„A libidót akartam megírni”

Dés Mihállyal beszélget Várnai Pál

Volt tolmács, filmszínész, műfordító. Spanyolországban 1989-től 1992-ig a Quimera irodalmi folyóirat főszerkesztője, 1994-től 2006-ig a Lateral című kulturális folyóirat alapítója és működtetője, 1996 és 2004 között a barcelonai egyetem tanára. 25 évet töltött Spanyolországban.

– Milyen volt Spanyolországban zsidónak lenni?

– Spanyolország, mind statisztikailag, mind az én tapasztalataim szerint a legkevésbé rasszista ország. Ez azért érdekes, mert Spanyolország húsz év alatt érte el azt a bevándorlási szintet, ami Franciaországban száz évig tartott. Amikor én 1986-ban kimentem, Spanyolország éppen Franco diktatúrájából és az azzal járó elmaradottságából kászálódott ki. Alig voltak szinesbőrűek, akik Nyugat-Európában a piszkos munkát végezték. Mára Barcelona tele van a különböző nemzetiségű bevándorlók negyedeivel. Húsz év alatt hatmillió hivatalos és kétmillió illegális bevándorlót fogadott be az ország, és ez sem váltott ki különösebb rasszizmust. Igaz, hogy a jobboldali diktatúrából jött Spanyolország alapvetően baloldali ország, ahol, ellentétben Kelet-Európával, a baloldalnak van ideológiája, a baloldal a harcos, ők a bank- és EU-ellenesek, és nem fordítva. Spanyolországban ugyanakkor van egy újfajta, rafináltabb, posztmodern antiszemitizmus, amely Izrael-ellenességben mutatkozik meg. Spanyol lapokban az izraeli katonák és politikusok karikatúrái náci sztereotípiákra emlékeztetnek.

– Mennyiben érdekli a spanyolokat valakinek a zsidósága?

– Nem igazán. Bár van egy látens antiszemitizmus, de az arabellenesség erősebb. A mai, tipikus – és többnyire baloldali – spanyol antiszemita nem tudja, hogy az: lehet, hogy van zsidó barátja és imádja az olyan könyveket, mint Anna Frank naplója. De van egy másik jelenség is, amely talán csak az Ibériai félszigeten fordul elő: a főleg értelmiségi körökben észlelhető filoszemitizmus, amely magyarázható a gazdag spanyol zsidó múlttal. Számos ismerősöm betért a zsidó vallásba, mert kiderítette zsidó származását és rokonszenvezik a zsidósággal. Nem, hétköznapi antiszemitizmus nincsen Spanyolországban.

– Akkor beszéljünk Pesti barokk című rendhagyó és szenzációt keltő regényéről. A könyv egyik fejezetének mottójául idézi Talleyrand-t: „Aki nem élt az 1780 előtti években, nem ismeri az élet édességét.” Ez az idézet nyilván a Kádár korszakra, legalábbis annak késői éveire vonatkozik. Kundera egy cikkében arról ír, hogy egy diktatúra felbomlása nagyon jó időszak, mert akkor még nem fordulnak egymással szembe azok, akik azt bomlasztották. Nyilván kellemesebb egy táguló, mint egy szűkülő világban élni. Ön a pesti értelmiség egy szűk rétegének érdekes és izgalmas, ugyanakkor frusztrált életét ábrázolja. „Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul” – fejezi ki Ön frappánsan ezt a közérzetet.

– Van egy spanyol mondás az ottani rendszerváltás korszakából: Franco ellen sokkal jobb volt. A hetvenes-nyolcvanas évek valóban a bomlás korszaka volt, de ennek mi nem voltunk tudatában. Ha tudjuk, talán nem érezzük magunkat ilyen jól rosszul, talán harcosabbak lettünk volna. S amit Kundera nagyon jól kidolgozott a regényeiben: valóban tért hódított a magánszféra, a szexualitás mint menedék – Hrabalnál a duma, a fecsegés – tehát a magánszféra, a fantáziálás az önkifejezés. Ebből a szempontból ez egy csodálatos korszak volt. Akkor már volt fogamzásgátló, de még nem köszöntött be az aids korszaka. Jól elvoltunk.

– Miért adta a Pesti barokk címet regényének?

– Az eredeti címe Csárdáskirályfi lett volna, mert hogy ez egy operettország. Ma már kevesen tudják, hogy az az operett, amelyet az ötvenes években és azután játszottak, valójában a Csárdáskirálynő paródiája. Ezt a mítoszt egy pesti kávéházban hozták létre, játékosan, öniróniával.

– Kire gondol? Gábor Andorra? Kálmán Imrére?

– Meg azokra, akik ’54-ben átdolgozták: Békeffi Istvánra és Kellér Dezsőre. És arra, hogy a legnemzetibb magyar operett valójában egy németből fordított-átdolgozott darab, egy jellegzetesen és zseniálisan pesti, zsidó, kávéházi termék, akárcsak a pesti zsidó vicc. Végül maradtam a Pesti barokk címnél, egyrészt mert ez valóban egy pesti regény, másrészt pedig mert a barokk szó sugall valami rejtélyeset, újabb és újabb fordulatokkal, díszelemekkel burjánzó szerkezetet. S maga a narrátor is hömpölygő, erős, vitális, nem egy szófukar alkat.

– A regény soktémájú. Van benne család történet, irodalomkritika, elmegyógyintézet, beszervezési kísérlet, kivándorlási próbálkozás, vallásfilozófia, politika, forgatókönyv, naplók, levelek. Törzse mégis egy kapcsolat, egy erotikus, kielégíthetetlen vágy, s ami a főhősre és körére jellemző, egy nagyfokú promiszkuitás.

– Valóban, a könyv ezekről és még sok más dologról szól. Éppen ezt akartam. Nekem nem egy, hanem sok sztorim volt. Csakhogy ennyi mindent nehéz egy könyvben elmesélni. Ezért élek azokkal a műfaji paródiákkal, amelyekre a regény épül. Minden fejezet más műfajban, más szemszögből van írva. A kritikák és az interjúk többnyire azt emelik ki, hogy ez a nyolcvanas évek regénye. Bizonyos szempontból persze hogy az. De engem nem a nyolcvanas évek érdekeltek, hanem egy olyan kor és helyszín, melyet elég jól ismerek ahhoz, hogy elhelyezhessek benne egy mai (na jó, tegnapi) Don Juan-történetet. Szóval én a vágy, a libidó regényét szerettem volna humorosan megírni, s ez az a szál, amelyre felfűzöm ezt a sok sztorit.

– A vágy titokzatos tárgyát?

– Úgy van. Annál is inkább, mert a vágy, mint központi téma, aránylag ritka a modern prózában. A Lolita például egy ilyen regény, de a testi vágy többnyire inkább csak szerelemmé szublimált formájában, vagy valami állatias, gépies ösztön-megnyilvánulásként szerepel.

– Regényében keveredik a valóság a fikcióval. Az olvasó ellátogat a Fiatal Művészek Klubjába, a Balettcipőbe, a Nárciszba, ezek ismert találkozóhelyek voltak. Másrészt kitalál és megír nem létező találkozásokat, beszélgetéseket is, melyek szintén illettek a korba.

– Az irodalom nem a valóságot tükrözi, ahogy gyakran állítják, hanem egy alternatív valóságot hoz létre. Egy mű nem attól jó, hogy valóságos eseményt ír meg, hanem attól, hogy egy hihető és varázslatos világot hoz létre. Sokan említik a hajdani demokratikus ellenzék vezetőinek megjelenését a regény lapjain: jelmezben ugyan, de a saját nevükön. Ám ez se a valóság, hanem csak játék. Ez esetben azzal játszottam, hogy valóságos szereplőket helyezek egy elképzelhető, de fiktív helyzetbe. Egyetlen egy szereplő van a regényben, akit – mondjuk így – modell alapján próbáltam hűségesen megfesteni: a Nagyi figurája, aki az én a nagymamám volt és akihez nem kellett semmit hozzátenni. A szereplők többségének viszont még csak kiindulási modellje sincs.

– Mennyiben lett volna a regény másmilyen, ha a szerző egy húsz év előtti kort korábban ír meg, amikor közelebb van időben a cselekményhez? Sokan idős korukban írják meg emlékeiket, s hát az emlékezet csal.

– Szokás mondani, hogy kell egy távolság a valóság és annak megírása között. Hát, van ilyen is, olyan is. Musset például röviddel azután írta meg A század gyermekének vallomását, hogy szakított George Sand-dal. Ami engem illet, én valójában 1988-ban kezdtem el ezt a regényt, de csak egy fejezetig jutottam. Aztán húsz év múlva kezembe akadt ez a bizonyos fejezet, és úgy éreztem folytatni kéne. Neki is álltam, négy éven át írtam, és már a végén jártam, amikor megtaláltam az 1988-as naplóbejegyzésem arról, hogy minek is készült eredetileg ez a regény. Hát bizony egész másnak, mint ami – reményem szerint – lett belőle. Eredetileg valóban egy nemzedéki és szerelmi életérzés könyvének szántam.

– Talán nem mellékes az sem, hogy nemcsak időben, de földrajzilag is eltávolodott a megtalált kézirattól, más kultúrában élt. Mennyi ideig tartott, amíg Spanyolországban megteremtett magának egy jelentős irodalmi karriert?

– Rövid ideig. Nagyon elszánt és energikus voltam és szerencsém is volt. Nekem ez a kinti karrier teljesen más viszonyt eredményezett az irodalommal, szervezői, vezetői munkát végeztem, míg itthon egy outsider voltam. S ez alatt a 25 év alatt teljesen kimaradtam a magyar irodalomból.

– A regényben itt-ott felbukkan a zsidó téma. Azt hiszem Komor András író mondta egy beszédében, hogy bármiről is írjon egy zsidó író, valahol elárulja zsidóságát. Egyetért ezzel? Érvényes ez, példának okáért, Cervantesre is?

– Egyik mentorom, Englander Tibor azt állította, hogy ő minden évben elolvassa a Don Quijotét, s mindig ráakad benne zsidó motívumokra. A Pál utcai fiúkkal kapcsolatban nemcsak Nemecsek ábrázolásában, de a hohmecolásban, a gittegyletben, az egész regényben érezhető Molnár zsidó háttere. Az én regényemben nagyon erősen és sokféleképpen van jelen a zsidó téma. Nemcsak azért, mert az egyik főszereplő és egy csomó mellékszereplő zsidó, és bár a főhős mamája nem az, de aki felnevelte, s akit elvisznek Auschwitzba, az igen. Van benne egy kis zsidó viccantológia, meg egy ’Auschwitzi apokrif’ című rettenetes szöveg is, és a Kádár-korszak antiszemitizmusa és zsidó meghunyászkodása is benne van. Az egyik szereplő azt kérdezi: miért nevezel te engem zsidónak, amikor én mindig, álmomban is magyarnak vallottam magam, még akkor is, ha negyvenkilenc hozzátartozómat irtották ki. Ez a tudathasadás, ez az önbecsapás, hogy ugyan a lehetetlenségig akkurátusan számon tartja az áldozatokat, de kikéri magának, hogy zsidónak nevezzék – ebben látom a magyar zsidóság tragédiáját. És szándékom szerint erről is szól a regényem.

 

Kapcsolódó cikk:

77 pesti recept. Gasztronómiai anyaregény – részlet