A lány, aki sírva varrta az égre a csillagokat

Jane Haining élete – részlet a szerző Hetvenhét vörös bárány című, a Prae Kiadónál szeptemberben megjelenő könyvéből, mely vegyíti a magyar népmesei motívumokat és a skót hagyományokat.

2019. június 6-a van, az első igazi nyári nap. Szikrázó napsütésben sétálok a galloway-i dombok között. Itt Délnyugat-Skóciában a dombok olyan szépen fonódnak egymásba, mintha hatalmas fonott kalácsok lennének. Hatalmas zöld kalácsok. Még sohasem ettem zöld kalácsot, de miért is ne lehetne finom? A barátnőm szülőháza felé igyekszem. Gondoltam, a szülinapján meglátogatom a házukat. Az útszélen rengeteg harangvirág nyílik. Szedek egy csokorral a barátnőmnek. Nagyon szereti a virágokat. A hangákat leginkább, de azok csak ősz elején nyílnak. Elég hosszú az út. De nem baj. Legalább elmesélem nektek addig az életét. Hallgassátok csak.

A barátnőmet Jane-nek hívják. Teljes nevén Jane Mathison Hainingnek. Skóciában született 1897-ben a Lochenhead farmon. Dunscore-tól nem messze van ez a farm. Tudjátok, már mondtam, oda igyekszem éppen. Dunscore piciny falucska. A dombok között búvik meg. A temploma, mint egy délceg lovagkirály, vaspáncéllal a kezében, vaskoronával a fején őrzi a falu bejáratát. Csak az léphet be a faluba, akit ő beenged. Engem például eddig még mindig beengedett. Jane apukája földművelő volt. Úgy mondják itt, hogy farmer. 1890-ben feleségül vette Jane anyukáját, aki akkor még nem volt Jane anyukája, hanem egy szép lány. Képzeljétek! Őt is úgy hívták, hogy Jane. Különleges név volt ez akkoriban. Azt jelenti, hogy az Úr kegyelmes. Jane volt a Haining család harmadik lánya és hatodik gyermeke. Tudjátok, akkoriban nem voltak még védőoltások. Ezért sok gyerek nem érte meg a felnőttkort. A barátnőm ötéves volt, amikor kistestvére született. Nagyon várta az egész család a kis jövevényt. Ám a várakozás öröme, borzasztó fájdalomra változott: Jane anyukája meghalt szülés közben. Az újszülött kislány, Helen életben maradt. Talán ekkor ébredt a barátnőmben a vágy, hogy az anya nélküli árvák pótanyukája legyen.

Jane apukája presbiter volt. Az olyasvalaki, aki a templomban segíti a gyülekezetet. Úgy is lehetne mondani, hogy a gyülekezet gazdája. Felelősséggel őrzi a rábízott dolgokat. Abban a templomban keresztelték meg Jane-t, ahol az apukája volt a presbiter. Jane a Vasárnapi Iskolába járt. Aztán pedig ott tanított. A Vasárnapi Iskolában a gyerekek játszva tanulták a bibliai ismereteket. Aztán olvastak, írtak, és például azt is megtanulták, hogyan kell felvarrni egy gombot. Ennek nagy hasznát vették később, amikor felnőttként másokról kellett gondoskodniuk. De nem szaladok olyan előre. A barátnőm még csak most megy iskolába. Már alig várja. Az első nap előtti éjszakát ébren tölti. Hallgatja az esőcseppek kopogását az ablaküvegen, és az anyukájára gondol. Milyen jó lenne, ha élne. Milyen jó lenne, ha másnap iskolából jövet megölelhetnék egymást. A helyi iskolában Mr. Gold az igazgató. Mr. Gold pár hét után már látja, hogy a kis Jane nagyon tehetséges. Imádja a könyveket. Mindent elolvas, ami a keze ügyébe került. Ugyanakkor, ha a vázában el kell rendezni a virágokat, akkor Jane az, aki rögtön ugrik. És olyan szép csokrot tud kötni a réten szedett vadvirágokból, mint a mesebeli Csokros Róza. Akár róla is szólhatott volna Roy meséje. De most inkább nézzük a valóságot.

Az általános iskola után a barátnőm, a Dumfries-i Akadémián tanult tovább. A Moat Lánykollégiumban lakott. Dumfries csodálatos kisváros a Nith folyó partján. Dél királynőjének is nevezik. Szerintem azért, mert olyan méltóságos és lágyan szépséges, mint egy királynő. Annyi ott a sirály, hogy az ember mást sem hall, csak sirályvijjogást. A barátnőm sokat sétál a keskeny utcácskákon. Sokat üldögél a Nith folyó partján. Nézi, hogyan zuhan le a víz a kövekről. Mert Jane nagyon szeretett szemlélődni. Éppen ezért, sokan úgy gondolták, hogy magányos és visszahúzódó természet. Pedig á, dehogy! Amikor valaki segítségre szorult a kollégiumban, a barátnőm rögtön ott termett. Szívest-örömest felkarolt mindenkit, aki bajban volt. Folyton azt kereste, hogyan tehet jót másokkal. Egyszer egy távoli tanyáról új lány érkezett. Egész nap csak sírdogált szegényke. Nem szerette a városi iskolát, a kistestvéreihez és a kisbárányokhoz vágyott vissza. Jane kérte a nevelőjét, hadd költözhessen át a kislány hozzá. Hadd istápolhassa. Nem telt bele egy hét, a lány megnyugodott. Kinyílt, mint egy virág. Sőt! Ő lett a lánykollégium kedvence. Mindenről tudott mesélni egy vicces történetet. A lányok körülállták, úgy hallgatták. És a barátnőm már kapta is az új feladatot. Egy másik lány szorult támogatásra. Ez a kislány nagyon gyenge volt angol nyelvből. Egy távoli szigetről jött, ahol másként beszéltek az emberek, úgy is lehetne mondani, hogy tájnyelven szóltak egymáshoz. A többiek sokszor megmosolyogták ezt a szigeti lányt. A lány szégyellte magát, és egy idő után nem szólalt meg. Csak mutogatott. Eleinte azt hitték, megnémult. De nem. Nem némult meg, csak szégyellte magát. Nagyon szégyellte. Neki is a barátnőm segített. Jane! Jane! Jane! Ettől a névtől szinte visszhangzott a folyosó. Mindenki hozzá fordult, ha segítségre volt szüksége. Jane szabadidejében nyelveket tanult. Képzeljétek, negyvenegy kitüntetést kapott a hat év alatt. Az utolsó évben pedig ő lett az iskola diákvezetője.

1915-ben tombolt az első világháború. A háborúnál borzasztóbb dolgot el sem lehet képzelni. Ember ember ellen támad. Ebben az évben fejezte be Jane az akadémiát és elhagyta Dumfries-t. Glasgow-ba ment, ahol kereskedelmi ismereteket tanult. Majd titkárnő lett egy nagyvállalatnál. Mit csinál egy titkárnő? Hát szinte mindent. Szervez, tervez, papírmunkát végez egy irodában. Úgy értem, hogy ezer dologra kell figyelnie. Ez éppen Jane-nek való feladat volt. A barátnőm Glasgow-ban csatlakozott egy templomi gyülekezethez. A gyülekezet a Queen’s Park West Church-ben imádkozott. Ez egy tágas templom, sok-sok helyiséggel. Jane itt tanította a gyerekeket Isten szeretetére. Ebben a templomban lángolt fel a lelke a missziós munka iránt. Szerette volna, ha minél többen megismerik Jézus Krisztus szeretetét. Hogy nem kell egyebet tenniük, csak hittel elfogadni az ő megváltását. Ebben a munkában szeretett volna részt venni. A barátnőm fejében megfordult, hogy akár Skócián túlra is elmegy, ha Isten arra indítja lépteit. De előtte még tanulni szeretett volna. Főiskolai diplomát szerzett Glasgow-ban. Glasgow-ból Manchesterbe ment. Ebben az angol városban élt, amikor egyik este kezébe került egy újság. Ahogy olvasgatja, hát megakad a szeme egy hirdetésen. A budapesti Skót Misszió leánynevelő intézetébe nevelőnőt kerestek zsidó kislányok mellé. A barátnőm nem teketóriázott. Bőröndbe rakta ruháit, és elindult Budapestre.

Budapest Magyarország fővárosa. Egy hatalmas folyó szeli ketté. Úgy hívják, hogy Duna. A folyón szebbnél szebb hidak. Jane-t elbűvölte a város és az iskola épülete. Nem beszélve a kis kápolnáról, ahol nagyon szépen hangzottak a zsoltárok. Jane lelkes levelet írt nővéreinek Budapestről. Azt írta, hogy körülbelül négyszáz lánytanuló jár az iskolába. Harmincöten bentlakásosak, a többiek bejárók. Ő a bentlakásosak nevelőnője. A barátnőm akkor volt a legboldogabb, amikor bibliaórákat tarthatott a lányoknak. Szigorú volt, ugyanakkor szeretetteljes. Nyáron a Balatonra vitte nyaralni azokat, akik nem tudtak hazamenni a szüleikhez. Micsoda napok voltak ezek! Fürdőzés, biciklizés, móka, kacagás! Jane-nek Budapesten lett egy magyar barátnője. Prém Margitnak hívták. Margit az iskola igazgatónője volt. Sokat sétáltak, kirándultak, utaztak együtt. Jane meghívta Margitot Skóciába. Margit örömmel ment. Alig várta, hogy láthassa a vadregényes Skóciát. És persze barátnője, Jane gyermekkorának színhelyét. Margit előadásokat is tartott, ő született előadóművész volt.

1939-et írnak ekkor. Megtörténik, amitől mindenki fél, ember emberre támad újra, elkezdődik a második világháború. A két barátnő kalandos úton tér vissza Budapestre. A lényeg, hogy épségben megérkeznek. Kegyetlen évek következnek. Sötétlelkű emberek kerülnek hatalomra, akik üldözik a zsidó származásúakat. A budapesti iskolában pedig nagyon sok zsidó kislány tanul. Hát most mi legyen? A barátnőm nem adja fel. Őt nem olyan fából faragták. Teszi a dolgát. Elbújtatja az üldözötteket a labirintusszerű épületben. Van sok titkos zug, különösen a pincében. Hátha ott nem találják meg őket.

Áldozatos munkája közben Skóciából sürgős üzenetet kap. Az üzeneten az áll: haladéktalanul hagyja el Budapestet. Ne játsszon az életével! De Jane-nek esze ágában sincs elhagyni Budapestet és a tanítványait. Aztán határozottan utasítják: térjen rögtön haza! De ő csak mosolyog. Azzal a kedves mosollyal, amire a tanítványai még ma is emlékeznek. Mosolyog, és csak ennyit mond: „Ha a lányoknak a világosságban szükségük volt rám, mennyivel inkább mellettük a helyem a sötétségben.” Itt a helyem, maradok.

Ó, a háború, a háború borzalmas dolog. Ölik egymást az emberek. Olykor maguk sem tudják, miért. A háborúban nincs élelem. Retteg mindenki. Ártatlanok menekülnek, és találgatják: megérik-e a holnapot? Életben maradnak-e a szeretteik? Jane barátnőm teszi a dolgát. Hajnalban kel, megy a piacra. Vásárol, amit tud. Számtalan fortélyt kitalál, csakhogy a kislányok ne érezzék mekkora a baj. Minden nap meleg leves kerül az asztalra. Aztán már a boltok sem nyitnak ki. Ha a lányok cipője kilyukad, akkor abban kell járniuk. Nincs varga, aki újat varrhatna. Nincs cipész, aki megjavítaná a régit. Akkor vajon hogyan lehetne megfoltozni vagy megtalpalni a lányok cipőjét? Jane-nek erre is van ötlete. Hopp, előkapja a bőröndjét, felszabdalja. Azzal talpalják meg a lányok cipőjét. Nincs már szüksége Jane-nek bőröndre. Nem akar hazautazni. Budapesten akar maradni, örökre.

Egy nap azt is parancsba adják, hogy minden zsidó származású viseljen sárga csillagot a ruháján. Jane nem tehet mást, tűt és cérnát vesz a kezébe. Miközben varrja a kislányok ruhájára a csillagot, hull a könnye, mint a záporeső. Minduntalan kicsúszik a kezéből a tű. Ilyenkor megáll egy pillanatra, felnéz az égre. Összekulcsolja a kezét és imádkozik. Azért imádkozik, hogy visszatérjen a világba az isteni rend, a csillagok az égen ragyogjanak, és ne a lányok kabátján. Nemsokára kopognak az iskola kapuján. Ugyan ki lehet az? Nem illendő egy vendégnek ilyen mérgesen kopognia. Jane ajtót nyit. Morogva, nyikorogva nyílik a súlyos faajtó. Fekete egyenruhások állnak a küszöbön. Őt keresik. Fáradjanak beljebb, én vagyok az, szól szelíden, pedig a szíve majd kiugrik, olyan hevesen dobog. Miben segíthetek az uraknak?, kérdezi a katonákat.

Szegény barátnőm nem is sejti, hogy kész a terv ellene. Magukkal viszik kihallgatásra. Sírnak a lányok. Zokognak a lányok. Semmi baj, mondja Jane, ne aggódjatok, ebédre visszajövök. De nem jön vissza se ebédre, se vacsorára. Se másnap, se harmadnap. Bezárják egy budai villába, ami igazából börtön. És az én barátnőm, mint kislányként az iskolában, nyugtatja, vigasztalja a többi rabot. Ez csak egy átmenet. Majd elmúlik. Ne aggódjatok. Jobb és szabadabb idők jönnek. Ne féljetek. Ne sírjatok.

Tizenhét napig tartják fogva. Sok mindennel megvádolják. Például azzal, hogy elsírta magát, amikor ránézett a sárga csillagot viselő tanítványaira. Látjátok, abban az időben még sírni sem volt szabad. Aztán kémnek nevezték. Jane-t, aki sohasem árult el senkit. Ó, szegény Jane! Hogy mondhattak rád ilyet? Terád, aki Isten törvénye szerint éltél mindig. Volt egy különösen kíméletlen őr a börtönben. Ez az őr azon gúnyolódott, hogy ha ennyire imádja a tanítványait, akkor nyugodtan kísérje el őket táborozni. Mindenki tudta ekkor már, hogy az üldözötteket gyűjtőtáborokba hurcolják, ahol éheztetik, dolgoztatják és bántják őket, végül pedig elveszik az életüket.

Pár nap múlva sok ezer emberrel együtt, tényleg vonatra tették Jane-t, és elszállították egy ilyen haláltáborba, Auschwitzba. A táborból levelet írt szeretett barátnőjének, Prém Margitnak. Arra kérte, hogy értesítse a Vöröskeresztet. A Vöröskereszt egy olyan szervezet, ami segít a bajba jutott embereken. Jane reménykedett, hogy kiszabadítják őket. De addig is, amíg megérkezik a segítség, jól jönne egy kis zöldség és gyümölcs. Keksz és kétszersült. Azt is írta még, hogy szíve, lelke és összes gondolata Budapesten van. A lányokkal. Azzal zárta levelét, hogy ott is vannak hegyek, ahol ő most van. De azok nem olyan szépek és magasak, mint a skóciai hegyek. Ez volt a legutolsó levele. Többet nem írhatott, hogy is írhatott volna. Néhány nappal később az ő teste is eggyé vált a porral.

A mosolya most is itt van velem, ahogy megyek az úton. Kezemben egy csokor gyűszűvirág. Feltűnik Lockenhead farm. Egy boci ugrabugrál az anyukája mellett. Egy kis, fehér öves boci. Itt Galloway-ben sok ilyen fekete tehenet látni, amelyek hasán egy nagy fehér öv fut körbe. Bámuljuk egymást. A boci szégyenlősen odabújik az anyjához. Legyező szempilláival visszasandít rám. Benézek az istállóba. A jászolban szalma. Arra gondolok, hogy ilyen helyen születhetett a kis Jézus is. A ház ajtaja kitárul. Egy férfi áll az ajtóban. De ő nem Jane apukája. Ő a farm mostani gazdája. Köszönök neki. Beszélgetünk egy kis ideig. Aztán elköszönök. Jövetben megint belépek az ólba. A gyűszűvirág csokrot a jászolba teszem a friss szalmára. Egy kis pók ereszkedik le a mennyezetről. Éppen a virágok felett lebeg. Ő is ünnepel. Én is ünneplek. Jane születésnapját, aki június 6-án született. És hogy mikor halt meg, senki sem tudja. Nem készítettek senki haláláról pontos feljegyzést ott, ahol ő meghalt.

Tudjátok, valami még kikívánkozik belőlem. El kell mondanom nektek, hogy én személyesen sohasem találkoztam a barátnőmmel. Akkor hogyan lehet mégis a barátnőd?, kérdezhetitek. Hát úgy, hogy sokat meséltek nekem Jane-ről. És tudjátok kik? A tanítványai. Azok a lányok, akik ma már dédnagymamák. Sok-sok budapesti dédnagymama mesélt nekem csillogó szemmel a csodás mosolyú nevelőnőről. Hallgattam őket, és éreztem, hogy egyre jobban megszeretem Jane-t. Elhatároztam, hogy barátnőmmé fogadom. Remélem, ő sem ellenkezett volna. Miért is ne lehetne valakinek olyan barátnője, aki már rég nem él?