A homályban maradás ösztöne

Hajdú Farkas-Zoltán -né című könyvsorozatának gerince egy budapesti ócskapiacon felbukkanó családi levéltár darabjainak időrendi bemutatása: 1876-tól 1970-ig. A Csíkszeredában született és 1987-ben Németországba emigrált író, műfordító köteteinek többsége nem tiszta fikció, hanem érdekes szimbiózist alkotnak bennük a valós elemek a teljesen fiktívekkel. 

„A világosság az író udvariassága” – Jules Renard

A történések középpontjában a dokumentumokban szereplő Weisz Alojzia és Haissig Heinrich, valamint Ipse, az említett levéltár mai birtokosa, az ő nagyapja és Ghizela, Ipse gyerekeinek dajkája állnak.

Az első dokumentum Alojzia anyjának, Juliannának 1876. május 3.-án, Apostagon keltezett születési bizonyítványa, amelyben Basch Manó rabbi és anyakönyvvezető Heizler Juliánna 1852. évi születését igazolja. Juliánna 1881-ben megy férjhez Weisz Lajoshoz, Alojzia jövendőbeli apjához. Házassági szerződésükön a neve után tett kereszt jelzi, hogy Julianna analfabéta.

Haissig Heinrichel első ízben 1900. február 1-én, Jägerndorfban kiállított iskolai bizonyítványában találkozunk. Nem tartozott a jó tanulók közé, első félévben több tantárgyból megbuktatták.

A mindenki által Lujzának szólított Weisz Alojzia neve először azon a levelezőlapon szerepel, amelyet anyja irat Zilbermán Lajosnak Budapestre 1910. január 11.-én: „Lujza azonnal írjon mert a mamátoknak nincsen nyukta.”

Alojzia és Heinrich sorsa Polában fonódik össze, ahol Heinrichet kinevezik a Császári- és Királyi Haditengerészet írnokává. Itt kelnek egybe 1913-ban, házassági levelüket a pólai római-katolikus parókia állítja ki.

A monarchia bukása után a fiatal pár visszatér Krnovba, a néhai Jägerndorfba. Eddig tart történetük A homályban maradás ösztöne címû, elsô kötetben.

A továbbiakban kiderüln, hogy szülővárosában Heinrichet nyugdíjazzák, de egy év múlva a cseh állam beszünteti nyugdíja folyósítását.

A fiatal pár 1923-ban áttelepedik Budapestre, ahol Lujza népes rokonságának támogatásával új egzisztenciát teremtenek. Heinrich a német Reis és Breth szallagszövőgyár pénztárosa lesz, magyarul később sem tanul meg. 1928-ban születik egyetlen leányuk, Erzsébet.

A második világháború éveiben a sorsával mindvégig elégedetlen Heinrich többször is kérvényezi a Németországba való áttelepedését, azzal az indoklással, hogy csak kényszerből él Magyarországon, ahol mindvégig idegennek érezte magát.

Kérvényeinek címzettjei és hangvétele 1945 után gyökeresen megváltozik. Az egyikben felesége holokausztban elpusztult három testvérének és családjaiknak holttányilvánítását kérelmezi, hogy megindíthassa a hagyatéki eljárást.

Lányuk, Erzsébet 1950-ben férjhez megy Bordás Miklós államvédelmis hadnagyhoz. Szülei, Heinrich és Alojzia, ki nem deríthető okok miatt hamarosan Tabajdra költöznek. Néhány látogatás és levél után a kapcsolat megszakadni látszik közöttük. Az elszegényedett, öreg házaspárt Lujzának egyik Izraelbe emigrált távoli rokona segíti levelekkel és „ikás” csomagokkal.

A Heinrichről szóló utolsó híradás egy levelezőlap, amelyet a Fővárosi Temetkezési Intézet Központi Felvételi Irodája küld Alojziának: „Haissig Henrik urnája megérkezett. Elh. 1961 X. 18 du 4. Nárayné”.

Az Alojziáról szóló utolsó dokumentum a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 1970 IV. 15-én keltezett levele, melyben közlik vele, hogy 385 forintos nyugdíját március elseji hatállyal 462 forintra emelték.

A dokumentumokból felsejlő családtörténettel párhuzamosan az Ipséjék háztartásába besegítő Ghizela életével is megismerkedünk. 1898-ban született Aknasugatagon. Apjának jólmenő cipészműhelye volt Máramarosszigeten; a család az első világháborúig jómódban élt. A megpróbáltatások a háború végnapjaiban, az apa halálával kezdődnek.

A sorozat további köteteiben az olvasó megtudja, hogy Ghizela hamar felismeri a megváltozott helyzet nyújtotta lehetőségeket, és édesanyja tiltakozása ellenére beiratkozik az új hatalom erdélyi magyar fiataloknak rendezett román nyelvkurzusára. A sikeresen letett vizsga után 1919 októberében a Felső-Visó-i román elemi iskola tanítőjeként veszi fel első fizetését. Társasága ezentúl fiatal román kollégái és a görög-katolikus papság soraiból kerül ki, magyar ismerőseivel megszakad a kapcsolata. 1921-ben Kolozsváron leteszi a tanítóképző utolsó vizsgáit és beleszeret Petru Vladba, a harmadéves orvostanallgatóba, aki átiratkozik a görög-katolikus teológiára, hogy 1923-ban már felszentelt papként kérje meg Ghizela kezét, noha rokonsága ellenzi a magyar lánnyal kötendő házasságot.

Petru Vlad Săliştea de Sus-ban kap parókiát. Fiatal felesége nagy odaadással kezd a román falu kulturális életének megszervezésébe. Házasságuk mindvégig harmonikusnak mondható. 1925-ben megszületik első gyerekük: Felix, 1928-ban lányuk: Margareta.

Ghizeláék a harmincas években rokoni látogatást tesznek Bukarestbe, majd Budapestre; mindkét fővárosból vegyes érzemekkel térnek haza. Ghizela ezentúl még szenvedélyesebben veti bele magát a kultúrmunkába: kórust, irodalmi kört szervez a falu fiatalságának. Bizonyítani vágyó természete töretlen: Kolozsváron az összes minősítési vizsgát színjelessel teszi le. Férje visszahúzódott ember, szenvedélyes méhész, nem érdekli a politika, a karrier. Amikor betegeskedni kezd, a család beköltözik Máramarosszigetre, ahol megdöbbenve figyelik a város zsidó lakosságát érő atrocitásokat; félelmeiket az 1940 szeptember 5.-én bevonuló magyar csapatok pánikká fokozzák.

Ghizela hamar felismeri a megváltozott helyzet nyújtotta lehetőségeket, és férje tiltakozása ellenére beiratja Felixet a piaristákhoz, Margaretát az orsolyák nevelőintézetébe.

A nyilasokkal szimpatizáló Miklós, Ghizela öccse csakhamar feljelenti nővérét, azon a címen, hogy Trianon után lepaktált a románokkal, mitöbb románná lett. Ghizelát azonnali hatállyal kihelyezik falura, el kell hagynia gyermekeit. Férje, a mátraházi szanatóriumból hazatérő Petre 41 éves korában meghal. 1941-ben Ghizelát, hogy tanítónői állását megtarthassa, az új hatalom tanfelügyelősége magyar nyelvi kurzus elvégzésére kényszerítí. Gyerekeire való tekintettel ezt a megaláztatást is eltűri. Az 1945-ös hatalomváltás után a szeptemberi iskolakezdést ukrán nyelvű rendelet szabályozza. A elkövetkező nyomorúságos években szövéssel tartja el családját, mert „gyanús származása” miatt az iskolába nem veszik vissza.

 

A homályból felbukkanó családi levéltár dokumentumait tanulmányozó Ipse (az író hasonmás) az egyes okmányok, levelek tartalmának idézése mellett a dokumentumok formai jegyeit (betűtípus, papírminőség stb.) is részletesen leírja. Az anyakönyvi kivonatok, házassági szerződések, szolgálati kinevezések, kérvények, mindennemű piszkozatok, hivatalos- és magánlevelek, levelezőlapok, adásvételi szerződések, kegydíj-kérelmek, kézzel és géppel kitöltött típusnyomtatványok, határozatok, végzések, menetlevelek, árja származást bizonyító okmányok, kéményseprésről szóló bizonylatok, lottószelvények, elhalálozási értesítések a regényfolyam során családtörténetté állnak össze.

Ipse oknyomozói munkáját mindegyre megszakítják a bensejéből feltörő képek, asszociációk, a tények racionális feldolgozását át- meg átszövi az értelmezés szubjektivitása. Egy-egy dokumentum tanulmányozása emlékeket idéz fel benne. Olyasforma élmény ez, mint amikor egy ablakon pillantunk be, elhaladóban – mintha ismerős lenne, amit látunk. Mint egy benyomás, amit szinte mellékesen fogunk fel, félig tudatosan, s mégis sejtve, hogy abban a pillanatban éppen az a mellékes a fontos és maradandó. Ilyenkor az érzelem győzedelmeskedik a józanság felett, kétségbe vonva a tervszerű munkálkodás szellemi hipotéziseit. Ezeket a patetikus szövegrészeket törik meg hőn szeretett nagyapja közbevetései: kiragad és lexikoni címszóvá minősít egy-egy, a kontextus egészére jellemző fogalmat (analfabetizmus, aposztázia, árja, bürokrácia, haditengerészet, vegyesházasság, stb.), mintegy gátat vetve a dokumentumok túlzottan érzelmi megközelítésének.

 

Részletek A homályban maradás ösztönéből

 

Anton Hoedl, Haissig Heinrich osztálytársa, egy banktisztviselő fia a jägerndorfi Realschule padjaiba kényszerül, mert a városnak nincsen gimnáziuma. A hét osztályos iskola mégis nagyon tetszik neki, mert szerinte elsőosztályú tanárokkal – professzorokkal – van megrakva. Dr. Karl Berger Észak-Meránból maga az „egyenes gerincű német” megtestesítője, és Antonunk nemzeti fejlődésére ― nationale Entwicklung ― meghatározó benyomást gyakorol. Aztán ott van dr. Ferdinand Brenner: „Az ő hatása főleg világnézetem kialakulásában játszik döntő szerepet. Brenner zsidó, s mint értelmiségi fajtársainak leggtöbbje a németséggel való feltétlen asszimilálódás lelkes híve. Szőke észak-német nő a felesége, gyermekei is mind germán típusok.” És hát Brenner őt ígéretes fiatalembernek tartja, ellátja könyvtára legbecsesebb példányaival. Arra is vállalkozik, hogy szombat délutánonkén tanítványaival Shakespearet olvassanak fel a szabadban. Igen ám, de hol akad egy olyan tágas kert, ahol zavartalanul élni lehetne a világirodalom nemes élvezetének? A halk szavú Otto Markus, a gazdag zsidó szénkereskedő fia jelentkezik, hogy náluk. – Zsidóhoz nem megyünk – üvölti az osztály. Mire Brenner: – Ha nem kell a zsidó, nem lesz Shakespeare!

*

Hogy kerül Heisler Julianna huszonötéves lánya, Alojzia – Lujza, a makacsul nem író Lujza – Polába? Vajon ősei öröknek hitt betegségében szenved? Az unheilbar großer Brüderkrankheitban, a gyógyíthatatan testvérbetegségben, ahogyan Heine nevezi népét?

Egy középkori legenda szerint 1542-ben bizonyos Paulus von Eitzen nevű hadbiztos a hamburgi templomba lépve furcsa alakra lesz figyelmes. Ez a hosszú, fehér szakállat viselő emberke valahányszor a pap kiejti Jézus nevét, nagy izgalomba jön, hajladozni kezd, mellét verdesi és mélyeket sóhajt. Ahasvérus ő, a zsidó csizmadia, aki állítólag megtagadta a keresztúton elfáradt Jézus kérését, hogy küszöbén megpihenhessen. Azóta üldözik a Keresztrefeszített szavai: „Én hamarosan megpihenek, de neked soha se legyen nyugtod, örökkön-örökké vándorolj!”

A történet 1694-es változata Ahasvérust már „az örök zsidóként” emlegeti. „Ahasvérus, az örök zsidó egész népének megtestesítője – írja 1851-ben Schopenhauer. A Világmegváltóval történt nézeteltérése folytán örök földi létre ítéltetett, s e terhétől soha sem szabadulhat. Hazátlanul csatangol az idegenségben. Ez hát a kis zsidó nép vétsége és sorsa, aki jó kétezer éve elűzetve lakhelyéről, csodálatos módon napjainkig fennmaradt, és hazátlanul tévelyeg a világban, míg olyan nagy és dícső népek mint az asszírok, médek, perzsák, föniciaiak, egyiptomiak és hettiták felszívódnak az örök béke birodalmában.”

Erőszaknak itt nyoma sincs! A két fiatal összetalálkozik a tengernyi magyar kikötőben, a káukás tengeri arzenál városában. Ennyi! Milyen nyelven vallanak egymásnak szerelmet? Heinrich nem tud magyarul – honnan is tudna, még a fakultatívan felvehető böhmische sprachet, a jägerndorfi többség nyelvét sem tanulja meg az iskolában? Alojzia zsidó származású lévén viszont tudhat németül. Igaz, 1912-ben hivatalosan már nem számít zsidónak: Religio: cath, áll a házassági levelükben, még akkor is, ha vőlegényével ellentétben vallási hovatartozását dupla vonallal húzzák alá. Vajon mikor keresztelkedett ki Lujza?

– Az aposztázia, ami a görögben bűnt, hibát jelent, háromféle – pödri meg nemlétező bajuszát nagyapa, aki legszívesebben ritka, „snapperos” szeretőire emlékezik, akik az élvezés másodperceiben pinájuk ütemes összehúzódásával valósággal magukba szippantják őszelei diókat szétzúzó, nem túl hosszú, de az átlagosnál valamivel vastagabb és virgoncabb farkát – van a keresztény hittől való elszakadás (apostasia a fide), vagyis a megkereszteltnek visszatérése a pogányságba (iszlám, zsidóság).

Ha ez kényszer hatása alatt történik, mint a keresztények üldözése alkalmával nem egyszer megtörtént, lapsusnak, vagyis visszaesésnek hívták, s az illetők nem aposztaták, hanem lapsik voltak. Az aposztáziára szigorú büntetést szabott már Konstantinos, Valentinianos és Theodosios is. Az egyház szigorú vezeklés után (mely néha tizenkét évig tartott) vette fel ismét őket. A mai disciplina szerint excommunicatio s. Pontifici spec. mod. reserv. az aposztázia büntetése. A másik az egyházi rendtől való elszakadás (apostasia ab ordine), ha valaki a magasabb egyházi rendből vissza megy a világi életbe: amivel, házasságkötés érdekében, nem egyszer valamely herézisbe való átmenet van egybekötve. Büntetése a püspöknek föntartott exkommunikáció. Vagy a szerzetes rendből való kilépés (apostasia ab ordine), ha valaki ünnepies fogadalmat tett és elhagyja a szerzetes rendet. Büntetése szintén a püspöknek föntartott exkommunikáció; s azonkívül egyes szerzeteknek külön törvények szerint, másféle büntetéseik is vannak.

És persze van a zsidó aposztázia: kitérés a zsidóságból. Izráelnek őriznie kellett a szívét attól, hogy elforduljon az Úrtól. A vallás és Isten ellen fellázadók s Izrael cserbenhagyói miután megízlelték a gyümölcsöt, letértek tiltott ösvényekre. Míg a Septuaginta a moréd és szored szókat fordítja aposztáziának, addig a rabbinikus irodalomban mumar és mesummod vagy apikóresz néven is előfordul. Elindultak a jó ösvényen, de a ködben elvesztették útjukat. A mesummod szó az aposztáziára éppen a szír-görög elnyomatás korában lett közkeletű; jelentése: hitelhagyásra kényszeríteni. Ugyanígy használták az aposztáziára a kófer: megtagadó szót is. Philo a következő szellemes észrevételt és összehasonlítást teszi az aposztata és a prozelita közt: Aki Izrael hitéhez csatlakozik, az egyszerre mérsékletessé és irgalmassá válik, szereti az igazságot s megfontolt pénzügyeiben és szórakozásaiban; de akik elhagyják Isten szent törvényét, az aposztaták, mérséklet nélküliek, szemtelenek, igazságtalanok, a hamisságnak és hitszegésnek barátjai, akik készek szabadságukat a gyomor élvezeteiért eladni, testükre és lelkükre egyaránt romlást hozni. Mikor az alexandriai zsidók vonakodtak őseik hitét elhagyni, s a veszedelmet elhárítva, visszanyerték polgári jogaikat, a tömeges hitehagyottakat, akik gyomrukért hagyták el zsidó fajukat és Isten törvényeit, a nép mészárolta le. Csodálkoztak, hogy ily hamar másik evangéliumhoz tértek, megkeményítették a szívüket és Sátán hatalmába kerültek. A Szanhedrin így vélekedik az aposztáziáról: A Gyehenna kapui örökre lezárulnak az eretnekek, aposztaták és árulók mögött. Pál apostolt is aposztáziával vádolták meg, amiért az ókeresztények egy része, az ebioniták Pált aposztatának tekintették, azaz a mózesi törvényektől elszakadtnak s ehhez képest elvetették. De ahol nincs látomás, elvész a nép.

Zsidónak megmaradt tipikus aposztata, a hittől elszakadt volt Elisa ben Abuja, korának kiváló tanítója, aki a vallást nyíltan nem tartotta be. A Talmud őt Áchernek: másikká változottnak nevezi.

Jellemző azonban a zsidóság toleranciájára, hogy a viszony az aposztaták és a hitükben erősek között megmaradt, így Elisa ben Abujával sem szakította meg az érintkezést Rabbi Méir, aki a temetésére is elment és meggyászolta, noha az eltért a szertartásoktól és megszegte az Örök Szövetséget.

A későbbi római császárok, főképpen Konstantin az aposztatákat feltűnően jutalmazták s magas állami méltóságokkal tüntették ki, míg a prozelita zsidókat büntette, ha pedig hitehagyott zsidót bántódás ért zsidó részről, az illető zsidót máglyára küldték. Theodosius császár uralkodása alatt a tiberiasi patriarcháknak joguk volt exkommunikálni az aposztatákat. Erre annál inkább volt formailag szükség, mert az aposztaták sok kellemetlenséget okoztak már abban az időben is volt hittestvéreiknek, különösen egy József nevű görög kormányzó tett ki magáért, aki korábban a tibériás Synhedrion tagja volt.

Egy idő után közmondásossá vált a zsidók között, hogy a kereszténységre való áttérést tisztán anyagi okok idézték elő (Jöjjetek hozzánk s mi hercegeket, kormányzókat és hadvezéreket csinálunk belőletek!), noha a Cyrill püspök és egyházatya szítására történt nagy alexandriai zsidóírtás alkalmából mindössze egyetlenegy zsidó keresztelkedett meg: Adamantius orvos; a többi inkább elhagyta a várost, melyet több mint ezer év óta ők tettek naggyá. A szelek beleütköztek abba a házba, és összeomlott.

Ekkor kezdődik a kereszténység megerősödése, s ezzel kapcsolatban jelentkezik az aposztázia, de már nem világi előnyökért, hanem kizárólag presszió folytán. Az anuszim kifejezés a kényszerből kitértekre még ebből az időből való. Híres aposztata volt a VII. század legvégén működő Julianus toledói püspök, aki korábbi hittestvérei ellen a legirgalmatlanabbul lépett fel.

Német területen a XI. század elején találkozunk ezzel a jelenséggel először II. Henrik alatt, de amint a veszedelem elmúlt, tömegesen tértek vissza, mert Gerson mainzi rabbi megengedte a zsidóság kebelébe való újrafelvételt. Ugyancsak róla, kinek jósága példaadó volt, feljegyezték, hogy kitért fiát, aki előtte halt meg, ugyanúgy meggyászolta, mintha zsidóként halt volna meg.

A keresztes hadjáratok idején a kényszerkitérés mellett az ugyanolyan mértékű visszatérés nagyon elterjedt volt s éppen Rasi kívánta, hogy semmiféle akadályt nem szabad az elé gördíteni, hanem úgy kell tekinteni a visszatérőket, mintha sohasem tértek volna ki.

Az aposztatáknak új típusai keletkeztek spanyol területen. Ezek minden tudásukat felhasználva, teológiai fegyverekkel fordultak egykori testvéreik ellen s elterjedt pamfletjeikkel rendkívül sok kárt okoztak évszázadokon át a zsidóságnak. Ilyen volt Moses Szephardi, aki Petrus Alfonsi néven hatodik Alfonz udvari orvosa lett.

Nagyobb kárt okozott ennél a francia aposztatának, Nicholas Donin de Rochelle-nek a gonoszsága. Ez ugyanis a zsidók ellen anélkül is kegyetlen IX. Gergely pápánál először jelentette fel magát a Talmudot, s vádjaiban olyan gonoszságok magvát hintette el, amelyek csakhamar alapjaivá lettek a vérvádaknak Nyugat-Európában.

A XIII. század nevezetesebb aposztatái még Pablo Christiani Montpellierből, akinek Nachmanidesszel, a hírneves geronai rabbival volt nyilvános hitvitája Barcelonában 1263-ban, s ámbár Nachmanides tudásánál fogva mindenképpen győzött a vitában, az aposztata mégis elérte IV. Kelemen pápánál a Talmud állandó cenzúráját.

Még nagyobb veszedelmet hozott fajtestvéreire a burgosi Abner, akit Alfonso Burgensisnak neveznek. Ez korábban kiváló talmudtudós, filozófus és orvos volt, de később kikeresztelkedett, s Valladolidban magas egyházi méltóságot töltött be, mialatt spanyol és héber nyelven a zsidók ellen írt. Röpiratai tele vannak a leggonoszabb rágalmakkal.

A XV. században jelentkezik a legnagyobb karriert befutó aposztata, a híres Paulus de Santa Mária v. P. Burgensis, egyházi író, aki negyven éves koráig Burgosban volt vagyonos és tudásáról közismert rabbi és iskolafő, Salomo ha-Levi néven, de 1390-ben, a terror évében a tömeges kényszerkeresztelések hatására kikeresztelkedett s miután hét évig a Sorbonneon keresztény teológiát tanult, visszajövet hamarosan carthagenai, majd burgosi püspök, később még a kiskorú király, második Juan gyámja s Kasztília kancellárja is lett. Magas állásában állandó kontaktusban volt korábbi hittestvéreivel, de azok kárára. Részt vett az irodalmi hadakozásokban s héberül válaszolt Josua ha-Lévi gúnyos támadásaira. Zsidóellenessége inkább politikainak, mintsem gonosznak minősíthető, jóllehet a toledói Juderia, vagyis gettó neki köszönheti létezését. Paulusnak két fia töltött be előkelő püspöki állást Kasztíliában, s ezek hozták haza a bázeli zsinatról a zsidóellenes határozatokat, melyeknek kieszközlésében is kimutatható részük volt. Antiszemitizmusuk inkább politikai jellegű volt s a későbbi időkhöz képest mérsékeltnek nevezhető. Kortársuk, Jeromino de Santa Fé, udvari orvos, sokkal gonoszabb volt, és a zsidók iránt jóindulatú tizenharmadik Benedek ellenpápa elnöklete alatt rendezett hitvitán a Talmud elleni rágalmakat fokozta. Új nevének, a Magister Ger. de Fé kezdőbetűiről volt hitsorsosai elnevezték: Me Ga De F-nek, istenkáromlónak.

Ugyanilyen típusú aposztaták voltak Pedro de Caballeria, aki 1497-ben a portugál királynak azt a gonosz tanácsot adta, hogy a zsidó gyerekeket erőszakkal vegyék el, és kereszteljék meg; Astruc Sibili, aki a mallorcai zsidók ellen vádaskodott, Henrique Nunez, aki a marannusok ellen kémkedett s miután kieszközölte V. Károly királynál, hogy az inkvizíciót felállítsák Portugáliában is, a marannusok merényletének áldozata lett, amiért a római egyház mártírrá kanonizálta.

Ugyancsak jelentős aposztaták voltak az inkvizíció kezdetén élt jóindulatú Hernando de Talavera, az első granadai érsek, akit szintén vád alá helyeztek és több jelentékeny püspök.

Itáliában veszedelmes aposztaták voltak a XVI. században Sixtus de Siena, aki a csőcseléket rábírta a Talmud elégetésére.

Ebben az időben Németország híres és kártékony aposztatája Joseph Pfefferkorn volt, eredetileg galíciai zsidó mészáros, akit lopásért elítéltek, de a a börtönben kikeresztelkedett, majd egyházi dolgokban kiművelte magát, s Kölnbe ment, ahol a dominikánusok 1507-ben kiadták a Judenspiegel oder Speculum Hortationis című művét. Ebben még aránylag szelíden támadja a Talmudot (mert nem ismeri alaposan), s inkább téríteni akarja a zsidókat. De későbbi műveiben (Die Judenbeichte, Das Osterbuch, Der Judenfeind) egyre gonoszabbá válik és arra búzdít, hogy vagy minden zsidót ek kell üldözni, vagy pedig utca- és kéményseprőknek kell őket alkalmazni.

Másik nagy aposztata Antonius Margaritha volt, regensburgi rabbi fia, aki Der ganz jüdische Glaub című 1530-as pamfletjében a zsidó liturgia ellen szór gonosz vádakat. Ezek Lutherre is nagy hatással voltak.

A XVII-XVIII. század folyamán a sabbatteánus és frankista mozgalmak is nagyszámú aposztáziát eredményeztek, ami Lengyelországot sem kímélte: maga Frank is kikeresztelkedett, Sabbatai Cevi pedig külsőleg mohamedán lett (amit azonban senki nem hitt el róla).

Az emancipáció, egyrészt Mendelssohn fellépésének és szándékainak meg nem értése miatt, másrészt a francia forradalom, illetve a napóleoni kor szellemének hatása alatt, mindenütt elősegítette az aposztáziát és konverziót. Ezeket tömeges jelentkezésükben asszimilációnak nevezi a zsidó történelem.

Magyarországon az aposztázia régebben nem fordult sűrűn elő, bár mindig voltak ilyenek. Így tudjuk példának okáért Ernust János horvát bán kitérését Mátyás király korában, továbbá Szerencsés Imre kincstárnokét, aki azonban zsidóságát sohasem tagadta meg belsőleg, amely körülmény ugyanabban az időben máshol az életébe került volna, míg a magyaroknál teljes tolerancia uralkodott.

Nevezetesebb kitérések csupán a XIX. század negyvenes éveitől fordultak elő. Mondom a névsort…

— Sapienti sat! – nyög fel Ipse — az egyházak közül egyik sem helyes; szívük messze van Istentől. Sötétség borítja a földet, és sűrű sötétség az emberek elméjét! És látta egy hatalmas és utálatos egyház kialakulását.

Kikeresztelkedett volna az egész Weisz család? Vagy csak Alojzia?

Tény, hogy Heinricus – a scribanus, scriba, ae. m. (scribo) író, irnok, titkár. Cic. Liv. Hor., coelebs – és Aloisia – a privata, privatus, , a, um, adi. magányos, visszavonul (az államtól); in privato, otthon; Liv. in privatum magánhasználatra, nubilis, e. adi. (nubo) férjhez mehető, eladó Cic. Virg. Ovid. –, 1912-ben, július elsején házasságra kelnek – házasságukat ünneplik, celebro, avi, atum 1. (celeber) sokszor és sokad magával látogat, felkeres (acc.-sal); sokad magával ünnepel, megtisztel –, Leonardo Pavan plébanos, Sarić Marcus, tengerészeti irodista és Seiberth Henricus, tengerészeti altiszt jelenlétében és társaságában, azaz szeme láttára.

Nincs nagy dáridó, nem ünnepel sokadmagával az ifjú pár. A tanúk Heinrich kollégái, maguk is vékonypénzű irodisták. Idegenben nincsen piros koczkás húzatú dúnyhát, csíkos párnát, piroskoczkás vánkost, lepedőt, asztalterítőt, törülközőt, szakajtóruhát, zsebkendőt, kék konyhakötőt, czérnaposztó barnavirágos ágyterítőt, karton lilaszínű ágyterítőt, posztó barna asztalkendőt ajándékozó násznép. Nincsenek jókívánságokkal elhalmozó rokonok, kapatos nagyapák és fehérített zsebkendőjükbe zokogó nagyanyák, nincsenek mindenki nótáját tudó cigányprímások és táncoslábú, kiizzadt legények. Leánybarátok sincsenek. Nincsenek éjféli álmosságukban az asztalok alatt, a felnőttek lábai között mászkáló gyerekek. Nincsen leánybúcsúztató és nincsen menyasszonytánc. És nincsen kontyolás, és nincsen szépbeszédű lakodalmas gazda, aki minden fogásnál ünnepi versezettelnöveli a társaság étvágyát. Senki nem kísérli meg ellopni a menyasszonyt. A templomból kilépő friss sponsit és sponsaet nem fogadja virágeső. Csak néhány vékony nyakú kolléga van, baráti vállveregetésekkel, kókadt virágokkal. A társaság a templomközeli kiskocsmába megy. Főzeléket esznek hús feltéttel, könnyű fehérbort isznak hozzá, vagy sört, mert meleg, későnyári nap van Polában.

Tud-e Haissig Benedictus, Schan Franciska és a megözvegyült Heisler Juliana az esküvőről? Tudják-e, hogy gyermekeik Polában házasságot kötnek?

– Tudják, nem tudják, legyint lemondóan nagyapa — aki hajdanán előszeretettel hajkurászta a ház körül lebzselő, színespendelyű leánykákat, felnyársalva közülük a szemrevalóbbakat, míg egy szép napon kieresztett ingű, egyenes tartású öregember jelenik meg a karácsonyi ünnepekre készülő, sütő-főző dédnagyanyai konyhában, s csendes, határozott hangon előadja, hogy a nagyságos asszonyra bízott Mariţa lánya hasában gömbölyödő életnek apára is joga volna, mire a tejfelesfarkú nagyapa tombolni kezd, hogy igenis ő, senki más, csak ő, és imádja a román Mariţát, legyen már holnap esküvő, hogy aztán apai seggberúgások közepette a jegespincébe zárják, míg az ügy, ki tudja hogyan? el nem simítódik – tény, hogy a házassági jogról szóló 1894-es törvény előtt, amely a valláskülönbséget nem tekinti házassági akadálynak, zsidók és keresztények Magyarországon nem köthettek egymással házasságot. Sőt magyar állampolgárok külföldön kötött, az ottani szabályoknak megfelelően létrejött ilyen házasságát sem ismerték el nálunk törvényes házasságnak. E tilalmat Szent László rendeletére vezették vissza, amely megtiltotta a zsidóknak a keresztényekkel való összeházasodást.

Az ország volt erdélyi részeiben, Fiuméban és a polgárosított határőrvidéken a zsidók házassági joga tekintetében 1895 előtt az osztrák polgári törvénykönyv volt érvényben, amely szerint a keresztény és nem keresztény vallásbeliek egymás között házassági szerződésre érvényesen nem léphetnek. Azt a kérdést, hogy vajon a külföldön zsidó és keresztény magyar állampolgár közt létrejött házasság magyar törvények szerint érvényes-e (noha a locus regit actum elve szerint annak kell tekinteti), bíróságaink sem oldották meg egyértelműen, és számos felsőbírósági határozat tartalmazza azt a kijelentést, hogy az ilyen kötés egyáltalán nem házasság, míg néhány más esetben bíróságaink elismerték e házasságkötések érvényességét. Az ilyen házasfelek éppen ezért leghelyesebben cselekszenek, ha az 1894-es törvény szabályainak megfelelően a polgári tisztviselő előtt újból házasságot kötnek, mert csak így vehetik biztosan elejét a legkínosabb öröklési viszályoknak, valamint gyermekeik törvényessége kétségbe vonásának.

Az új házassági törvény életbelépte óta zsidók és keresztények közt köthető házasságból származó gyermekek vallásáról inkább nem is beszélek. De hangsúlyozom, itt nem vegyes házasságról van szó! Mert a vegyes házasság (matrimonium mixtum) olyan házasság, amelyet különböző keresztény felekezetekhez tartozó felek kötnek egymással. Köznyelven persze vegyes házasságnak szokták nevezni a keresztény és nem keresztény közt kötött házasságot is, de jogi értelemben a kettő lényegesen különbözik egymástól. Mert a vegyes házasság fogalma szorosan összefügg a felekezeti házassági jogokkal.

A katolikus egyházi jogban a keresztény és nem keresztény közti valláskülönbség bontó házassági akadály, amely ilyen különböző vallású felek közt nem enged érvényes házasságot létrejönni; míg a különböző keresztény felekezetekhez tartozó házasulók közt ugyan jöhet létre érvényes (jogi értelemben vegyes) házasság, de azt az egyház tilalmazza (impedimentum mixtae religionis) és papjainak nem engedi meg, hogy ilyen házasság megkötésénél közreműködjenek.

Ma a vegyes házasságoknak házasságjogi jelentőségük az állami jogrend szempontjából nincs (csak amennyiben külföldi házassági jogokra kell tekintettel lenni), mert a házassági jogról szóló törvénycikk a valláskülönbséget házassági akadálynak el nem ismeri.

Azokra a vegyes vallású felekre azonban, kik súlyt helyeznek arra, hogy polgárilag kötött házasságuk egyházilag is érvényes legyen, e kérdés ma jelentős. E tekintetben megjegyzendő, hogy a katolikus egyházi jog szerint magyar katolikus és protestáns fél közt a házasság teljesen formátlanul is megköthető, vagyis e szerint a polgári vegyes házasság egyházilag is teljesen érvényes; ha azonban vegyes vallásu felek házasságukat katolikus pappal megáldatni akarják, okvetlenül reverzálist kell adniok gyermekeik vallásos nevelése tekintetében, mert különben a katolikus pap csak puszta jelenlétével (passzív asszisztenciával) vehet részt az egyházi házasságkötésnél. A vegyes házasságokból származó gyermekek nemük szerint szülőjük vallását követik; az egyik vallásfelekezetnek tagjai sem kötelezhetők arra, hogy más vallásfelekezetbeliek egyházi szertartásait és ünnepeit megtartsák, vagy hogy e napokon bárminemű munkától is tartózkodjanak; vasárnapokon azonban minden nyilvános és nem elkerülhetetlenül szükséges munka felfüggesztendő, úgyszintén bármely vallásfelekezeti ünnepen a templom közelében vagy az egyházi menetek alkalmával azon tereken s utcákon, melyeken az ily menet keresztülvonul, mindaz mellőzendő, ami az egyházi szertartást zavarhatná. Temetőkben a különböző vallásfelekezetűek tagjai vegyesen és akadálytalanul temetkezhetnek – motyogja félálomban az öreg…

Ipsét kedves íróasztala repesve várja. Öreg bordói bort tesz jobb sarkára. Pipára gyújt. Schopenhauer már az újkori paradigmaváltás szerint gondolkozik a zsidókról – olvassa Alfred Bodenheimer Wandernde Schatten – Ahasver, Moses und die Authentizität  der jüdischen Moderne címû könyvében – ennek során az „örök zsidó” a vallásosból a nemzeti dimenzióba lép. Az örökös vándort felváltja az emancipált, a maga nemzetközi hálózatát kiépítő zsidó, és szülőhazájára talál a földkerekségen élő összes többi társában. Schopenhauer a „zsidó kérdés” megoldását a keresztények és zsidók között kötött vegyes házasságok támogatásában látja: Száz év múlva már alig lesz néhány zsidó – írja Parerga és Paralipomenájában –, és Ahasvérus kísértete hamarosan örök sírjába száll.

Vasárnap éjszaka, vörösborral, az oláhcigány Fanfare Ciocîrlia zenekar metafizikus zenéjével: „Lume, lume, soro lume…”. Ipse mélyponton: kiderül, hogy élete végéig tartó betegsége van: diabetes. Mi lesz a sorozattal? Mi lesz a családjával? A karácsonyi hazamenetellel? Kocsit kellene szerezni, jófajta, négylovas Kremsert, s farkasbőrökbe takarózva meg sem állni szülővárosa határáig.

Ez a Kremser-kocsi egy felső-sziléziai zsidó találmánya. Simon Kremser, a „Berliner Kutschwesen“ megalapítója 1775 szeptember 15-én születik Boroszlón. Az 1806-os háborúban „Kgl. preuß. Kriegscommissarius“. Blücher, a porosz tábornagy rábízza a hadikasszát, amelyet szerencsésen megvéd, nem kerül az ellenség kezére. Bátor tettéért a Vaskereszttel és az Ordre pour le mérite-el jutalmazzák.

A napoleoni háborúk végén Kremser gazdag ember. York generálistól megvásárolja a losseni, jägerndorfi és löweni uradalmakat, majd nőul veszi Adlersthal báró özvegyét. De nem ért igazán a gazdálkodáshoz, hamarosan tönkremegy.

Birtoka maradványainak felszámolása után Berlinben próbál szerencsét, egy sétakocsi vállalkozással. Omnibuszát a kiránduló kedvű berlini közönség kremserwagenként ünnepli: „Mit Allerhöchster Königlicher Genehmigung sind dem Unterzeichneten besondere Plätze zur Aufstellung eleganter Wagen für Spazierfahrten nach den Umgebungen Berlins angewiesen worden.“ — Alulírottnak legmagasabb királyi jóváhagyással olyan helyek biztosítandók, ahonnan a Berlin környékére tervezett kirándulásokra alkalmas elegáns kocsijai indulhatnak.

Kremser, miután újból tönkremegy Oroszországban próbál szerencsét, ugyancsak szállítási vállalkozással… Az 1848-as forradalom táján az orosz hadsereg őrnagya lesz… Nyugdíjazása után visszavonul szülővárosába, Boroszlóba… Halálos ágyán két magas orosz kitûntetéssel tisztelik meg… „Kremser Simon története generációk számára a hatalom igazságosságának épületes példája. Mert a hatalmasok bőkezűen megjutalmazzák hazafias, királynak és hazának áldozatokat hozó alattvalóikat” – írja 1906-ban F. M. Feldhaus az Allgemeine Deutsche Biographie ötvenharmadik kötetében…

Még egy bugyorral mélyebben: a válás költségei miatt Ipséjék annyira leszegényednek, hogy a bank nem ad több kölcsönt… Nyugdíjas, létminimumon tengődő apjától kér pénzt, hogy hónap végéig jusson ételre-italra, pelenkára…

A „Pennerglücknek” nevezett (magy.  kocsisbor) dobozos ital kibontása után (dohányra már nincs pénze) Kremser Simon kocsiját vizionálja, amely szülôföldjére repítené. Olcsó vigasz: ennek a Kremsernek is voltak mélypontjai…

Régimódin a világhaló gombjait tekergeti… Hogy hirtelen kiderüljön, úgyszólván ország-világ elé tétessék: Kremsernek már keresztneve is kételyes (Simon? Max? Vagy csak »M.«?). Nem beszélve hivatalos címeiről (Hofagent vagy Hofrat?), születési helyéről (Boroszló, esetleg Zülz?) vagy elhalálozásának időpontjáról (1849? 1851?).

A felesége tegnapi cigarettacsikkjeibôl épphogy élvezhetô pipatöltetet összegyúró, kocsisborát hörpölgetô Ipse bátortalan kattingatására/keccintgetésére elôtárulkozik az Ultimamatív Igazság (qud est veritas?), Simon Kremser világhálón „vallidált” élettörténete:

1775-ben születik, szeptember 15-én a felső-sziléziai Zülzben, Löbel Kremser kereskedő fiaként. 1812-ig tartó életéről nem maradtak fenn források, csak annyit bizonyítható, hogy kétszer házasodott. Hazafias tevékenysége kétes. Semmi bizonyíték, hogy az 1806-os háborúban „Kgl. preuß. Kriegscommissarius” lett volna, hogy Blücher rábízta volna a hadikasszát. Ami biztos, hogy „szolgálatokat tett” a hatalomnak. Vagyis, hogy ott volt a húsosfazék körül. Legalábbi ez derül ki 1825 január 7.-én keltezett levelébôl, amelyben berlini kocsis-koncesszióját kérvényezve arra hivatkozik: 1813, 14 és 15-ben fontos szolgálatokat tett az államnak…. Kremser az „Ober-Feld-Kriegs-Commissariat” alkalmazottja, de nem királyi tisztviselő, katonai rangja nem lévén. Igaz, „Commissionär in Lieferungs- und Verpflegungs-Geschäften”-ként hasznos szolgáltatásokat tesz a hadseregnek. 1812-13-ban egy Silberstein nevű kereskedővel például a gogaui francia „Reserve-Magazin” szállítójaként szerepel…Kremser 1816 június elsején megkapja a boroszlói „állampolgárságot” (Bürgerrecht).

Közel kétszáz év múlva Ipsét is bejegyzik a német állam jegyzékébe. Nevének ékezeteivel fizet érte. Másokkal ellentétben ezt nem tartja nagy veszteségnek. Miért is kellene értsenek egy napnyugati állam hatóságai a keletről menekülő népek helyesírásához? Helytelenül kiejtett, új neve épp oly idegenen cseng, mint a szülőföldjéről szóló, értelmetlen magyarázkodás.

Kezdetben ha valaki rákérdez származására – házmester, takarítónő, autókereskedő, banktisztviselő, biztosítási ügynök – patetikumot nem mindig mellôzô, csinos beszélyben ecseteli népe mostoha sorsát. Hogy azon, a kelet-európai hegyek közötti talpalatnyi földön Európában először hirdették ki a vallásszabadságot. – ha nem is tudva, de biztosan sejtve: a kutya sem fog felakadni ezen a turpiságon…

Ipse az évek múlásával rájön, senkit sem érdekel a vallásszabadságról szóló történelemleckéje.

A tapintatlanság küszöbét súroló kérdésre, hogy tulajdonképpen honnan származik szórakozott viszontkérdéssel válaszol: találja ki maga a kiváncsiskodó. Így lesz Ipse felválva cigány, bulgár, török, perzsa, orosz, esetleg svájci vagy osztrák zsidó.

Identitás-lottójának mindig a fogadó a nyertese: – Eltálta – vágja rá ilyenkor megkönnyebbülve… A sarokbaszorított megszabadul a mekegő magyarázkodástól. A fölényeskedő meg önelégülten futni hagyja.

Persze a Jägerndorf-i mítosz is hamis (semmi grófság, semmi nemesség, még dörgölőzés sem). Kremser 1823-ban már a berlini „állampolgárságért” talpal. Hogy ezt elnyerhesse, előbb a boroszlóitól kellene valahogy megszabaduljon.

Álló esztendôig tart míg 1824 január 21.-én a boroszlói rendőrség végre kiállítja az elbocsájtó okmányt (Entlassungsurkunde, Dimissoriale).

És még egy jó évbe, míg megkapja a kocsi-koncessziót, hogy 1825. április 29-én beadhassa a berlini városházán a befogadási kérvényét.

Kremser Simont 1825. június 9-én esketik fel berlini állampolgárnak a zsinagógában. A város címjegyzékében azontúl „Hof-Agent”-ként (Lieferanten-Titel) szerepel, lakhelye: Spandauer Straße 10.

Ipséhez kegyesebb a sors: egy hónapra n. birodalmi megérkezésük után kézhez kapja az állampolgárságot személyi igazolvánnyal, világútlevéllel együtt.

Az egész a lehető legformálisabban történik. Bronowski, a hízásnak induló, erôsen izzadó városi tisztviselő felveszi az adatait, lemásolja erdélyo szász származású édesanyja születési bizonyítványát. Majd útjára engedi, hogy hamarosan levélben értesítik.

Ipsének egy hétre rá újból jelentkeznie kell a heidelbergi városházán. Bronowski aláíratja az átvételi nyugtákat, átnyújtja a személyit és az útlevelet.

Szóval semmi kérdezősködés! Hogy ki fia-borja, esetleg kinek-minek érzi magát, tudja-e a himnuszt, vagy ismeri-e a zászló színeit.

A törvények akkor jók, ha szenvtelenek, ha megvannak hűségnyilatkozatok, Biblia, papok, tömjénfüst nélkül – jut eszébe Ipsének valahányszor kényszredetten elôhúzza lelkiismeretébôl legkedvesebb barátja levelét melyben az áll, hogy Ipse elárulta népét és hazáját. Miközben a kancsal Bronowski még egy kézfogást is fölöslegesnek tart – ilyesmit, úgy látszik, nem ír elő a szolgálati szabályzat. A pillanat szenvtelensége kiveri Ipse fejéből az ékezeteket. Igaz, ezek már magával hozott, román útleveléből is hiányoztak.

Kremser 1851. március elsején hal meg Boroszlón. De már nem zsidóként, mert a Boroszlói Zsinagóga Egyesület 1851-es, elhalálozásokat számon tartó füzetében nem szerepel a neve. Utolsó felesége, Amalie 1853. július 3-án bekövetkező halála alkalmával a claassenstraßei temető őre feljegyezi, hogy az elhunyt női személy férjét is keresztény rítus szerint helyezik örök nyugalomra a St.-Barbara temetőben: „S. K. 01.03.1851 ― Exitus.”

 

Ipsének helytelenül kiejtett, új neve épp oly idegenen cseng, mint a szülőföldjéről szóló, értelmetlen magyarázkodás. Az elején ha valaki rákérdez származására – házmester, takarítónő, autókereskedő, banktisztviselő, biztosítási ügynök – csinos kis beszélyben ecseteli népe mostoha sorsát, hogy azon a hegyek közötti talpalatnyi földön Európában először foglalták törvénybe a vallásszabadságot.

Az évek múlásával rájön, hogy környezetét nem érdekli a vallásszabadság. Sôt, azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Azt.

Ha idegen kiejtése miatt néha – egyre ritkábban! – valaki megkérdi tőle, honnan származik, Ipse  szórakozott, tapintatos viszontkérdéssel válaszol: találja ki maga a kíváncsiskodó.

Így lesz/volt cigány, bulgár, török, perzsa, orosz, esetleg svájci- vagy osztrák zsidó. Néha örmény.

Ipsénk.

Eme identitás-lottónak mindig a fogadó a nyertese: – Eltalálta – vágja minden válaszra. Megkönnyebbülve.

A megszorított szabadul a mekegő magyarázkodástól, a fölényeskedő meg önelégülten futni hagyja.