A Lipótváros, mint lelki földrengés

Benedek Marcell és kiadatlan regénye, a Falusi Lipótváros

Benedek Marcell (1885-1969) a 20. századi magyar irodalom- és színháztörténet kiemelkedő személyiségei közé tartozott.[1] Irodalmi hagyatékában maradt fenn az 1918 késő nyarán, kora őszén befejezett, ám kiadásra végül nem került „Falusi Lipótváros” című regény kézirata, valamint gépirata. A nagyobbrészt a Benedek család szűkebb erdélyi pátriájában, az író által feltehetően a kisbaconi élmények és benyomások hatása alatt megalkotott Homoródszentistvánon játszódó regény a helyi társadalom jellegzetes alakjait, valamint a társadalmi- és közélet különböző színtereit mutatja be.

A regény lapjain felsejlenek a nemzetiségi kérdésből, valamint a keresztények és zsidók egymás mellett éléséből fakadó konfliktusok, illetve dilemmák is. Az elvágyódás motívuma szintén fontos szerephez jut a regényben. Boros Géza, a helyi néptanító szintén tanítói képesítéssel rendelkező leánya, Judit többször is kifejezte óhaját, hogy bármi áron, de szeretne elkerülni erről a vidékről. „A fél életemet odaadnám, hogy elkerülhessek innét.” A fővárosban játszódó – alábbiakban közlendő – fejezetben Boros Judit a Bajza utcában lakó, zsidó nagypolgári Weisz családnál töltött estély után a népszerű fiatal színész, Szatmári Sándor kíséretében távozik. Kettejük andalító éjszakai sétája alkalmával igyekszik Sándor (aki természetesen nem alteregója a regény szerzőjének) elmagyarázni a „gentry” származásúnak vélt Juditnak a Lipótváros – helyrajzi számokhoz egyáltalán nem kötődő – fogalmát, illetve az önnön sorsuk elől menekülő lipótvárosi zsidók lelki földrengéshez hasonlított kedélyállapotának mozgatórugóit. A hősszerelmes narratívája szerint, a biztos egzisztenciával rendelkező lipótvárosiaknak már nincs talajuk a múltban – eltávolodtak a „fütyülős zsidó” mentalitásúnak és műveletlennek tartott nagyapák nemzedékétől –, a jelenben viszont legfeljebb egymás túlságosan is belterjes köreire számíthatnak csupán. A folytonos menekülés, kerületről kerületre költözés, külföldre vágyakozás emiatt vált a nyughatatlan lipótvárosiak életformájává és lételemévé. Szatmári Sándor pszichikai szempontokon és általánosításokon nyugvó okfejtése alapján Boros Juditnak mindenesetre rá kellett döbbennie arra, hogy mennyi hasonlatosság is van a saját elvágyódása, valamint a lipótvárosiak menekülése között.

A regényrészlet közzététele előtt azonban két témakört szükséges érintenünk: egyrészről néhány korabeli szemelvény alapján azt kívánom érzékeltetni, hogy miként ábrázolta a sajtó a 19-20. század fordulóján a Lipótvárost, illetve a „lipótvárosi társaságot”, másrészről pedig azt szeretném felvillantani, hogy miként jelent meg a zsidóság, illetve a zsidókérdés Benedek Marcell életében és műveiben a „Falusi Lipótváros” megírását megelőző időszakban.

Lipótváros, Te csodás

Az egykori Pest alkotórészei közül Lipótváros – Leopoldstadt – a fiatal városrészek közé tartozott, hiszen az ősi múltra visszatekintő szabad királyi város tanácsa 1790-ben határozta el, hogy a trónra lépő uralkodó, II. Lipót iránti tiszteletből őfelségéről nevezik el a zöld mezős beruházásként felépítendő városrészt.[2] A néhai homokbuckák és ingoványos területek helyén felépülő, reprezentatív épületekkel, elegáns bérpalotákkal ékesített városrész Pest, Buda és Óbuda 1872-ben bekövetkezett egyesítése után a főváros V. kerületeként élte tovább dicső hétköznapjait, hiszen Budapest rohamtempójú városfejlődéséből a bővülő-épülő-szépülő Lipótváros is kivette a részét.

A városrész krónikása, Pásztor Mihály szerint a kiegyezést követően a Lipótvárosból indult el „a kereskedelemnek és iparnak az a nagyszerű fellendülése, mely életre keltette és megtermékenyítette Magyarország gazdasági életét.”[3] A Lipótváros növekvő jelentőségére, valamint az ott lakók talán még ennél is nagyobb öntudatára utalnak a publicista Szöllösi Zsigmond kissé túláradó sorai: „A Lipótváros… akik benne laknak, azt tartják, hogy amint Magyarország fővárosa Budapest, úgy Budapest fővárosa a Lipótváros; akik nem laknak … azoknak a véleményével a lipótvárosi nem törődik. Ez a város az, amely nagyon meg van magával elégedve; annyira meg van elégedve, hogy egy kicsit büszke is.”[4] Ám a cikkíró találóan arra is rávilágított, hogy a Lipótváros nem annyira egy földrajzi értelemben behatárolt területet, hanem sokkal inkább egy fogalmat jelent. Mégpedig egy mennyiségtani fogalmat, „amelynek a határait a numerusok jelzik és pedig a tekintélyes numerusok.” Ezzel Szöllösi a Lipótváros kivételesen előnyös pénzügyi lehetőségeire kívánt célozni. A lipótvárosiak tekintélyes része ugyanakkor a Terézvárosban lakik, sőt a lipótvárosiaknak már az Erzsébetvárosban is vannak gyarmatai.[5] Azaz nem is szükséges a Lipótvárosban lakni ahhoz, hogy valaki lipótvárosi lehessen.

A gazdasági és pénzügyi élet központjává váló – nem mellesleg az országgyűlésnek és az államélet jó néhány intézményének is otthont adó – Lipótváros már az elmúlt századfordulót megelőzően egy modern nagyváros city-funkcióival rendelkezett[6], ami együtt járt a városrész társadalmi összetételének részleges átalakulásával is. E folyamatok révén vált markánssá a Lipótvárosban – különösen a Belső-Lipótvárosban – a zsidó vallású, vagy zsidó származású polgári középosztályhoz és felsőközéposztályhoz tartozók aránya[7], akik a városrész tradicionális lakosai – tehetős görög és német kereskedők, magas rangú tisztviselők és értelmiségiek – mellé költöztek be a városrészbe.[8]

A lipótvárosiak „honfoglalásának” időszakára utal Karinthy Frigyes szellemes áltörténelmi írása, amely arra mutat rá, hogy a 19. század második felében „Árpád (Adler) Lipót” foglalta el a Lipótvárost „ajándékul lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért.” Szvatopluk ugyan a végén kibukott az igazgatóságból, ám a fehér lóval „még így is jó üzletet csinált.”[9]

Noha a Lipótvárosban sohasem került számszerű többségbe a zsidó vallású lakosság[10] (miként a főváros többi kerületében sem), a 19. század végétől divatozó „lipótvárosiak”, valamint „lipótvárosi társaság” kifejezések – a szövegkörnyezet függvényében – már nem annyira a topográfiára, hanem a megnevezettek jellemzően zsidó mivoltára céloztak. A Lipótváros ez által vált a zsidó vallású vagy zsidó származású újarisztokrácia zsidót helyettesítő és megtestesítő kifejezésévé, amit cinkos összekacsintással (s talán külön erre a célra kifejlesztett hanglejtéssel) lehetett kimondani, illetve alig kódolt üzenetként papírra vetni.

Az irigyelt, gúnyolt, talán kissé le is nézett „lipótvárosi társaság” viszont idővel önálló helyet vívott ki a maga számára a differenciált és hierarchikus alapokon szerveződő fővárosi társaséletben, amint ezt Herczeg Ferenc publicisztikája is érzékeltette. „Ahány az egymás elől elzárkózó társaság, annyi féle a zsúr is. Van mágnás-, gentry-, lipótvárosi-, polgári- (e két utóbbi fogalom nem fedi egymást teljesen), és van művész-társaság és ugyanennyiféle zsúr is. E különböző társaságok mindegyikének meg van a maga külön szellemi világa, külön mulató és társalkodó sablonja, sőt a maga külön nyelve is.”[11] Mit is állított Herczeg Ferenc? Azt, hogy egy lipótvárosi társaság és egy polgári társaság összetétele nem fedte teljesen egymást, aminek okaira rá sem kellett mutatnia, hiszen azok nyilvánvalóak lehettek az olvasók számára.

A lipótvárosi szalonok, estélyek, zsúrok alkalomadtán mégis eklektikus társadalmi összetételét csipkelődő hangvételű cikkek észrevételezték. „A társaság, amely ezeken a fényes és drága estélyeken összejön, vajmi sok esetben a társaság elitjéből áll, ami azt is jelenti, hogy a jelenlevő urak szép egypár millió forintot képviselnek. A gazdagabbak és az előkelőbbek most is arra törekszenek, hogy a zsúrok alkalmával ne csak maguk között legyenek. Ezeknek az összejöveteleknek igazi fénypontja tulajdonképpen nem abból áll, bár ez is lényeges, hogy minél több pénzbe kerülő legyen az ellátás, hanem abból, hogy azokon olyan keresztény urak és hölgyek is részt vegyenek, akik az előkelő világban szerepet játszanak. Ha tehát a lipótvárosi zsúrok egyikén-másikán egy-egy báró vagy gróf megjelenik, vagy ha azokhoz egy nagyprépostot, kanonokot stb. lehet megnyerni, az már a szó szoros értelmében ragyogó.”[12] Egy lipótvárosi társaság bemutatásakor a „zsidó” leírása tehát szükségtelenné vált, hiszen az olvasók sejthették, hogy ahol a „keresztény urak és hölgyek” társasági jelenlétét hangsúlyozták, ott bizony a többségnek a választott néphez kellett tartoznia.

Benedek Marcell, a „díszkeresztény”

A regénybeli Weisz család estélyén szintén szívesen látták a társaság fényét emelő „díszkeresztényeket”. Ha belelapozunk Benedek Marcell naplójába, akkor az 1901. évi feljegyzések között rálelhetünk ennek a „díszkeresztény” motívumnak a lehetséges életrajzi forrására. Amikor ugyanis Benedek Marcell első alkalommal vizitált ifjúkori meghitt barátjánál, Lukács Györgynél – a „szegedi” nemesi prédikátummal felruházott Lukács József, az Angol-Osztrák Bank igazgatója fiánál –, azzal kellett szembesülnie, hogy „csupa milliomos sarjadékkal” került össze a nagypolgári otthonban. Lukács azonban felvilágosította, hogy „csak ’jó házból való’ bankfiúk és serdült jogászok vannak itt és közepes hozományú lányok.” Mi azonban – mármint a Lukács család – „a Lipótváros külvárosához tartozunk.” Benedek úgy érezte, hogy ehhez a megjegyzéshez csak az önérzete növelése érdekében tette hozzá Lukács, hogy ebben a társaságban „díszkeresztény”-ként, azaz „Ehrengój”-ként Benedek Marcell előkelő személyiségnek számít.[13] A „fiatal” Lukács György egyébként tényleg úgy gondolhatta, hogy annak idején a Lipótváros külvárosában – az Andrássy út 107. alatti házban – laktak, hiszen egy hosszú évtizedekkel későbbi életút-interjú alkalmával az „idős” Lukács György ezt meg is erősítette: „Az Andrássy út vidéke a Lipótvárosnak egy külvárosa volt akkor, az előkelő lipótvárosi emberek itt éltek, ezen a környéken.”[14] Árnyalatnyi különbség azonban mégiscsak érzékelhető a kétféle külvárosi pozíció között, hiszen amíg a századelőn a Lukács-társaságban felbukkanó milliomos sarjadékokhoz képest, azaz financiális értelemben tekintette önmagát külvárosinak a „fiatal” Lukács, addig az „idős” Lukács feltehetően topográfiai értelemben utalt a tehetős lipótvárosiak szemében külvárosnak tekintett Andrássy útra.[15]

Vajon a zavarba ejtő „díszkeresztény” elismerés elhangzása idején Lukács semmit sem tudott meghitt barátja édesanyja – így közvetve barátja – zsidó származásáról? Lukács György húga, Mária emlékezései szerint édesapja még szülővárosából, Szegedről ismerte a szintén szegedi származású Benedek Eleknét.[16] A két család tehát régről ismerte egymást. Vajon éppen a vallási háttérrel ne lettek volna tisztában? Benedek Marcell édesanyja, a zsidó születésű Fischer Mária (1862-1929) mindenesetre azelőtt tért át református hitre, mielőtt 1884-ben a Budapesti-Kálvin téri református templomban feleségül ment volna Benedek Elekhez (1859-1929).[17] Közös vallási nevező nélkül akkoriban Magyarországon nem is köthettek volna zsidók és keresztények házasságot. Erre csak a kötelező polgári házasság 1895-ben történt bevezetése után nyílt lehetőség. A Benedek Elek és Fischer Mária házasságából született gyermekek természetesen református vallásúak lettek. Vallási szempontból tehát – született keresztyénként – Benedek Marcell sem tekinthetett másként önmagára.

Az ifjúkori naplófeljegyzések szerint Benedek Marcell egyébként nem örült annak, hogy a lipótvárosi társaságba történő bevezetés idején, személyében nem Benedek Elek fiát, vagy saját „szerény tehetségét” becsülték, hanem a „születési véletlenséget”, ám sürgősen félredobta a magára erőszakolt ridegséget, „nehogy keresztény gőgnek nézzék” azt.[18] Okkal tarthatott volna igényt arra, hogy saját jogon is bekerülhessen a Lukács-társaságba, hiszen éppen 1901-ben jelent meg Marcellus álnéven „Virág Jankó” című első önálló szépirodalmi kötete.

Az 1905-ös alkotmányos válság idején, mindenesetre végső soron a zsidókérdés okozta az addigi két jó barát, Benedek Marcell és Lukács György indulatoktól sem mentes levélbeli összezördülését. A politikai válság azt követően pattant ki, hogy az 1905-ös képviselőházi választásokat a Szabadelvű Párt harminc év után elvesztette, ám az uralkodó nem a választásokon győztes, a kiegyezés közjogi berendezkedését megkérdőjelező ellenzéki koalícióba tömörült pártokat bízta meg kormányalakítással, hanem a hozzá lojális Fejérváry Géza testőrtábornokot nevezte ki miniszterelnöknek. Az illegitimnek tekintett darabont-kormánnyal szemben kibontakozó „nemzeti ellenállás” idején Benedek Marcell az ellenzéki koalícióval, Lukács György azonban a Fejérváry-kormánnyal rokonszenvezett. A politikai válságot érintő Benedek-levelek egy része fennmaradt, ám miután Lukács levelei elkallódtak, azoknak tartalmára Benedek leveleiből következtethetünk. Benedek „zilált vallási viszonyú kozmopolitáinkra” is utaló kifakadását[19] Lukács, a kozmopoliták egyikeként, antiszemitizmusként élhette meg, hiszen Benedek visszafogottabb hangnemű levélben bizonygatta, hogy Lukács minden bizonnyal félreértette a „zsidó-kérdésre” vonatkozó részeket, hiszen csak nem gondolja róla, hogy most – miként Benedek fogalmazott – antiszemitának állt be. „Amit írtam, ’unter uns’ írtam, nem cáfolod meg, fönn is tartom. A zsidóságot 1848 tette emberré, ma Magyarországon van a legjobb helyzetük, és mégis, Lengyeléken kívül nincs egy zsidó ismerősünk, aki ebben a küzdelemben a nemzettel tartana.”[20] Nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus vádja nem állja meg a helyét, ám túlzásnak tűnik, amit Benedek Marcell a hazai zsidóság szinte kizárólagosnak tekintett politikai preferenciájáról írt, hiszen a választójoggal rendelkező zsidók, a nem-zsidó társadalom tagjaihoz hasonlóan, feltehetően többféle politikai irányzatot támogattak, amit az is igazolhat, hogy az 1905-1906-os Fejérváry-kormánnyal szembeni fővárosi nemzeti ellenállás egyik vezéregyénisége a zsidóságához szenvedélyesen ragaszkodó Vázsonyi Vilmos, a Polgári Demokrata Párt vezetője volt. Az alkotmányos válság időszaka mindenesetre próbára tette, de nem törte meg Benedek Marcell és Lukács György addig töretlennek tűnő barátságát.

De milyen intellektuális és spirituális kihívások érték pályafutása első időszakában Benedek Marcellt? Alig húsz esztendősen – Lukács Györggyel és Bánóczi Lászlóval karöltve – a modern színházi törekvéseket meghonosító Thália Társaság lelkes alapítói és vezetői közé tartozott. Később a humanitárius célokat támogató szabadkőműves páholyok világához csatlakozott, illetve a polgári radikális törekvések iránt is vonzalmat érzett, továbbá a nacionalizmussal és klerikalizmussal szembeforduló középiskolai tanárszervezkedésben is szerepet vállalt. Benedek Marcell idősebb fiúgyermeke, Benedek András véleménye szerint az édesapa „világéletében polgári radikális volt.”[21] A fiatalabb fiúgyermek, Benedek István azonban úgy látta, hogy miközben édesapja ebben az időszakban kétségkívül leginkább a polgári radikálisok köréhez tartozott, „pontosan maga sem tudta, mit akar.” Majd így folytatta: „Világpolgár – aki elsősorban magyar; magyar – aki elsősorban világpolgár. Szocialista eszmékkel telített polgár – polgári előítéletekkel telített szocialista. Bibliai kereszténységbe ágyazott hitetlen. Könnyű annak, aki egy zászló alatt megtalálja a helyét (…).”[22] Ennek a véleménynek az árnyalásával inkább azt domboríthatnánk ki, hogy a fiatal Benedek Marcell nagyon is tudhatta, hogy mit akar: azokhoz a társadalmi megújulást szorgalmazó progresszív mozgalmakhoz kívánt tartozni, amelyek törekvései nem kizárták, hanem erősítették, illetve kiegészítették egymást.

Mindezekről a sikereket és kudarcokat egyaránt eredményező vonzalmakról Benedek Marcell az 1918 januárjában megjelenő, önéletrajzi motívumokkal erőteljesen átszőtt „Vulkán. Egy nemzedék regénye” című kulcsregényében írt. Időskori sorai szerint: A Vulkánban regényes formába öntöttem „alig elváltoztatott énem emberi, politikai, szociális, művészi fejlődésének történetét.”[23] Ebben a regényben – noha Benedek Marcell erre külön nem célzott – a zsidóságról alkotott egykorú vélemények is megjelentek. A zsidókra, illetve zsidóságra vonatkozó részek közül mindössze egyetlenegyre szeretnék hivatkozni, mégpedig arra, amelyben a regény szereplői a Thália Társaság – a regényben Harcos Színház – alapításának időszakát idézik fel. A regénybeli Almásy Miklósban Benedek Marcell önmagát ábrázolta, Leővey Egon karakteréban pedig Lukács György ismerhető fel.

Amikor az Almásy Miklós és a modern felfogású, zsidó vallású Kelemen Klára közötti beszélgetés a Harcos Színház alapítására terelődött, Klára úgy vélte, hogy a színházalapítás gondolata Almásytól származott. A válaszból azonban kiderült, hogy Leővey javasolta a színház létrejöttét, amihez Almásy a következőket fűzte hozzá: „Szégyenlem, hogy engem akarnak elnökké választani, – dehát úgy látszik, nálunk mindenhez egy zsidónak az esze és egy kereszténynek a keze kell.” Erre Klára túlságosan szerénynek nevezte Almásyt, aki ezt a jelzőt némi öngúny kíséretében utasította vissza. „No, nem éppen. Tudom én, hogy keresztyén létemre bennem is van egy kis fejlődőképesség, mint Leővey szokta mondani kegyes pillanataiban. De semmi esetre sem árt, ha ennek a két fajtának a tulajdonságai együvé kerülnek.” Klára válaszából kiderült, miszerint az édesapja is azt gondolta, hogy „ez a legszerencsésebb keverék”, csak kár, hogy a keresztyének ezt nem igen akarták elhinni.[24] Ezzel az „együvé kerülnek” gondolattal a regényhősök nemcsak a „zsidó ész” és a „keresztény kéz” konstruktív célok érdekében történő együttműködésére célozhattak, hanem a vallási értelemben vegyes – zsidó és keresztény felek között megkötött – házasság működőképessége, egyúttal kívánatossága mellett is állást foglaltak. A vegyes házasságot illetően Benedek Marcell a szülői példára nem gondolhatott, hiszen szülei házasságkötésükkor már ugyanazon egyház tagjai voltak. Ám a saját házasságára sem célozhatott, jóllehet feleségének, Győri (Győry) Lujzának a szülei – Győri (Győry) Gyula és Schulhof Zsófia Sarolta – még izraelita felekezetűként kötötték meg házasságukat[25], ám utóbb református hitre tértek át. Igen pontosan rekonstruálható, hogy mire is utalhatott Benedek Marcell a vegyes házasságot illetően. A Vulkán megírásának, illetve megjelenésének időszakában zajlott le Magyarországon az a zsidókérdésről szóló szakirodalmi és közéleti polémia, amelyet Ágoston Péter, nagyváradi jogakadémiai tanár „A zsidók útja” című kötete váltott ki. A vita idején, a polgári radikálisok elméleti folyóirata, a Huszadik Század körkérdést intézett a szellemi- és közélet ismert zsidó és nem zsidó személyiségeihez, hogy nyilvánítsanak véleményt a zsidókérdésről. Benedek Marcell szintén a megkérdezettek közé tartozott. A szerkesztőség által feltett kérdések egyikére, a zsidókérdés megoldására irányuló válaszában hivatkozott arra, hogy a zsidókérdésnek „ha nem is megoldása, de legjobb gyógyszere a lassú, békés, a keresztény rétegek növekedő kultúrája által is megkönnyített összeolvadás. Ez használni fog mind a két félnek. (…) Legjobb természetesen az volna, ha ez az összeolvadás kitérés nélkül is megtörténhetnék. A törvény tudvalevőleg megadja ezt a módot. De száz esztendő múlva sem leszünk még ott, hogy a keresztény-zsidó házasság, a zsidó fél kitérése, vagy az összes gyermekek keresztény vallásban való felnevelése nélkül, tömegjelenséggé váljék. (…) Az összeházasodás kétségtelenül ott lehetséges, ahol a szociális, életmód- és világfelfogásbeli különbségek lecsiszolódtak, ahol már nincs nagy különbség keresztény és zsidó közt; élettempóban, kultúrigényekben csak árnyalatok vannak egyik, vagy másik fél javára, de nem ellentétek.”[26] A vegyes házasságok révén megvalósuló, mindkét fél számára előnyösnek tartott „összeolvadás” az organikus asszimilációs stratégiák egyikének tekinthető, függetlenül attól, hogy a vallásukhoz ragaszkodó – kulturális asszimiláció és társadalmi integráció mellett elkötelezett – zsidók számára egy ilyen ajánlat nem jelenthetett reális alternatívát.

***

Esztétikai szempontból esetleg igaza lehetett Heltai Jenőnek abban, hogy a „Falusi Lipótváros”-nak voltak ugyan „briliáns részei”, de mégsem az, amit Benedek Marcelltől vártak.[27] Lehet, hogy ez a kritika el is vette a szerző kedvét a publikálástól. Az elmúlt századelő társadalmi kérdései iránt érdeklődők viszont nagy haszonnal forgathatnák e történeti és szociológiai szempontból mindenképp izgalmas kérdéseket feszegető, javarészt erdélyi környezetben elhelyezett szépirodalmi alkotást.

 

 

Benedek Marcell

Falusi Lipótváros

Regény

(1918. augusztus – szeptember)[28]

(Részlet)

 

Ragyogó, holdvilágos éjszaka. A Bajza-utca gyalogjárójáról gondosan elseperték már a tegnap hullott havat; a fákat, szerencsére, nem takarították meg, az ágak fehéren csillogtak a hold és a gázlámpák fényében. Olyan gyönyörű volt az idő, hogy a fiatalok semmiképpen sem akartak kocsin menni haza. A száraz aszfalton a könnyű báli cipőket sem kellett félteni.

Előle ment Etédi Zoltán, Lili húgával s egy tüzérönkéntessel, aki bizonyára pokolba kívánta a hallgatag és szórakozott, de mégis csak jelenlevő harmadikat. Aztán Pali következett egy elevenszemű, borzalmas magyarsággal beszélő leánykával, akit valami guvernáns-féle kísért. Pali hazafias eszméit magyarázgatta a leánynak, s az nevetett rajta, de igen kedves volt a nevetése.

Leghátul maradt a Lili gardedámja: Boros Judit. Fejedelmien szép volt hófehér báli belépőjében. Egy fiatal színész kísérte, Szatmári Sándor, a nemrég híressé vált hősszerelmes. Úgy látszik, igen melege volt, mert be sem gombolta prémes télikabátját, kemény ingmelle messze fehérlett. Cigarettázott és nagy, tüzes gesztusokkal beszélt; tagoltan, tisztán, szédületes tempóban, láthatóan élvezve tulajdon beszélő-művészetét. Közvetlenséget, intimitást játszott, vagy „csinált”, mint ő maga szokta mondani, ha mesterségéről volt szó. Öntudatlanul, akaratlanul „csinált” mindent, minden hangsúlyt, minden gesztust. Nagyon izgatta ez a vidéki leány, akivel Weiszék házibálján ismerkedett meg; érezte, hogy a mozdulatai hevesebbek, a hangja színesebb, amikor vele beszél – de azért ellenőrizte a hevességet is, a színt is.

Éjfél után három óra lehetett.

– Jó cigarettájuk van ezeknek a lipótvárosiaknak, – mondta, gyors és gyönyörűséges szippantásokat „csinálva”, – és micsoda francia pezsgőjük. Itt bezzeg nem vizeskannából töltögették, hogy el lehessen titkolni a márkát! Mert ez is megesik a Lipótvárosban.

– Mért emlegeti mindig a Lipótvárost? – kérdezte Judit. Weiszék a hatodik kerületben laknak. Somogyvári Strauszék is. Tannenbergék a Kelenhegyi-úton. Nem is voltam még tulajdonképpen egy ilyen famíliánál sem, aki a Lipótvárosban laknék.

Szatmári hangos felkacagást csinált.

– Ohohohohó! – Magán meglátszik, hogy falusi ártatlanság… tapasztalt díszkeresztény nem beszélne így. Hát persze, hogy igazi lipótvárosi nem lakik már a Lipótvárosban! Ötven év múlva, mikor a Lipótváros nevet megöli a teljes értelmetlenség és külső Terézvárosnak vagy mit tudom én, Bajza-negyednek fogják nevezni őket, – ijedten eladják majd a terézvárosi palotáikat és kiköltöznek… talán a Kelenhegyi-útra, mert ezeknek a Tannenbergéknek átkozottul jó szimatjuk van, de talán a Hűvösvölgybe… vagy még messzebb, hiszen autóval nem boszorkányság a dolog… de egy helyben nem maradnak meg… nem, semmi esetre.

Juditot elszédítette ez a sebes szóáradat.

– Miért nem? – kérdezte egy kis szünet után. – Én például szívesen megmaradnék Weiszék palotájában.

– Maga nem is értheti ezt. Ez a menekülés hozzátartozik a Lipótváros legbelső lényegéhez. A Lipótváros nem hely, nem pénz, – nem vallás, nem társadalmi osztály, – a Lipótváros… hogy is mondjam… lelkiállapot. A Lipótváros egy elhelyezkedőben levő rétegnek a nyugtalansága. Lelki földrengés. Érti?

– Nem.

– Elhiszem. A Lipótváros ma olyan családokból áll, ahol a nagyapa még fütyülős zsidó volt, de néhol még a papa is mint kifutó fiú kezdte a pályáját. Azok a fiatalemberek, akik ma olyan műveltül udvaroltak magának, legjobb esetben második, legtöbb esetben az első kultúrnemzedékhez tartoznak. A nagypapájukat szeretnék elfelejteni, a papájuktól félnek, mert az rendesen energikus vagyonszerző, de szégyellik őt is, mert míveletlen, vagy későn szedte fel egy olyan míveltség töredékeit, amit ők már elavultnak tartanak. A múltban nincs talajuk, a jelenben az egymás szűk körére vannak utalva és egymást sem becsülik sokra, hiszen mindenkinek tudják a származását. Ne vegye gorombaságnak, de ezért veszik körül olyan lihegő mohósággal Etédiéket, a díszkeresztényeket, s velük együtt magát is… a gentry lányt…

– Én egy szegény néptanító lánya vagyok, – mondta nyugodtan Judit.

– Nekem megmondhatja, – szólt Szatmári és nagy nyelést csinált, – azaz nem, egészen egyszerűen nagyot nyelt, – de a többiek előtt okosabban teszi, ha folytatja azt az ügyes hallgatást, amit annyira bámulnak magában… Mellesleg mondva, ezen a házibálon minden leány odaadta volna fele hozományát, ha úgy tudna hallgatni és – halkan beszélni, mint maga.

– Nem erről volt szó, művész úr. Még mindig adós a Lipótváros megmagyarázásával.

– Ha ennyiből meg nem érti, akkor hiába beszélek. Ez a menekülés az ötödik kerületből a hatodikba, a hatodikból az elsőbe, az elsőből isten tudja hova, ki a városból… ez a vágyakozás külföldre, Flórencbe, Párisba, Berlinbe… ez a Lipótváros… ezeknek az embereknek még nincs helyük, még nem tartoznak sehová, még azt sem tudják, hogy mik; idegesen félnek attól, hogy a világ mint különálló típust határozza  meg őket, szeretnék elrúgni egymást, de nincs társaságuk egymáson kívül… mit mondjak, istenem, mit mondjak, hogy megértsen, maga keresztény… a menekülés, az elvágyakozás a le-nem-ülepedettség … ez a Lipótváros.

– Ez a Lipótváros, – mondta Judit elgondolkozva és a lelke hazaröppent egy pillanatra a falujába. – Ez a Lipótváros, – suttogta még egyszer.

 

Jegyzetek

A szerző tudományos főmunkatárs, TK JTI – habilitált egyetemi docens, NKE ÁNTK

[1] Az életutat átfogóan bemutató, illetve feldolgozó munkák közül lásd Benedek István: Benedek Marcell. Második kiadás. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977., valamint Szekér Endre: Benedek Marcell. Budapest, Balassi Kiadó, 1994.

[2] Pásztor Mihály: A százötvenéves Lipótváros. Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1940. 3.

[3] Uo.

[4] Szöllösi Zsigmond: Budapesti lányok. A lipótvárosi lány. Magyar Ujság, 1897. december 12. 1.

[5] Uo.

[6] Zeke Gyula: A fővárosi zsidóság lakóhelyi szegregációja 1867-1941. Világosság, 1990/12. szám. 931.

[7] Lásd Gyáni Gábor: A város mint zárt tér és nyitott tér. Forrás, 2016/7-8. szám. 211.

[8] Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. (Polgári lakáskultúra Budapesten a 19. században). Történelmi Szemle, 1984/1-2. szám. 124.

[9] Karinthy Frigyes: A Lipótváros története (1912). In: Budapesti Negyed, 2009/tél. 517.

[10] Az elmúlt századfordulón Lipótváros lakosságának 29%-a (13 945 fő) tartozott az izraelita felekezethez. A zsidók által sűrűbben lakott Erzsébetvárosban 44% (60 854 fő), Terézvárosban pedig 35% (46 294 fő) volt a zsidó népesség aránya. Komáromi Sándor: Budapest vallása. Egyenlőség, 1901. április 14. 3.

[11] Herczeg Ferenc: Budapesti élet. Zsúrok és zsúr-látogatók. Új Idők, 1896. május 3. 435.

[12] Lipótváros mulat. Pesti Hírlap, 1909. február 24. 11.

[13] Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Második kiadás. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1985. 79-80.

[14] Lukács György: Megélt gondolkodás. Életrajz magnószalagon. Az interjúkat készítette: Eörsi István és Vezér Erzsébet. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989. 89.

[15] Köszönettel tartozom Konrád Miklósnak, hogy erre a különbségtételre felhívta a figyelmemet.

[16] A mindennapi élet története. Beszélgetés Popperné Lukács Máriával. Kritika, 1985/6. szám. 26. A beszélgetés 1971-ben zajlott le Lukács Mária és Vezér Erzsébet között.

[17] Fischer Mária (Mirjam) áttéréséhez lásd Konrád Miklós: Zsidóság innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014. 385-386.

[18] Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Második kiadás. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1985. 80.

[19] Benedek Marcell levele Lukács Györgynek (Kisbacon, 1905. július 30.). In: A Thália Társaság (1904-1908). Levelek és dokumentumok. Válogatta: Gábor Éva. Budapest, Magyar Színházi Intézet – MTA Lukács Archívum és Könyvtár, 1988. 102-104.

[20] Benedek Marcell levele Lukács Györgynek (Kisbacon, 1905. augusztus 4.) Uo. 105-107. A levélben említett Lengyel család egyik tagja, Lengyel Miklós, középiskolai tanár egyébként 1907-ben feleségül vette Benedek Elek leányát, Máriát. Benedek Marcell és Lukács György barátságának megroppanásához lásd még Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig. Budapest, Scientia Humana, 1994. 51-55.

[21] Benedek András: Szépen élni. Száz éve született Benedek Marcell. Kortárs, 1985/2. szám. 131.

[22] Benedek István: Benedek Marcell. Második kiadás. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977. 91.

[23] Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Második kiadás. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1985. 137.

[24] Benedek Marcell: Vulkán. Egy nemzedék regénye. Budapest, Biró Miklós kiadása, (1918). 52.

[25] Lásd a Pesti Izraelita Hitközség esketési jegyzékét (1879. január 26.)

FamilySearch

No Description

[26] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Budapest, 1917. 47-48.

[27] Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Második kiadás. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1985. 271.

[28] Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár, V. 3188/59. (gépirat) p. 53-56.

Ezúton is köszönöm a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának, valamint Benedek Marcell jogutódjainak, hogy a kézirat közléséhez hozzájárultak.