A korrupció áldásai

Kevés olyan könyv jelent meg az erdélyi magyar irodalomban – ha nem éppen Szilágyi Júlia könyve az egyetlen –, amelyik a románokhoz történő menekülésről szól az 1944-es Vészkorszakban. Erről a menekülésről valahogyan nem illett beszélni.

Méghogy a románokhoz? Egy magyar? Na, ilyent ne tessék emlegetni Trianon óta! Merthogy ez kérem teljesen elképzelhetetlen. Hogy a románok humánusabbak voltak, mint a magyarok?! Ez kérem tiszta román propaganda. Mondanák.

És valóban, Ceausescu idején több olyan román könyv is megjelent, amelyben azt állították, hogy a román nép sokkal humánusabb, mint a magyar, mert lámcsak Eichmannék, a magyar katonaság és rendfenntartó erők segítségével végrehajtott észak-erdélyi tisztogatásuk idején minden zsidót deportáltak, de a határ túloldalán, délen a románok tömegesen befogadták a zsidó menekülteket.

Aztán a román nemzeti kommunista diktatúra megszűnése után, az 1990-es években pontosítaniuk kellett a történészeknek ezt az egyoldalú képet, leírták a Jasi-i, bukaresti pogromokat, a transznisztriai deportálást, az országosan felállított zsidó gyűjtőtáborokat.

Ennek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a doni összeomlás után a román vezérkar ráébredt az összeomlás lehetőségére és igyekeztek kihátrálni a németek öleléséből. Bizonyos ellenszolgáltatások fejében, engedélyezték a zsidók Palesztinába történő átutazását, kivándorlását. Ceausescu ugyanezt a kártyát játszotta a nyolcvanas években, eladta a zsidó kivándorlókat Izraelnek, a németeket Nyugat Németországnak, ezért Nyugaton jobb színben tüntette fel magát, mint Kádár János, aki még a diplomáciai kapcsolatot is megszüntette Izraellel. Ha jól belegondolunk, a románok 1944-es gyakorlata nem sokban különbözött a német nemzeti-szocialista elképzelésektől sem, amelyről többek közt Hans Habe is írt az eviani konferencia kapcsán, vagyis, hogy zsidótalanítani akarták a térséget, és ha lehet, dupla anyagi hasznot húzni mindebből.

*

Szilágyi Júlia író és szerkesztő, egyetemi tanár, aki Kolozsváron él és évtizedek óta a nemzedékek baráti tanítómestere, eddigi briliáns esszéi és tanulmány kötetei után – Johanthan Swift és a XX. Század, A helyszín hatalma, Mit olvas Hamlet herceg, Versenymű égő zongorára, Lehet-e esszét tanítani stb. – ez utóbbi kötetében, lírai építkezésű regényes visszaemlékezésben ír éppen arról a bonyolult helyzetről, amikor az erdélyi zsidók közül néhányan Dél-Erdélyen keresztül menekültek a Vészkorszak idején.

A lírai szerkezet lehetővé teszi, hogy a belső, szubjektív időben, valóban úgy élhesse át az olvasó a külvilág brutalitását és a családi összetartást, a menekülés viszontagságait és a jótevők segítőkészségét, ahogyan a gyerekkor őszinte, csodálkozó tekintetével élte meg az egykori menekült. Valóban életmentő volt, ahogyan átsegítették a román-magyar határon a vegyes házasságban élő ismerősök, rokonok. Viszont hozzá kell tenni azt is, hogy a túloldalon legtöbbször ellenszolgáltatást, ékszereket kért a határőr cserébe, és Bukarestben is bujkálniuk kellett, meg lefizetni a rendőrt, aki ezért szemet hunyt a menekülőknek.

A történet a régi balkáni bölcsességre emlékeztet, amelyről azt szokták mondani: a korrupció áldásai. Merthogy a korrupció életet is menthet. Sajnos az is történelmi tapasztalat, hogy azokban a diktatúrákban, ahol életveszélyeztető törvények vannak, a korrupció humánus gesztus.

“Jól látja. Heten vagyunk itt, uram, heten, és mind a heten élni akarunk. Egyszerre, mintegy vezényszóra, a dühös szavakat megadó mozdulatok követik: előbb a nagybátyám órája, karikagyűrűje kerül a hivatali asztalra, aztán az asszonyok mozdulnak kapkodva: kinek mije van, nyaklánc, fülbevaló, köves gyűrű, karkötő és megint csak az örök hűséget ígérő karikagyűrűk.”(79)

A román területhez csatolt tordai hitsorsosnál sem kerültek könnyebb helyzetbe. A mikve gondnoka nem pénzt, de hitbéli tanúságtételt kért:

„De tartják maguk a szombatot? Böjtölnek hosszúnapkor? Érdemes magukat megmenteni? A mikve gondnoka kiabál, hadonászik és pattogó hangon kérdez. Anyám is kiabál, anyám is kérdez: – Maga azt hiszi, hogy jó zsidó? Ha sor kerül magukra is, és menekülni kell, menteni a gyerekeket, és így fogadják a hitsorsosok, mit fog szólni?” (81)

Gondolom, a kolozsvári rabbinak, aki Kasztner Rezsőtől pontosan tudhatta, hova fognak indulni a vonatok a téglagyári gettóból és otthagyta a közösséget, átlépte a román határt, feltehetően nem kellett bizonygatnia a mikve tulajdonosának, hogy ő bizony megtartja az ünnepeket. Persze, ezek a kérdések csak úgy felrémlenek az olvasóban, nem mintha ma valamilyen értékítélet húzódna meg mögöttük, hiszen mindenkinek jogában áll menekülni, az életét megmentenie. A menekülés kell, legyen az emberiség leg alapvetőbb joga. Mindenkinek jogában áll elmenekülni az életét veszélyeztető körülmények, törvények, hatalmak elől.

Aztán, hogy hol fogadják be és hol nem? Az már más kérdés.

„Ezekben a forró napokban a bukaresti járókelők cipője beleragad az aszfaltba. Pedig sietni kell, menekülni kanyargó utcákon, kiürült tereken a modern negyedben lakó rokontól a másikhoz, aki a főváros patinásan kopott régi negyedében lakik. Sietni kell és félni kell. Rendőrtől, katonától, légiriadótól, repülőktől, bombáktól. Igazoltatástól.” (97)

Amint kiderült, az egyik szomszéd jelentette fel őket, hogy a román nyelvet nem beszélő idegenek bujkálnak a bukaresti rokonnál, akinek aztán meg kellett alkudnia a Sziguranca rendőrtisztjével.

„A Sziguranca embere kilép a szoba ajtaján, nem mosolyog most már, komoly, tekintélyes és főleg elégedett. (…) Egyelőre megint megmenekültünk. (…) Úgy éreztem akkor, hogy mint az osztályban, ahol azt hittem, tudom, kik a jó gyerekek és kik a rosszak, kezdem már érteni, hogy amióta elkerültünk – elmenekültünk – otthonról, hány jó emberrel és hány rossz emberrel találkoztam. De nem voltam biztos, hogy milyen az az ember, aki szeretne jó lenni, de nem mer. Kitől fél az, akitől mások – mi is például – félnek?” (96-97)

A könyv valódi értéke, hogy a látszólag könnyed, gyerekszemmel újravetített képsorok leírása, felelevenítése mellett, Szilágyi Júlia, az esszéiből is oly jól ismert bravúros asszociatív készséggel megalkotott ellenpontozással egészíti ki a képeket. Az erdélyi- és világkultúrában otthonos szerző könnyed, mesteri ecsetvonásokkal rajzolja meg a felnőtt és gyerekkori élmények összecsengését. Mély lételméleti kérdések feszülnek egy-egy rövid staccato-ban. A háború utáni Kolozsvárra történő visszatérésük után sem szűnik meg az aggodalom.

„A hirtelen rám szakadt szabadságnak máris ára volt. Sötétedett. A Főtér meghitt formái, a templom, a szobor, a komoly, régi házak vigyáznak rám vagy fenyegetnek? Idegen lettem nekik is? ”(67)

Senki nem ígért a családnak könnyű álmot.

Tökéletesen szerkesztett, megrendítő lírai visszaemlékezéssel ajándékozott meg Szilágyi Júlia.

Szilágyi Júlia: Álmatlan könyv. Korunk, Komp-Press, Kolozsvár, 2014.