A Hosszú utcai haláleset rejtélye

avagy: Hogyan rejtsük el az aranyat vészterhes időkben?

– Jó napot kívánok – kiáltotta Dávid a kapu mögül –, Mendel Dávidnak hívnak, nem ismerjük egymást, annak a zsidónak vagyok a fia, aki a házat építette, tudja, aki aztán kiment Amerikába…

Az öreg lecsoszogott a bejárati lépcsőn, és bizonytalan léptekkel a kapu felé tartott. Dávid a kerítés fölött fixírozta, ahogy közeledett. Nem volt túl idős, nehézkes léptei ellenére sem, amelyek reumatikus fájdalmakra vagy ízületi panaszokra utaltak, porckopásra, például, de ugyanígy egy baleset visszamaradt nyomai is lehettek. Fekete hajába már őszülő szálak is vegyültek, arca vörös volt, ami notórius borivóról árulkodott, alacsony termetű, vastag nyakú, leejtett vállú tömzsi ember volt, szeme fáradt volt és fénytelen, nem kizárt, hogy kezdődő szürkehályoggal is kínlódott. Kizárta a kaput, de épp csak annyira nyitotta ki, hogy kezével a kilincsen, vállával a kapufélfának támaszkodva kileshessen rajta. Szúrós tekintettel nézte a váratlan vendéget, aki elismételte neki mindazt, amit az imént mondott, majd még hozzátette:

– Néhány napig az országban tartózkodom, s meg akartam nézni a házat, amit apám épített, meg akarom ismerni azokat a helyeket, ahol a családom élt, mielőtt szétszóródott volna… nagyszüleim sírját is fel akarom újítani, mert annyi év után, mióta elment a család, már dőlnek ki a sírkövek…

– Nem érdekelnek a sírköveid, fiatalember, de ha tényleg az vagy, akinek mondod magad, akkor gyere be, s nézd meg, mijük volt a tieidnek, nem módosítottunk a házon, nem volt semmi értelme, minek kidobni egy csomó pénzt engedélyekre, nekem így is megfelelt, ahogy van… amúgy is az államé, szerencsére nem túl nagy a lakbér…

– Jól ismerem már a házat fényképekről, látom, hogy nem módosítottak rajta, örülök viszont, hogy így megnőttek a gyümölcsfák, milyen nagy lett a diófa, apám folyton erről beszél, hogy meg se kóstolhatta a termését, elég hamar kitelepült Amerikába, épp időben, mert ha nem, csak Dej halála után lett volna módja rá, az országban maradt nagybátyáim, -nénjeim, sógoraim mind akkor mentek el, egymás után az egész család.

– Igen, engem már az államosítás után hoztak ide, a szomszédoktól tudom, kié volt a ház, azt is ők mondták meg, hová ment, mert egyik testvérére bízta a házat, de hivatalos papírok nélkül… Azóta kiszáradt néhány alma- és szilvafa, de másokat ültettem a helyükre, hogy ne álljon üresen a kert. Juttasd eszembe, hogy adjak egy zacskó diót, vidd el apádnak… tavalyi dió, de még mindig jó.

– Egyedül tetszik itt élni?

– Nem, a gyerekeimmel, de most épp a szabadságukat töltik az unokával… én általában a nyári konyhában lakom, csak ilyenkor jövök elő, amikor ők nincsenek itthon, hogy éhen ne haljak. Ha gondolod, menj hátra, nézz szét a kertben…

– Készíthetek néhány fotót? Az otthoniak örülnének, ha látnák, hogy néz ki most a kert…

– Csinálj csak, amennyit akarsz, azzal nem ártasz senkinek…

Dávid elővette a fényképezőgépet, hátrált néhány lépést a gyümölcsfák között, hogy az egész házat befoghassa, aztán a kert felé vette az irányt, ott is készített néhány pillanatfelvételt, elsétált a nyári konyha sarkáig, onnét át lehetett látni a szomszéd házára, ott is csinált egy fotót, aztán visszament a ház elé, addig hátrálva, amíg a diófa egész koronája belefért a képbe, készített két fotót, aztán eltette a gépet, odasétált az öreghez, aki még mindig a bejáratnál állt.

– Megkínálhatlak valamivel? Kávé? Tea?

– Köszönöm, ne fáradjon miattam, inkább nekem kéne szégyellni magam, hogy üres kézzel jöttem, nekem kellett volna hoznom valamit, de nem tudtam, hogy találok-e itthon valakit, nem tudhattam, hogy beengednek-e egyáltalán, mert el is kergethetett volna… megígérem, hogy holnap visszajövök, csak akkor már nem üres kézzel.

– Ülj le ide, ehhez a kempingasztalhoz, hozok egy üveg vizet, ez igazán semmiség, ne úgy menj el, ahogy jötté…

– Köszönöm, egy pohár víz tényleg jól jönne, mert gyalog jöttem, megszomjaztam.

– Honnét gyalogoltál idáig?

– A központból, a Grand Hotelből, ott szálltam meg.

– Nem maradt senkid, ahol meghúzhatnád magad?

– Nem, és a törvény nem is engedné meg, ha jól tudom. Nekem így mondták.

– Hülyeség, bár tényleg nem jó kikezdeni velük – hallotta az öreg hangját, aki időközben bement a házba, hogy kiemeljen egy palack vizet a rozsdamentes acélból készült rácsból. – Ostobaság.

Két vizespohárral és egy palack kidugaszolt Stânceni ásványvízzel jött vissza, töltött a poharakba, rögtön be is párásodtak, annak jeleként, hogy nagyon hideg a víz, biztatta Dávidot, hogy igyék csak nyugodtan, ő is ivott néhány apró kortyot, miközben élénk tekintettel fürkészte a vendégét, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy alaposan szemügyre vegye. Dávid is apró kortyokat ivott, várta, hogy a szájában fölmelegedjen egy kicsit a víz, mielőtt lenyelte volna.

– Ejha, jó hideg, esik ki a fogam tőle…

– Nem szalad majd messzire – folytatta a vicces hangot az öreg.

Miután felhajtotta az utolsó kortyot is, Dávid még egyszer megköszönte a vizet, s indulásra készen fölállt.

– Egy pillanat, mindjárt hozom a diót, itt van egy dobozban, csak épp keresek egy papírtasakot.

– Ráér az holnap vagy holnapután is, visszajövök majd, ahogy ígértem…

– Nyugalom, fiatalember, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.

Néhány pillanat múlva már jött is vissza a konyhából egy teletöltött barna tasakkal. Dávid megköszönte, s ismét megígérte, hogy visszajön.

– Olyan kedvesen fogadott, hogy egy kicsit mintha haza is jönnék.

– Gyere csak, fiatalember, nem zavarsz senkit.

Elkísérte a kapuig, kezet fogtak. Dávid az utca árnyékos oldalán indult, szintén gyalog, a város felé. Visszanézett, s látva, hogy az öreg becsukta már a kaput, az órájára pillantott, majd szapora léptekkel a szálloda felé sietett. Mikor odaért, elégedetten állapította meg, hogy huszonöt perc is elég legyalogolni ezt a távot. Aznap egyedül ebédelt a szálloda vendéglőjében, a kávét is ott költötte el, aztán fölment a szobájába, megcsöngette telefonon az öreg Grünt, hogy kell-e előleget adnia a kőfaragónak, vagy ráér másnap reggel is, az öreg viszont nem vette föl a telefont, hanyatt dőlt hát az ágyon, hogy később majd ismét fölhívja, visszaidézte a találkozását szülei házának öreg főbérlőjével, Úristen, csapott a homlokára, csak most világosodott meg, hogy nem kérdezte meg a nevét, micsoda megbocsáthatatlan bárdolatlanság, egyszerűen nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, hogy hívják, az öreg pedig biztosan nem találta ildomosnak bemutatkozni. El kéne szaladnia egy üzletbe, hogy vegyen neki egy kis ajándékot (de vajon minek örülne igazán?), jó lenne már ma délután visszamenni, elnézést kérni tőle, amiért elfelejtette megkérdezni a nevét. Ezekkel a gondolatokkal küszködve, észre sem vette, mikor bóbiskolt el. Telefoncsengés ébresztette föl. Még kábult állapotban, azt se tudta, merre induljon, de a telefon kitartóan csengett, volt ideje fölemelni a kagylót, időközben föl is ébredt rendesen, a telefonban Grün hangját hallotta, aki a maga bohókás módján aziránt érdeklődött, hogy elveszett-e ismét vagy csak eltűnt, mint szamár az álom ködében, ezt a kifejezést még nem ismerte, szó szerint értette tehát, csak egy kicsit, akarta válaszolni, aztán mégis inkább azt kérdezte meg elsőre, hogy mennyi az idő.

– Hajjaj, messze még az este, de Lukács kérdezteti, hogy szemcsézze-e a sírköveket, vagy pucolja le drótkefével s úgy vésse újra a feliratokat?

– Most riadtam fel, fogalmam sincs, miről van szó. Maga szerint hogy lenne jobb?

– Attól függ, meddig maradsz, le akarod-e fotózni felújítva vagy sem…

– Persze hogy le akarom! Mennyi időbe telik?

– Ha drótkefével dolgozik, akkor két-három napba, ha szemcsézi, két nappal többe, de olyanok lesznek, mintha újak lennének. S drágább is egy kicsit.

– A keféről sejtem, hogy mi az, de mit jelent az a szemcsézés?

– Hát, egyfajta kalapács kell hozzá, amivel borzolják a sírkő legfelső rétegét.

– Elmegyünk hozzá, vagy telefonon is meg lehet beszélni?

– Elmegyünk hozzá, a szomszéd elvisz autóval, már megbeszéltem vele, mondtam neki, hogy menjen el érted a szállodához, lent fog várni, úgyhogy gyorsan kapd össze magad. S tegyél valamennyi pénzt is magadhoz, előlegnek.

– Emiatt ne aggódjon. Máris indulok, útközben elvesszük majd magát is.

Mikor leért a szálloda elé, Grünnek ez a szomszédja már várta, intett neki, beült az autóba, s indult is Grün után, aki a járdán várta őket. Csak akkor jutott eszébe, hogy megnézze, mennyi az idő. Nem sokkal múlt négy, ami azt jelenti, hogy alig több mint egy órát aludt.

– Lukács a temetőben vár ránk, már csinált egy-egy mintát a drótkefével is, a szemcséző kalapáccsal is, könnyen el tudod majd dönteni, melyiket választod, van egy segédje is, hamar elkészülnek, legalábbis nekem ezt mondta.

– Nagyszerű, lássuk, miről van szó.

A temetőbe érve munka közben találták a kőfaragót, egyfajta kézi vésővel a feliratok betűit mélyítette, remekül sikerültek a betűk, látszott, hogy Lukács érti a szakmáját.

– Jó, hogy jött, ne vesztegessük az időt. Így néz ki majd drótkefével, ilyen lesz szemcsézés után, maga dönt, hogy melyiket választja.

Dávid figyelmesen szemügyre vette a két megtisztított felületet, s azonnal a szemcsézés mellett döntött, a drótkefe csúnya karcolásokat hagyott a kövön, mintha fölsebezte volna, a másik módszer viszont afféle jótékony, energikus masszázshoz tűnt hasonlatosnak. Újfent Grünre bízta, hogy megbeszélje Lukáccsal az ügy részleteit, neki már csak jóvá kellett hagynia kettejük megállapodását. Végezetül annyit kért, hogy minél hamarabb, három nap alatt fejezzék be a felújítást, hogy ne kelljen tovább maradnia a városban, mint ahogy tervezte, mert egyéb megoldandó ügyei is vannak „e hazábanˮ. Amiből világosan kitűnt, hogy nem erről a városról beszél, mire Grün összehúzta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Megkérdezte a mestert, mennyi pénzt kér előlegben, átnyújtotta neki az összeget, s megkérte, hogy Grünnel tartsa a kapcsolatot, jelezze időben, ha végzett a munkálatokkal. És természetesen, ha csak egy mód van rá, ne fuserálja el a dolgot.

Elköszöntek a kőfaragótól, hogy nekiláthasson a munkának, ők meg visszamentek a városba. Anélkül, hogy egy szóval is említette volna, Grün egész lényéről lerítt a szándék, hogy meg szeretné ismételni a Hargitában eltöltött estét, csakhogy ehhez még nagyon korán volt. Dávid megkérdezte a sofőrt, hogy el tudná-e vinni a város felső végébe, a Trébely utcába, kíváncsi, hogy milyen állapotban van a 14-es szám alatt álló ház, le is fotózná, ha lehet, egy öregé volt valamikor, akivel Izraelben találkozott, ő kérte meg, mikor megtudta, hogy Dávid „hazaˮ készül, hogy kémlelné ki, mi a helyzet a házzal, esetleg azt is tudja meg, hogy ki lakik benne.

(…)

Visszaérve a szállodába Dávid fölment a szobájába, ledobta magáról az öltönyt, pulóvert és dokk nadrágot keresett elő, fölvette a viharkabátot, a kendőbe tekert szerszámokat becsúsztatta a belső zsebébe, fölvette a teniszcipőt, majd az ablakhoz lépett. Korábban a napfényes várost nézte innét, most a fényeket bámulta, a sötét háztetőket, a járókelőkkel teli járdákat, ahogy színházba, koncertre, moziba igyekeztek, mindenki oda, ahol jól érezte magát. Tétlenül várakozott egy darabig, aztán az ajtóhoz ment, hallgatózott, s csak akkor zárta ki, amikor meggyőződött, hogy elült minden nesz. Kidugta a fejét, hosszan nézelődött jobbra is, balra is a folyosón, tényleg nem járt senki. Mégis visszahúzta a fejét, úgy döntött, hogy tovább várakozik. Nem lett volna szerencsés, ha túl korán érkezik, mert akkor várnia kellett volna, esetleg meg is láthatta volna valaki, gyanút ébreszthetett volna benne. Inkább a szobában vár. De csak negyedórát bírta tétlenül, ismét kidugta a fejét az ajtón, feszülten figyelt, nehogy észrevegye valaki, de néma volt minden. Még egyszer ránézett az órájára, úgy döntött, hogy itt az idő indulni, a lámpát viszont égve hagyta a szobában. Ezúttal a lépcsőn ment le a hallba, szeretett volna észrevétlenül elsurranni a recepciónál a bár felé. Jó jel lett volna, ha sikerül neki. És sikerült.

Kiérve a szállodából, kényelmesen a Hosszú utca felé vette az irányt. A langymeleg este, az emberek zsivaja, a város moraja olyan biztonságérzettel töltötte el, amilyet ritkán tapasztalt korábban. Meg volt győződve, hogy nem fog akadályba ütközni. Volt szimata az ilyesmihez. Nem véletlenül képezték ki a lehetetlen küldetések arctalan katonájává. Ahogy tovahaladt az utcán, úgy ritkultak meg a járókelők. Az utca végéhez érve meghúzódott egy futórózsabokor árnyékában az utolsó háznál, épp a Solkop-patak partján. Csendben várakozott ott vagy fél órát. Emberi mozgásnak nyomát se észlelte. Mindössze egy bagoly huhogott, az is jó messzire. Türelme határtalan volt, ebben túltett mindenkin. Ha valaki követte volna, eddig már előbújt volna, hogy kikutassa, hová tűnt a gyanús személy. De biztos volt abban, hogy senki sem követte. Lassan leereszkedett a patak medrébe, és elindult a kertek vége felé, mindegyik a patakra futott ki. Mikor először járt Bocannál, kikémlelte, hogy gond nélkül át tud jutni a rozoga kerítésen, akadály nélkül juthat el a házig, anélkül, hogy valaki szagot fogna. Kapu is volt a léckerítésen, azon át jártak vízért a patakra, mindössze egy darab drótot kellett tapogatózva kioldania, néhány lépés után a kert közepén találta magát, aztán már ott volt az udvarra nyíló kapunál. Megállt, egyenletesen szuszogott, egyáltalán nem izgult. Sokáig bámulta az ablakokat és a bejárati ajtót, de nem történt semmi. Az öreg Bocan már lefeküdt, valószínűleg már el is aludt, de nem árt várni még egy kicsit. Semmi értelme nem lett volna kapkodni. Ha mégsem alszik az öreg, mocorogni fog, fölkapcsolja a villanyt, el fogja árulni magát valahogyan, hogy nem alszik. Sokáig várt, sokkal tovább, mint ahogy eleinte eltervezte. Aztán előhúzta a kendőbe tekert két rudat a belső zsebéből, kibontotta a kendőt és jó szorosan összecsavarozta a rudakat, zsebre vágta a kendőt, leemelte a vastag drótgyűrűt az udvarra nyíló kapuról, óvatosan kinyitotta, félig nyitva hagyta a kertkaput, aztán párducléptekkel a ház sarkához osont. Várt néhány pillanatot, aztán a ház mögé, a kéményhez igyekezett. Ott kell keresgélnie. Pontosan elmagyaráztak, lerajzoltak mindent. A láda a kemény lábánál van, a ház alapjától számítva a második téglasorban. A téglák közé ott nem raktak maltert, csak a vakolat rejti a téglákat. A feszítőrúd lapos felével lassan kaparászni kezdte a vakolatot. Abban a pillanatban épp a kémény tetején huhogott a bagoly. Mintha a kíváncsiság vitte volna oda, hogy lássa, mit keres. Abbahagyta a kaparászást. Bent a szobában megreccsent az ágy. Három ugrással a ház sarkánál termett. Az öreg fölkapcsolta a konyhában a villanyt, aztán nyílt az ajtót. Még két párducugrással a kertkapunál volt, és már hallotta is Bocan kiáltását:

– Gazember, mit keresel itt? Ennyire hülyének néztél? Még hogy honvágy… Gazember, hol van az arany?

Dávid árnyékként surrant végig a kerten, átugrott a patak túlsó partjára, ott leguggolt a sötétben.

(Részlet a hosszabb elbeszélésből)

Lövétei Lázár László fordítása