„A jámborok, kik itt békén alusznak”

Cseri László fotóesszéje a Kozma utcai temetőről.

Nézegetem Cseri László képeit, és miként Móra Ferenc emlékezetében Prága régi zsidó temetője, úgy hozták elő képkölteményei az én emlékemből is az ő szép leírását, mintha itt is járt volna. Őt idézem: „Mohás kőerdő, kidőlt-bedőlt oszlopok egymás hegyén-hátán, három-négyszáz esztendő keze nyoma rajtuk és a naplemente, a hosszú árnyékot vető sugarak, a ködlő alkonyat ingó-lengő fátylai. A látogató megbotlik valami tarackos gyom szíjas indáiban, vagy utánakap egy-egy vadrózsaág itt is ott is.” Megérinti az elmúlás, a legendák és Móra meg is írja a mérleges ember líraian szép történetét, mely a bin Gorion nagy gyűjteményében is benne van, én meg idemásolom:

„Nagy szárazság volt Prága körül, kiszáradtak a vizek, majd szomján vesztek az emberek. Tele voltak könyörgő néppel mindenféle templomok, rabbi Löw is elrendelte a bűnbánatot s a harmadnapos böjtöt. Nem használt semmi, tovább emésztette az égi tűz a földet. Akkor a rabbinak látomása volt álmában. Tudtára adta az Úristen, hogy se imádság, se böjt nem segít, míg a gyülekezetnek egy bizonyos tagja nem mondja az imádságot a pap helyett. Egy kicsit megzavarta a rabbit az álom, mikor felébredt, igyekezett is elfelejteni, mert a gyülekezetnek ama magas helyről protezsált tagja afféle együgyű kis sarki boltos volt, minden tudomány nélkül való ember, akiről igazán nem lehetett föltenni, hogy szóba áll vele az Úristen. De az álom nem hagyta magát. Visszatért másodszor, harmadszor is. Akkor a rabbi összeparancsolta a híveit a zsinagógába, és előhívta a boltost, aki valahol hátul kuporgott.

– Gyere ide, te ember, ma te leszel az előimádkozó.

Nagy volt a megbotránkozás, különösen a nagy szakállú vének és írástudók közt. Mi lelte a rabbit, hogy ilyen tökéletlenség jutott az eszébe? Legjobban megijedt azonban a szatócs.

– Mért űzöl, uram, csúfot a te szolgádból? – tördelte a kezét. – Nem értek én egy szót se a szent tanokból, és a számat se merem kinyitni Izrael nevében.

– Imádkozol, ahogy tudsz – parancsolta a nagy rabbi, s a szegény ember tudta, hogy itt muszáj szótfogadni. Fogta magát, letette az imaköpönyegét, hazaszaladt a boltjába, kapta a mérőserpenyőjét, odaállt vele a tóraszekrény elé, és elmondta a következő imádságot:

– Világ ura, ha én ezzel a mérleggel valaha csaltam, akkor küldj tüzet az égből, és emésszen meg engem háznépestől; de ha a mérlegem becsületes, és én soha azzal semmi embertársamat meg nem károsítottam, akkor még ebben az órában mentsd meg a világot egy kis esővel.

S lett egy órán belül olyan felhőszakadás, hogy a Moldva alig fért a medrébe. S rabbi Löw nagy prédikációt mondott arról, hogy Isten előtt a tiszta szív és a becsületes mérleg különb protektor minden tudománynál.”

Móra járta a prágai temetőt és emlékezetébe „borostyánosodott” Henry Wadsworth Longfellow: A newporti zsidó temetőben versének két sora:

„…a jámborok, kik békén itt alusszák,
a halál hosszú, hideg exoduszát…”

Nekem más sorok jönnek elő a versből, hiszen sokak történetét-sorsát ismerem kik itt Budapesten, a Kozma utcában nyugszanak:

„….Kézen fogva kísérte mindnyájukat,
Amerre jártak, büszkeség, s megaláztatás;
Mint a tengerpart lábak dúlta fövénye;
Életük mégis kontinens, rendíthetetlen, szilárd.”
(Petrőczi Éva fordítása)

Igen , ők az ismerőseink, öröklétük szilárdan a mi magyar kontinensünk. Itt kutatja tovább a matematikát Erdős Pál, a kelet világát Goldziher Ignác, a történelmet Ránki György, a zsidók lexikonját Újvári Péter. Itt gondolkodik rólunk Heller Ágnes, Popper Péter. Jönnek sorra az égi színpadra bennünket nevettetni Alfonzó, Királyhegyi Pál, Nóti Károly, Kellér Dezső és a Kiskabos, „ha én egyszer kinyitom a szám” Salamon Béla, mikroszínpadával Sas József. Itt ír tovább Bródy Sándor és Fehér Klára, Szomory Dezső és Moldova György. Itt költi tovább immár a szférák zenéjét Reinitz Béla, Rózsavölgyi Márk és Szenes Iván, itt robog az égi lokomotívon Somló Tamás , Hartmann László Grand Prix versenyautója, szvingel a jazzdobon Beamter Jenő, és szövi táncálmait Markó Iván. Róth Miksa üvegképekben, Herman Lipót -Scheiber Hugó – Kádár Béla festővásznakban álmodik, Baumhorn Lipót zsinagógákat újít meg, Scheiber Sándor, Ungvári Tamás és Osvát Ernő irodalomról beszélgetnek. Száll az ég felé Komjády Béla vízilabdája, új rekordok felé úszik az ég vizében Hajós Alfréd. Seress Rezső itt dúdolja a Szomorú Vasárnap édes-bús dallamát.

Így élnek hát tovább bennünk a Kozma utcai temető halottjai, közöttük a szavak tüneményes költője Szép Ernő, aki mind nyájuk helyett is megírta éltük összefoglaló szép üzenetét:

ÉN ÍGY SZERETTEM VOLNA ÉLNI

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Sós Csaba