A híres vagány, a népbarát riporter és a szorongó zsidó kisfiú

Moldova György emlékére

Az a fiatalember, akiről a Szent Imre induló beszél, vágyott az erősebbek között lenni és megvédeni a gyengéket a bántalmazástól. Ez tette egyszerre népbaráttá és rendpártivá, a zűrzavar ellenében fellépő rendpárti lázadók, magányos hősök barátjává, ez tette vonzóvá és problémássá örökségét.

A korai novellák a hangulatok erőteljes festőjét láttatták, aki a városi proletariátus argóját elképesztő stílusérzékkel, humorral, nyelvi eredetiséggel volt képes megszólaltatni, és, ahogy mondani szokták, beemelni az irodalomba. Akár ez is lehetett volna, nem túl bonyolult, de emlékezetes figurákat és helyzeteket szuggesztíven, hitelesen megíró novellista, a magyar próza nagy hagyományának folytatója.

Két alapvető történelmi élménye vihette mégis jórészt máshová, 1944 és 1956. A Szent Imre indulóban bemutatott kiskamasz legnagyobb traumája, hogy zsidóként nem vehet részt az erő, a menő német tankok ünneplésében, éppen akkor, amikor a kiskamaszok mindenekelőtt erősek, menők, férfiasak szeretnének lenni, alapvető tapasztalata, hogy kiszolgáltatott, gyenge és magányos. Ez a kisfiú, ahogyan Moldova György, aki megírta, 12 éves volt 1944-45-ben. Azután pedig, a beszédes című Elhúzódó szűzesség lassan felnövő főhőseként megint úgy érezte, idegen a világban. Gyenge volt és félszeg, erőt szeretett volna, erőt remélt. Aki fél, vonzódik az erőhöz. Mindenesetre ezek lehetnek a leginkább – szemérmesen, de – vallomásos fikciók Moldova életművében.

A súlyos traumából Moldova fiatal felnőttként levonta a következtetéseket 1956-ot követően. Azért, hogy az, ami megtörtént, ne történhessen meg, erősnek kell lennünk és folyton figyelni. Időről-időre az erőszak, a kiszolgáltatottak bántalmazása felüti a fejét és a világ nem véd meg tőlük. Fontos, hogy az állam erős legyen, de az állam úgyis elpuhul egy idő után, bürokraták veszik át és végül cserbenhagyja a rábízottakat, menthetetlenül korrumpálódik. Számára Kádár állama a konszolidáció után éppen ezt jelenítette meg, a gyengeség veszélyét, amellyel szemben csak az erőszakszervezetek léphettek volna fel, ha szélnek nem eresztik őket, mint az „elbocsátott légiót”. A gyengeség káoszhoz, zűrzavarhoz és pusztításhoz vezet és minden hatalom hajlamos kényelmessé válni és elárulni az eszmét. Csak az illúziótlan, magányos harcosban lehet bízni, aki még tényleg a nép oldalán áll: a Che Guevarákban, róla is ír könyvet Moldova, és a Smidt Flóriánokban- Az elbocsátott légió és a Magányos Pavilon főhőse, a kemény állam híveiben, akiket elárult az általuk védelmezett állam.

Ezért vonzódott a vagány és kemény rendőrökhöz, a Bűn az élet hőseihez, amely könyv téves, de érthető rendpártiságának legkevésbé vonzó megnyilvánulása. És ugyanakkor az is igaz, hogy a zűrzavart, a felfordulást mindenki utálja, akárcsak a létbiztonság hiányát és ő éppen ennyit várt a Kádár-rendszertől, amelynek rendpárti és „melóspárti”, alapvetően azért lojális belső ellenzéke volt. Legyen biztonság és legyen megélhetése a dolgozóknak. Ezt aztán nem is gondolta soha másként, 32 éven át a rendszerváltás után sem, egy tömbből faragott ember volt, hiteles és becsületes és egyre világosabb, hogy a magyar nép nagy többsége, akik imádják-imádjuk, pont ezt gondolták, azt, amit ő is, a nép írója volt, igazságaiban és tévedéseiben.

A stílusa mellett a humora, jellegzetes, vaskos és harsány humora volt másik jellegzetesen írói erénye, ahogy a H. Kovács-történetek, a Magyar Atom szatírái mutatják, legjobb szépírói szövegei a korai novellák mellett. A riportjaiban is ebből élt, hangulatfestő képessége és nyelvi ereje mellett, témaérzékenysége páratlan volt, noha riportjai nem annyira keresték az igazságot, mint amennyire, nagy elhitető erővel, propagálták. Tudott írni és úgy tudott írni, ahogy a magyar nép olvasni szeretett.

Az elmúlt évtizedek első felében lesajnált szerző volt, úgymond, jobb körökben, mert népe nem szűnt meg olvasni őt és aztán újra, ezt még meg is érte, sztár lett, amikorra bekövetkezett a csalódás a rendszerváltás reményeiben, és elképesztő állóképessége, hogy még ekkor is aktívan jelen volt, megint ráirányította a figyelmet. Egyszerű, makacs, mélyen hívő ember volt, hitt a, nincs mit tenni, így kell írni, a dolgozó, egyről a kettőre alig is jutó magyar népben. Tévedései a megelőző rendszert illetően lassan elhalványultak, és megvetése a rendszerváltás utáni állapotok iránt egyre többek számára lett bátran átélhető.

Tartását, stílusát, egyszerű, nem változó hiteit, humorát sosem vesztette el, ha reményei nemigen maradhattak is, ahogyan azoknak sem, akikhez beszélt. És keménysége, törhetetlensége mögött, tévedései és igazságai iránti elkötelezettsége mögött mindvégig ott volt egy kiközösített, férfias kamaszreményeiben megalázott zsidó kisfiú traumatikus felismerése. Így lett rendpárti és népbarát, így lett a magyar nép írója, akitől népe soha nem tagadta meg szeretetét. Mert aki tévedéseiben és igazságaiban konok és becsületes, akit a féltő szeretet vezérel, az végül elnyeri a szeretetet, amire megbélyegzett kiskamaszként vágyott, örökre, egy hosszú élet méltó jutalmaként.