivókúrát. Rekreációt, egészségmegőrzést.)

 

Fohász

Az egyik törzsvendég, Kolozsvári Grandpierre Emil is értelmiségi menedékként méltatta a Lukácsot a visszaemlékezéseiben: „nagyjából /,…./ azt a föladatot töltötte be, mint hajdan az irodalmi kávéházak vagy a szellemi foglalkozásúak kocsmai törzsasztalai.”

Kertész Imre – aki vagy száz méterre, a közeli Török utcában, egy kis lakásban élt – nem lehetett tipikus Lukács-hívő, talán csak az ötvenes évek első felében járt ide: erre az időre emlékezve viszont ez a hely szinte az éden képeként dereng fel. Az angol lobogó című novellájában elárulja, hogy a Walkür akkortájt elég ritka operaházi előadásain kívül „csupán egyetlen menedékem akadt még, ahol az általános, azaz a köz- és személyes katasztrófában, ha mégoly törékeny ideiglenességgel is, de olykor meghúzhattam magam: a Lukács uszoda.”

Jékely Lászlót az irodalmi életnél, de talán az irodalomnál is jobban érdekelte a Lukács uszoda (és a horgászbot) – legalábbis Lator László véleménye szerint (Szigettenger. Költők, versek, barátaim)

Görgey Gábor A Homár páncélja című regényében szinte himnikus magasságokba szárnyal a Lukácsot dicsérve.: „Áldott légy, Szent Lukács fürdője, riadt lelkek dédelgetője, megalázottak és megszomorítottak kegyhelye, te boldogító önáltatás, hogy lehetséges és megengedett az egészséges élet a halál árnyékában, a testi jó érzés hedonizmusa /…./ Áldott légy, Szent Lukács fürdője, test és lélek oldódásának titkos találkahelye, üldözöttek és kifosztottak gőzölgő ópiumbarlangja, ahol a vigasz utolsó szippantása után talán már másnap vallatások és verések vérében kell a bizonytalan életben maradáshoz erőt gyűjteni /…./ ahol kilazulhatnak a testből a lélek görcsei…”

 

Egy kis (fürdő)” történelem”

A Lukács vizét tápláló, a József-hegy lábánál fakadó forrásokat – mint az egy Claudius császár idejéből származó feliratból kiderül – már a rómaiak is hasznosították és élvezték. 1178-ban gyógyítással foglalkozó lovagrendek, Szent János lovagok, később máltai és rodoszi lovagrend telepedtek le itt, és a kolostoraik mellé fürdőt, kórházat is építettek. A mai Lukács fürdő helyén feltehetően egy kisebb méretű meleg vizű tó lehetett. Később a törökök is létesítettek itt fürdőket, a feltörő forrás energiáját azonban elsősorban a lőporgyártásban és a gabonaőrlésben hasznosították.

A fürdő kiépítését 1857-ben egy óbudai molnármester kezdte meg, 1884-ben Palotay Fülöp megvásárolta a területet a kincstártól, és az intézményt egy Ray Rezső Vilmos által tervezett épülettel bővítette. Ennek mai formáját 1921-ben Hikisch Rezső tervei alapján alakították ki. (Ray legismertebb munkája a szecessziós stílusú budafoki Törley-gyár, kastély, és mauzóleum; Hikisché az Astoria szálló.) Az évszázadok során eltűntek a mór stílusjegyek, és eltűnt a jellegzetes négy torony is, az egyik romja azonban – egy feltárásnak köszönhetően – ma is látható. A Lukács 1937-ben még egy márványból készült, szép ivócsarnokkal egészült ki, amelyet József Ferenc királyi herceg avatott fel.

1893-ban a fürdőt részvénytársasággá alakították, gyógyszállót, iszapfürdőt, népgyógyfürdőt, modern népgyógyászati osztályokat és uszodákat építettek. Az akkortól Szent Lukácsnak hívott gyógyfürdő a Gellért fürdő megnyitásáig (1918-ig) Budapest legmodernebb és legnépszerűbb fürdőjének számított. A második világháború után a Lukács egy ideig önálló vállalat volt, később különvált a Császártól és az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézettől (ORFI) is, és jelenleg a Budapesti Gyógyfürdői és Hévizei Rt egyik zászlóshajója: 1999-ben, majd 2012-13-ban másfél milliárd forintos költségen – sokban az eredeti tervek alapján – az eklektikus épületegyüttest (parkját, medencéit is) gyönyörűen felújították.

A hideg vizes medence falán néhány hónap óta emléktábla örökíti meg az uszoda híres vendégeinek a nevét. Írók, költők: Áprily Lajos, Boldizsár Iván, Déry Tibor, Hubay Miklós, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Ottlik Géza, Örkény István, Passuth László, Vas István, Zelk Zoltán. Színészek: Bárdy György, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Kállay Ilona, Latinovits Zoltán, Márkus László, Mezey Mária, Némethy Ferenc (ő 78 éves korában a fürdőben hunyt el), Vajda László. A névsorban szerepel Bacsó Péter és Makk Károly filmrendező, Lossoncy Tamás, Szántó Piroska képzőművész, Ránki György történész, és két úszó: Csordás Gábor és Székely Éva. (Utóbbi Sírni csak a győztesnek szabad című önéletrajza jelentős részben a Lukácsban játszódott.) Kodály Zoltán hosszú időn át járt ide, mindig kora reggel. Igazi kuriózumnak számít dr. V. Molnár Károly orvos-tábornok, aki 102. születésnapján – akkor már 80 éve a Lukács törzsvendége – 1996 decemberében maga avatta fel az uszoda falán a kis márvány „hálatábláját”. A Lukácsot meglátogatta az indiai államelnök, Dzsaváharlál Nehru is.

Határ Győző Márai-nekrológjából (in: Irodalomtörténet) kiderül, hogy ő is az uszoda látogatói közé tartozott: „Márai Sándort nem ismertem jobban és nem ismertem kevésbé, mint egy a négy-öt közül, akinek szabad volt, hogy a Lukács-fürdő uszodájában közel merészkedjék a fejedelmi alakhoz azon a padon, ahol hívei és hódolói udvarlására járultak.”

Néhányszor láttam az uszodában Erdély Miklóst, a magyar avantgárd kimagasló alakját, Kornis Mihállyal, Kern Andrással, Presser Gáborral pedig gyakran találkoztam.

 

Helyszínek, színek, arcok

Mándy Iván a Strandok,uszodák című kötetében így jellemzi a Lukácsot: „Egy öreg bérház az uszoda. A földszinten a medence.”     

Induljunk el a bejárathoz Illyés Gyula segítségével, aki naplójegyzeteiben gyakran rögzítette uszodai látogatásai tényét, körülményeit, szokásait (úszás után forró, majd hideg tus, a kabinban torna.) 1968. szeptember 19.-én ezt jegyezte le:

„Ősz van, szél és napsütés: özönben dől a lomb a fákról. Közép-Európának tán legsudárabb platánjai Budapest egyik legszebb udvarán állnak, a Lukács fürdő hosszúkásan elhelyezett, önmagukat kerítő épületei közt. Ezek az itt bent ugyancsak szép, álbarokk épületek több emelet magasak, az átölelhetetlenül vastag törzsű platánoknak a tetők fölé kell nyúlniok a napfényért, a levegőért. Íme – e szolgaságból – a királyi termet: sárga lombjuk most ott röpül a tetők fölött. Onnan gomolyog le nemcsak az udvarba, hanem a két nyitott medencébe is.”

Arról, hogy mit látunk odabent, Nádas Péter számol be érzékletesen a Párhuzamos történetek című regényében, amelynek kb. 50 oldala játszódik a Lukácsban: „A két úszómedencét a nyitott udvarokban úgy ölelték körül több emelet magasan a fából ácsolt kabinsorok, miként kolostorudvarokat a kerengők. Nyáron, akárha méhek kolostorát nézné és hallaná az ember, a fürdővendégek fürtökben zsibongtak a napfényes emeleti kaptárak körül. Mikor aztán hűvösebbek lettek az éjszakák, az emeleti kabinokhoz vezető lépcsőket lezárták; télen hó ült a kerengő korlátain. /…./ A Szent Lukács forrásaiból különböző hőmérsékletű gyógyvíz bugyog fel, a legmelegebb közel hatvanöt fokos, a leghidegebb átlagosan tizenhét fokos, s ezeket a fürdőmesterek úgy keverik el, hogy az úgynevezett férfi medencébe ne ömöljön huszonegy fokosnál melegebb víz. Aki nem akar úszni, pancsikolhat a női medence melegebb vizében. Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.”

Nádas soraihoz tegyük hozzá, hogy a 22 °C fokos férfi medencét egykor elsősorban férfiak (de nők is), a 26 °C fokos női medencét azonban csak nők használhatták.

A társasági élet izgalmas helyszínei a napozóteraszok. Ottlik Géza kultuszregénye, az Iskola a határon cselekménye itt indul: „/…../ meleg volt /…./ Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál.” (Néhány oldallal később pedig arról olvashatunk – 1957 júliusát írjuk –, hogy hősünk attól a szabadságtól is „mélységesen, szinte ittasan elégedett” volt, hogy társaival a teraszra vezető két lépcső közül azt választhatták, amelyik jólesett nekik.)

Mándy Iván Napozás közben című novellája – amelyben az író a „régi” „de megbízható” uszoda nevét Balázsra keresztelte – szintén nagyrészt a teraszon játszódik: hősünk, Topercer úr meglehetősen idegenül mozog a teraszon és napozóágyon, idegesen figyeli a csinos barátnőjére leselkedő veszélyeket.

Ezen a terepen alkalmilag szinte minden férfi próbálkozott, de akadt néhány nagymenő figura, helyi Casanova. (Például: K. a fordító és UFÓ-szakértő, H. az alacsony, pókhasú, középkorú szociológus, aki nyers sárgarépával kínálgatta a fiatal lányokat, a hetedik X-hez közeledő, napégette bőrű Csoki bácsi, T., a rámenős mérnök, aki a nála tíz-húsz évvel idősebb, nagy keblű nőkre bukott, és Z. a szüntelen ismerkedési lázban égő, egyik ágytól, egyik nőtől a másikig szökellő matematikus.)

Orbán Ottó már 1982-ben, a Vogelweide dallamára című versében elsiratta a Lukácsbeli kalandokat, csajozásokat: „ Ó jaj, hogy eltűnt minden /…./ .” Földiekkel játszó földi tünemény című, 1991-es versében pedig két színészre emlékszik, akik „Lekúrták az égről a csillagot, aratták a nőket.”  Az egyik meghízott, megkopaszodott, a másikból „karcsú töpörtyű lett”, és „mindkettőből őskonzervatív családapa.”

Lászlóffy Aladár regényében, A képzeletbeli ásatásban a fürdő egykori prospektusában szereplő kezelésekről, Méray Tibor Ének a hajón című novellájában a kertben található márványtáblákról ír, Csukás István pedig bédekkerbe való információkat közöl a Mirr-Murr nyomoz Budapesten című meseregényében. A (Szent) Lukács uszoda/fürdő neve sok író szövegeiben bukkan fel – többnyire csak említés szinten. Például: Csoóri Sándornál (A Nomád naplóban szereplő Az abszurditások zöld mohájában és a Faltól faligban A képek ereje című írásban), Gyurkovics Tibornál (a Skizofrén történelemben az Öngyilkosság mint túl nem élési esély című írásban), Hubay Miklósnál (Végtelen napjaim – Napló), Konrád Györgynél (Fenn a hegyen napfogyatkozáskor; AGENDA 1, Kerti mulatság).

Rengeteg újságíró is megénekelte a Lukács erényeit, bemutatta neves vendégeit. 1959-ben pedig Fehér Imre a Gyalog a mennyországba, 1983-ban Vészi János A csoda vége című filmje egy-egy jelenetét vette fel itt.

 

Az „eltűnt” Lukács nyomában

Az elmúlt egy-két évtizedben nagyon megváltozott a Lukács: aurája megkopott, vendégköre kicserélődött, generációk haltak ki, a kékharisnyáknak pedig már nem sikk ide járni. Talán az embereknek sincs már szükségük ilyen fajta „klubra”, 1990 után amúgy is sorra nyíltak a jobbnál jobb kávéházak. Az sem lényegtelen – talán ezért is egyre több itt a külföldi vendég –, hogy a Lukács árai szinte megfizethetetlenné váltak. Egy szekrényes belépő ma 3000 forint. (Összehasonlításképpen: a hatvanas években egy 15 alkalomra szóló bérlet 40 forintba került. Illyés Gyula 1978-ban – január 4-i naplóbejegyzése szerint – 2, vagy, ha nagyon bőkezű akart lenni, 3 forint borravalót adott.)

A Lukács többé már nem emblematikus hely. Mítoszát egykori (törzs)vendégei emlékezete táplálja.

Az írás a Szombat novemberi Fürdő számában jelent meg.