A holokauszt és a családom – A Facebook-csoport történeteiből
A holokauszt és a családom csoport tagjainak bejegyzéseiből jelent meg válogatás.
Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik az egykori szemtanúk, a családtörténetek ,,alulnézeti” perspektíváját. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mind arra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész.
A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.
A történeteket tanulmányok előzik meg a kötetben, az egyikből közlünk részletet.
Regina Fritz: Nyilvános ellenemlékezet – Személyes emlékezés
A Holokauszt és a családom mint a személyes ellenemlékezet fóruma
Nem 2014-ben fordult elő első alkalommal, hogy a személyes emlékek és a hivatalos történelemképek nem fedték egymást. Hasonló összeférhetetlenségek figyelhetők meg 1945 után, amikor a történelem antifasiszta olvasatában a holokauszt áldozatait „a fasizmus/nemzetiszocializmus áldozatai” fogalma alá sorolták, összemosva ezzel a „faji” és a politikai üldöztetés közötti megkülönböztetést. Miközben azonban korábban a felkínált történelmi diskurzusnak meg nem felelő alternatív emlékezésmódok a magánszférára korlátozódtak, elhalványultak, vagy hozzáidomították őket a többség által elfogadott történelemképhez, az információs korszakban a közösségi médiumok új lehetőségeket teremtettek az eltérő tapasztalatok közlésére, ezzel pedig az emlékezés közösségeinek létrehozására és identitás megteremtésére. Nyilvánvalóan megmutatkozik itt a világháló jelentősége, nemcsak az ellenzéki mozgalmak szerveződésében,[1] hanem az ellenemlékezések kialakításában és megszilárdulásában is.[2]
A Holokauszt és a családom csoportban posztolt hozzászólások közül sok fordul szembe a hivatalosan felkínált történelemképpel.
Számos emlékezés központi eleme így a magyarok részvétele a gettósítási intézkedésekben és a deportálások előkészítésében, valamint a segélynyújtás elmaradása a magyar lakosság részéről. Ugyanakkor sokan felvázolják a kölcsönös segítségnyújtás mozzanatait, és hozzájárulnak egy differenciált holokausztkép kialakításához. Így például Halmos Judit 2014 májusában a családja és egy arisztokrata történetét mesélte el, aki az üldöztetések idején kiállt mellettük, a háború után pedig maga is üldözötté vált. A hozzászóló megjegyzi: „Fenti, szinte népmesei történet (jó tettért jót várj…) elmesélésével kettős célom volt. Egyrészt nem szeretném, hogy feledésbe merüljön vagy átalakulhasson a történelem [kiemelés tőlem – R. F.], másrészt emléket szeretnék állítani egy talpig úriembernek, aki felvilágosult, művelt európai volt, és akin nem fogtak ordas eszmék, haláláig az maradt, aki volt: EMBER.”[3]
Alapvetően két bejegyzéstípust kell megkülönböztetnünk: az egyiket a túlélők elbeszélései alkotják, a másikat azok a hozzászólások, amelyeket elsősorban a második, elvétve a harmadik nemzedékhez tartozók, illetve túlélők barátai és ismerősei fogalmaztak.
A Facebook-oldalon megnyilatkozó túlélők legnagyobb része a holokauszt idején maga is gyerek volt. Ennek oka nemcsak az, hogy az idősebbek rendszerint nem élnek a társadalmi kommunikációnak ezen formájával, de általa érzékelhető az a változás is, amellyel társadalmunknak a kortárs tanúk fokozatos kihalása révén szembe kell néznie.
Akadnak posztolók, akik továbbra is félnek, hogy zsidóként felismerik őket, és így újra üldözötté válnak, ezért arra kérik az adminisztrátorokat, hogy hozzászólásaikat névtelenül tegyék fel az oldalra. Ugyanakkor sokan utalnak arra is, hogy első alkalommal van módjuk (vagy használják ki az alkalmat) arra, hogy történeteiket vagy rokonaik, családtagjaik, barátaik életrajzát Magyarországon valamilyen nyilvános térben elbeszéljék és továbbadják a következő nemzedéknek. Míg más országokban, így például Németországban vagy Ausztriában a túlélők már a hetvenes évek végén lehetőséget kaptak arra, hogy a saját üldözöttségük élményeiről beszéljenek, A Holokauszt és a családom csoport a holokausztról való sokéves hallgatás messzemenő következményeire irányítja rá a figyelmet. Való igaz: Magyarországon a személyes visszaemlékezések – mint azt nemrégiben Kovács Éva, Lénárt András és Szász Anna Lujza is megjegyezte – mind a mai napig alig játszottak valamilyen szerepet a kollektív identitások kialakításában. Mint Kovács Éva és szerzőtársai megállapították: „A tanúságtételekre összpontosító történelmi kezdeményezések hiánya nem jelentett mást, mint hogy a múlt traumája beleszorult a túlélőkbe és az áldozatok leszármazottaiba”[4] – ezt a körülményt A Holokauszt és a családom csoport több hozzászólása is megerősíti.
A második vagy a harmadik nemzedék által fogalmazott számos beszámolóban történik utalás arra, hogy családjukban hosszú időn át nem ejtettek szót a holokausztról. Így például az egyik posztoló nagymamája is következetesen hallgatott a meggyilkolt családtagokról. Ő volt az egyetlen, aki a családból életben maradt: „A rokonai nagy része vidéken élt – az »első körben« vitték el őket. Soha többet nem beszélt róluk. Beszélgetés közben a bátyámnak vagy nekem időnként el-elszólta magát, de amikor rájött, hogy miről beszél, azonnal témát váltott. (…) Mama lezárta a múltat. Sőt: bezárta. Pontosabban beszögezte az előszobai szekrény nagy ágyneműs fiókjába az összes megmaradt tárgyi emléket.”[5] Gaál Anna apja, aki túlélte Auschwitzot és Mauthausent, az üldöztetés éveiben átélt tapasztalatairól csak néhány héttel a halála előtt kezdett beszélni.”[6]
Némely családban még a zsidó gyökereket is mély hallgatás övezte. Így egyes hozzászólások azt is világosan mutatják, hogy a későbbi generációk egy része nemhogy a családja sorsáról nem tudott semmit, de gyakran úgy nőtt fel, hogy sejtelme sem volt származásáról, vallási vagy kulturális hagyományairól. A háború után született Sós Anna csak akkor szerzett tudomást zsidó származásáról, amikor gyerekek zsidóként szidalmazták. Otthon beszámolt szüleinek az esetről, akik aztán felvilágosították, miért üldözték családjukat a háború alatt.[7] Kőszegi Lajos, akinek a szülei megülték a nagy zsidó ünnepeket, hosszú időn át nem értette, mit is ünnepelnek: „…csak később tudtam azonosítani, hogy ez a Pészah és a Jom Kipur volt. Anyukám péntekenként gyertyát is gyújtott, de a gyerek mindent természetesnek talál, amit a szülei tesznek. Nem kérdeztem és ők nem magyarázták meg, mit jelent a zsidóság. Számomra ez egy félelmetes dolog volt, amiről azt hittem, ha kiderül, végünk van. Az őket ért traumát akarva-akaratlanul továbbadták nekünk, gyerekeknek.”[8]
A családokon belüli, évtizedeken át tartó hallgatásnak nemcsak az lett a következménye, hogy a holokauszt-túlélők gyermekei és unokái hosszú időn át semmit sem tudtak családjuk múltjáról. A Holokauszt és a családom csoport nagy nyomatékkal teszi nyilvánvalóvá, mennyire hézagos és töredékes ismeretekkel rendelkeznek még mindig sokan családtagjaik üldöztetéséről. Ennélfogva jelentős azok száma, akik a nyilvánossággal megosztott beszámolók, nevek vagy fényképek révén további információkban reménykednek.
A legtöbb posztoló szándéka mindenekelőtt az, hogy továbbadja a meggyilkolt, illetve az életben maradt családtagok vagy barátok emlékét, s ezzel helyet biztosítson számukra az emlékezés közösségében. A meggyilkoltak élettörténetének rekonstrukciója révén sokak számára mindenekelőtt az a fontos, hogy a holokauszt individualizálása értelmében újból arcot adjanak az áldozatoknak, és megakadályozzák, hogy azok végleg feledésbe merüljenek. Így sokan meggyilkolt nagy- (vagy déd-) szüleik, (olykor másod- vagy akár harmadfokú) nagynénjük és nagybátyjuk élettörténetét mesélik el. Nagy számban vannak azok is, akik olyan hozzátartozóikról (sok esetben testvérükről) számolnak be, akik az üldöztetések idején még gyerekek voltak, és akiket Auschwitz-Birkenauba érkezve azonnal megöltek. Így például a háború után született Szántó Edit, aki a maga történetét ezekkel a megrázó szavakkal kezdi: „az ő halálának köszönhetem, hogy én megszülethettem”.[9] Elbeszélésében nővéréről, Bergstein Katóról mesél, akit két és fél évesen anyjával és nagyszüleivel együtt deportáltak. Kató szomjan halt az Auschwitz-Birkenau felé tartó vasúti vagonban. 22 éves anyja egyedül érkezett a megsemmisítőtáborba, „s mivel nem volt már kisgyereke, anyám nem került a gázba” – állapítja meg Edit. S valóban: a kisgyermekes anyákat, akárcsak a terhes nőket vagy az idősebbeket, Auschwitz-Birkenauba való megérkezésüket követően félreállították, és a gázkamrákban meggyilkolták őket. Az anyát talán valóban Kató lányának halála mentette meg tragikus módon a haláltól.
Feltűnő ebben az összefüggésben a fényképek jelentősége: sok hozzászólást illusztrálnak ezekkel. Gyakran a megölt családtagok utolsó megmaradt ábrázolásai ezek, és sokak számára az emlékezés központi jelentőségű tárgyai. Meggyőző erővel érzékelteti Földes Ágnes beszámolója az emlékezés ilyen vizuális tárgyainak súlyát.[10] 2014 májusában teszi fel az internetre meggyilkolt nagyszülei fényképét, azzal a megjegyzéssel, hogy ez az egyetlen létező felvétel róluk. Ágnes ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy ez a fénykép sem eredeti felvétel, hanem a háború után illesztették össze: két különálló portréból készült montázs, amelyet egy fényképész készített apja megbízásából: „A két fotó még csak nem is ugyanabban az évben készült” – összegzi Ágnes.
Fontos hozzájárulást jelent A Holokauszt és a családom csoport a zsidó–nem zsidó párbeszédhez is. Kifejezésre jut ez nemcsak a posztolók kommentjeinek érvrendszerében, ahol nem zsidók is szót kérnek, de egynémely, nem zsidók által fogalmazott hozzászólásban is. Sain Ildikó például így fogalmaz: „Néha félve (…) hozzászólok ehhez-ahhoz – félek, elefánt lehetek a porcelánboltban. Mégis, talán ideje nekem is megszólalni, hátha valakit érdekel.”[11] A mindkét irányból való közeledéshez az egyes hozzászólások azzal is hozzájárulnak, hogy a személyes történetek kölcsönös betekintést engednek az üldöztetéssel kapcsolatos tapasztalatok világába és az azzal való megküzdés különféle formáiba. Éppen a kommentárok „teremthetnek közösséget és kötődést”, miközben a posztolók ezen eszmecsere során „az ítéletalkotás, a megfelelés és az elvárhatóság határait folyamatosan újratárgyalják”.[12]
Fordította: Balázs István
Fenyves Katalin – Szalay Marianne (szerk.): A holokauszt és a családom – A Facebook-csoport történeteiből. Park Könyvkiadó, 2015. 336 oldal, 4500 forint
[1] Lásd ezzel kapcsolatban például a 2010-ben életre hívott „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” Facebook-csoportot.
[2] Lásd ezzel kapcsolatban az alábbi tanulmányt is: Eva Pfanzelter: „Holocaust Related Websites: An Interim Inventory.” The Future of Holocaust Studies, 1. o. Köszönet a szerzőnek, hogy betekintést engedett a még publikálatlan kéziratba.
[3] Halmos Judit bejegyzése, 2014. május 5., www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/permalink/1500114470212650/ (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[4] Éva Kovács–András Lénárt–Anna Lujza Szász: Oral History Collections on the Holocaust in Hungary. S.I.M.O.N., 2014. október 14., http://simon.vwi.ac.at/index.php/working-papers/43-kovacs-eva-lenart-andras-szasz-anna-lujza (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.). Az cikk átdolgozott változata a szerzők korábban magyarul megjelent írásának. Kovács Éva–Lénárt András–Szász Anna Lujza: „A Magyar Holokauszt személyes történetének digitális gyűjteményeiről.” BUKSZ – Budapesti Könyvszemle 23 (2011).
[5] A posztoló anonim kívánt maradni.
[6] Gaál Anna bejegyzése, 2014. augusztus 27., www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/permalink/1541741969383233/ (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[7] Sós Anna bejegyzése, 2014. november 5., www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/permalink/1569428373281259/ (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[8] Kőszegi Lajos bejegyzése, 2014. március 6., www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/permalink/1472846692939428/ (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[9] Szántó Edit bejegyzése, 2014. április 14., www.facebook.com/photo.php?fbid=511217945671762&set=gm.1491764091047688&type=1 (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[10] Földes Ágnes bejegyzése, 2014. május 5., www.facebook.com/photo.php?fbid=10152809012187995&set=gm.1500159780208119&type=1 (utolsó hozzáférés: 2015. július 17.).
[11] Sain Ildikó bejegyzése, 2014. május 25., www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/permalink/1507094199514677/ (utolsó hozzáférés: 2015. február 6.).
[12] Eva Pfanzelter: „Inszenierung–Vernetzung–Performanz: Holocaust-Repräsentationen im Netz.” Lásd Iris Roebling-Grau–Dirk Rupnow (szerk.): „Holocaust”-Fiktion. Kunst jenseits der Authentizität. Paderborn, Wilhelm Fink Verlag 2015, 63–83. o., az itteni idézet: 82. o.
