A lány a tánciskolából

Valamikor 1974 táján az egyetemi büfé hirdetőoszlopára kitett valaki egy kézzel írt füzetlapot, amiben tudatta a diákokkal, hogy nem messze az egyetem épületétől társastánc tanfolyam indul. Ezt nekem találták ki – gondoltam magamban.

Tánctudásom nem terjedt túl az egyetemi görög táncházban megtanult néhány lépéskombinációnál, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy éppen egy szerencsétlenül kezdődődött és még szerencsétlenebbül végződött kapcsolat keserveiből próbáltam kilábalni, és kapóra jött ez a lehetőség. Két féléven át tartott a tanfolyam. Egyetemisták jártak oda, főleg a jogi karról és a műszaki egyetemről, alig néhányan a közgázról. A tánc tulajdonképpen mellékes dolog volt, a lényeg a jó társaság volt, a nagy nevetések, a tánciskola utáni közös kocsmázások, beszélgetések. Barátságok, szerelmek szövődtek.

A második félév elejétől egyre többször választottam táncpartneremnek egy ösztövér, nálam néhány centiméterrel magasabb lányt, Magdát. Sportosra vágott fekete haja, mandulavágású barna szeme érdekes nővé tette, mégis, már az első pillanattól kezdve világos volt, hogy nem akarunk egymástól semmit. Én a magam mögött hagyott kapcsolat miatt még az önsajnálat bugyraiban dagonyáztam, ő meg – nem tudom találóbban megfogalmazni – valahogy másképpen volt huzalozva: az emberek általában nagyon is érdekelték, de mint férfiak vagy nők nem. Vagy ha mégis, akkor azt rendkívül jól leplezte.

Néha hazakísértem, ebből hosszú beszélgetések lettek. Aztán véget ért a tánctanfolyam, de mi ezután is gyakran találkoztunk, kilométereket sétálva és beszélgetve. Magda rendkívül művelt volt. Tudott latinul, franciául, olaszul és németül is beszélt. Gyerekkora óta hegedült és az ország egyik legjobb kórusában énekelt. Jogásznak tanult, de mehetett volna felvételi nélkül az ELTE-re vagy a műszaki egyetemre is, mert a középiskolai tanulmányi versenyen fizikából második vagy harmadik helyezést ért el. Egyedül a modern világirodalomban ismertem ki jobban magam, mint ő.

Nagyon jókat beszélgettünk, legtöbbször olvasmányélményeinket vitattuk meg. Egy alkalommal egy könyv került terítékre, sajnos sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszem már. Máig előttem van, ahogy hirtelen elönti az indulat, és kijelenti, hogy ezt a könyvet nem olvasta, és nem is fogja elolvasni.

– Na de miért? – értetlenkedtem.

–  Mert zsidó szerzők által írt könyvektől legkésőbb a harmadik oldal után hányingert kapok, és ezeket nem tudom és nem is akarom tovább olvasni.

Ez a válasz annyira váratlanul ért, hogy hosszú ideig meg sem tudtam szólalni.

Talán még háromszor találkoztunk, mindhárom alkalommal előkerült a téma. Egyszer felvetette, hogy nem tagadhatom, hogy a tánciskolai társaságban összetartok azzal a négy egyetemistával, akik – szerinte – zsidók.

– De hát nekem fogalmam sincs, ki zsidó ebben a társaságban, és nem értem, hogy te honnan tudod, vagy miből gondolod, hogy ők négyen azok? – értetlenkedtem. Azonkívül, folytattam, engem nem érdekel, hogy ki az, és ki nem az, továbbá pont ezzel a négy egyetemistával a tánctanfolyam ideje alatt talán két szót, ha váltottam, semmi különös nem köt hozzájuk, sokkal többet beszélgettem másokkal, mint velük.

– Nem, ez nem így van – válaszolta. – Láttam, ami láttam.

A dolog olyan mértékben volt abszurd, hogy nem tudtam vele vitatkozni, elnémultam.

Akkor, alig 21 évesen, sziklaszilárdan meg voltam győződve arról, hogy az előítéletek – így az antiszemitizmus is – a tudatlanság alapján jön létre és marad fenn. Egyszerűen megnémított az a tény, hogy toronymagasan legműveltebb kortársam, akivel addig találkoztam, miket vág a fejemhez. Megkérdeztem Magdát, hogy bántotta-e őt valaha valaki, aki zsidó, és talán ezért haragszik-e a zsidókra. Nem tudott senkit megnevezni. Aztán kibökte, hogy valaki a rokonságában bújtatott egy zsidót a vészkorszakban, aki aztán a felszabadulás után feljelentette ezt a rokonát. Azt válaszoltam, hogy ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy igaz lenne, de tegyük fel, hogy mégis az.

–  Akkor ez egy szemét alak lehetett, ebben megegyezünk. De ettől miért kellene utálnod az összes többi zsidót? Ha egy keresztény vagy egy magyar elfogadhatatlanul viselkedik egy adott helyzetben, akkor eszedbe jutna emiatt az összes keresztényt vagy magyart utálni?

– Nem erről van szó – mondta, és rátért a következő vádpontra. Mindegyik egyetemen rengeteg zsidó van, akik elveszik a helyet a többiek elől, egy sor ismerőse ezért nem tudott továbbtanulni.

– Azok az ismerőseid, akik nem jutottak be az egyetemre, jó pontszámokat értek el a felvételin, azaz érdemtelenül estek ki a szűrőn? – kérdeztem.

– Nem erről van szó – válaszolta megint.

Az utolsó találkozásunkra a Császár uszodában került sor. Nyár eleje volt, a szabadtéri részben, a teraszon álltunk, egy vaskorlátnak támaszkodva. Néztük a fürdőzőket, úgy beszélgettünk, kerülve egymás tekintetét. Készültem erre a találkozásra. Türelmesen, indulatok nélkül elmondtam neki, hogy mennyire bánt mindaz, amit az utóbbi találkozásaink során hallottam tőle.

A családomról meséltem Magdának. Az egyik anyai üknagyapámról, aki az 1848-49-es szabadságharcban a honvédsereghez katonaorvosként csatlakozott, és magas kitüntetést kapott. Arról az apai üknagyapámról, aki az egyik legnagyobb magyar bőrgyárat hozta létre egy kis vidéki tímárműhelyből. Aztán arról a szintén apai dédnagyapámról, aki katolizált, és lányáról, az én apai nagyanyámról, aki mélyen hívő keresztény volt. A családomnak abban az ágában egy apáca is volt, nagyszerű tanárnő, akinek a sírjához sok évvel a halála után is ellátogattak a tanítványai. Egy távoli nagynéném az egyenjogúságáért küzdő magyar nőmozgalom emblematikus alakjává vált, még egy korabeli sláger szövege is megörökítette a nevét. Apámtól azt hallottam otthon, hogy a családunk zsidó gyökereit el kell vágni, el kell felejteni. Keresztény lányt vegyek majd feleségül, mert a teljes asszimiláció a jövő, a biztonság.

Ezzel az útravalóval indultam el. Fiatal felnőttként a vallás – bármelyik – teljesen hidegen hagyott. Maradéktalanul magyarnak éreztem magam. El sem tudtam képzelni, hogy valaki, aki olyan okos és olyan közelről ismer engem, mint Magda, ezt nem ugyanígy látja. Végül feltettem a kérdést, hogy mégis, szerinte mit kellene tennem nekem, és a hozzám hasonló helyzetben lévő tízezreknek ahhoz, hogy elfogadjanak minket: ő és mindazok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak?

– Ezen nem lehet változtatni – válaszolta Magda.

– És ha mindannyian kivándorolnánk Izraelbe, az számodra megoldás lenne?

– Nem, mert az a föld az araboké.

– Mégis, akkor mi legyen velünk? – kérdeztem elképedve.

Megvonta a vállát.

Akkor megértettem, miről is van szó.