A haszidizmus és a magyar zsidó irodalom

Meghatározások

A haszid világ és történetei a magyar irodalom számára nagyrészt a külföldi mintáknak és befolyásoknak, a kelet-európai jiddis-héber próza és még inkább a nyugat-európai, Martin Buber által meghirdetett zsidó reneszánsz, valamint a haszidizmust feltáró, közvetítő munkásságának köszönhetően kezdett érdekessé válni. Már az a tény is erre utal, hogy a századelőn jelentkeznek, míg a magyar zsidó irodalom úttörő korszakából teljesen hiányoznak a haszid vonatkozások. A huszadik század eleji magyar zsidó irodalom természetes módon kezdett el érdeklődni e zárt és egzotikusnak ható világ felé. Nem elhanyagolható a magyar kultúra köztes helyzete a haszidizmus befolyásának tekintetében. Hiszen ellentétben a nyugati irodalmakkal, a mozgalom nem kizárólag távoli, idegen, „keleti”, „lengyel” vagy „pólis” dolognak számított. Ugyanakkor a kelet-európai irodalmakkal szemben is különbségeket tapasztalunk, hiszen a haszidizmus mégis csupán részben számított hazai dolognak, s a magyarországi zsidóságnak csak egy részét érintette: kimondottan unterlandi, regionális jellegű volt.

A haszidizmus magyarországi jelenléte folytán egyszerre volt ismerős, ám marginális pozícióban, a kulturális diskurzus domináns, urbánus szemléletéből kifolyólag pedig mindennek ellenére megtartotta idegen, egzotikus jellegét. […]

Első csoport: a genetikus és generikus aspektus – adaptációk és imitációk

E tendenciáktól eltérő és úttörő módon azonban – s erre mindeddig nem figyelt oda a kutatás – az autentikus haszidizmust kimagasló irodalmi igénnyel már jóval korábban közvetítette az Egyenlőség hasábjain a Secundusként szignált szerző. Vagyis az ifjú Patai József, a lap szerkesztője, aki az 1907. év utolsó számától indítva mintegy két éven keresztül Mesék a chászid-világból cím alatt közölt haszid történetadaptációkat – nem mellesleg Buber gyűjteményeinek megjelenésével szinte egy időben, s annak magyar közléseit megelőzve. […] Az Egyenlőségtől való megválása s a Mult és Jövő megalapítása után (1911) is tovább gondozta e szövegeit, újrapublikálta őket és újabbakat is közölt lapjában, majd önálló könyv alakban gyűjtötte össze őket, s 1919-ben Kabala. Lelkek és titkok címen adta ki, amelyet később bővített, új kiadás követett Lelkek és titkok cím alatt. (Patai 1937) Patait követve ifjabb pályatársa, Szabolcsi Lajos – aki apja halála után 1915-ben vette át a lap főszerkesztését – is közölt haszid történeteket 1918-tól kezdve, amelyeket később számos folyóirat-, majd könyvpublikációban közölt újra.

Önálló könyvpublikációként elsőként Patai Kabalájával egy időben, 1919-ben jelent meg a három elbeszélést tartalmazó könyvecske: Három zsidó mese: A leveleki menyegző, Nefelejts, Mayerl. Az újrapublikálások között az 1927-es Délibáb. Zsidó legendáskönyv című különösen fontos, hiszen nemcsak a szerző magyar haszid elbeszéléseit tartalmazza, hanem más zsidó, sőt haszid, köztük a Baál Sém alakjához kötődő történeteket. A haszid történetek hosszú divatja ellenére a magyar zsidó művelődés, sajtó és irodalom e két fontos alakjának ez irányú tevékenysége homályban maradt.  […]

A magyar nyelvű haszid történetek e két megalapozó munkáját vizsgálja könyvem II/1. fejezete, feltárva Patai és Szabolcsi, valamint az Egyenlőség kapcsolatát, a történetek állásszöveggenezisét és narrációs eljárásait. Patai eredendően tradicionális környezetből származik, amelyet áthatott a haszidizmus. A szülői ház és a hagyományos neveltetés, a jesivában töltött évek sora olyan tapasztalatot nyújtott számára, amelyet az elbeszéléseiben használt emlékezetgesztusok által is hangsúlyoz: az édesapa és édesanya, valamint mesterei (például reb Sáje, Steiner Jesája) alakján keresztül kapcsolja kötetét a cádikokhoz és a haszid/zsidó örökséghez, a hagyománylánc utolsó láncszemeként mutatva fel azt. Szabolcsi viszonya ezzel szemben intellektuális: a folklór és a szóbeliség forrásait felhasználva egy jellegzetesen regionális, szabolcsi magyar zsidó mitológiát épít fel a fikcionalizálás eszközeivel. A két kötet komparatív vizsgálata során tehát nemcsak két hangsúlyosan különböző adaptációs eljárást ismerhetünk fel, hanem a zsidó identitás és a tradícióhoz való viszony különbségeit is, amely e két kultúraszervező teljes munkásságát áthatva kapcsolódott a kor diskurzusaihoz.

A hagyományos magyar zsidó irodalmat tekintve nincs még egy olyan reprezentatív szándékkal írott haszid történetgyűjtemény, mint e két szerzőé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a haszid történeteket ne utánozták volna vagy ne használták volna a jellegzetesen haszid környezet rajzát irodalmi művekben, esetleg hogy a haszid történetek formai-motivikus elemeit ne alkalmazták volna. Mi a helyzet azonban abban az esetben, ha a történetünk esetleg haszid jellegű közegben játszódik, de nem szerepel benne ismert vagy ismeretlen cádik, s tárgya sem hagyományosan ismert, s nem is adaptációról, hanem haszid történetimitációról van szó? Ha nem a történetek tárgyát, hanem az elbeszélés módját és jellegzetes eljárásait utánozza az adott szöveg? Patai és Szabolcsi kötete az elöljáróban említett, Kelemen Zoltán által bevezetett első csoportba tartoznak, kézenfekvő módon – adaptációkról lévén szó – a közvetlen genealogikus kapcsolat magával vonja a primer, autentikus haszid irodalomra is jellemző generikus jellegzetességeket is. Igaz, a legszemléletesebb példa a magyar irodalomban az imitációra majd csak az ezredforduló idején Röhrig Géza kötete kapcsán kínálkozik, ezek a genealogikust nélkülöző, pusztán imitációs viszonyon alapuló haszid történetek – elvétve ugyan, de – már a klasszikus zsidó magyar irodalomban előfordulnak. Problémaként azonban felmerül a kérdés: hogyan azonosíthatóak az efféle történetek? A példázatos, parabolisztikus jelleg, a vallási hagyomány képzetköre, a szociokulturális kontextus túlságosan tág teret biztosít az imitációnak ahhoz, hogy egyértelműen haszidnak minősítsük az adott történetet. Az esetleges későbbi és alaposabb vizsgálat számára ürügyet teremtve, álljon itt néhány példa a probléma szemléltetéséhez.

[…] A magyar zsidó próza egyik legnagyobb klasszikusa, Ujvári Péter több írásában jeleníti meg a haszidizmus befolyása alatt álló hagyományos közösségeket. A legtöbb ilyen elbeszélése mögött a jiddis irodalomtörténeten is végigvonuló mászkil álláspontot érezzük: kiváló humorral és a szatíra kritikai élével a csökönyösen bezárkózó maradiságot ostorozza. Máshol realisztikus igénnyel, életképszerűen ábrázolja e közösségek tagjainak sorsát és problémáit, amelyek között a kor kihívásainak, például az asszimilálódás dilemmájának (és kritikájának) is hangsúlyos szerepe van. Ujvári elbeszélései között szép számmal találhatunk tanulságos történetet, ám a moralizáló mondanivaló alapját nem a vallásos tanítás, hanem a józan észre hivatkozó racionalitás szolgáltatja. Kevés jámbor történetet találunk köztük, de a Hét mécs meg egy gyertya, amelyet az Egyenlőségben közölt, remek példának kínálkozik. (Ujvári 1908) A Szadagórába (haszid központ) helyezett legendai történet arról szól, hogyan vesztette el előbb egy gyerekét, majd később majdnem az egész családját Menassé, aki hanuka idején az otthoni gyertyagyújtás helyett a kozák kapitánnyal mulatozott. […] A legendai tantörténet zárlatában a „szent rabbi” bölcs mondása reflektál a csodára: „A lélek a legszebb gyertyaláng, de azt csak az Isten olthatja el. Ha nem feledkezel meg Istenről és lángokat szentelsz a dicsőségére, akkor ő se feledkezik meg rólad és nem oltja ki a lelkedet, amit gyertyalángul ő gyújtott meg benned.” (5) Pedig a csodálatos eseményeket nemcsak Isten büntetéseként értelmezhetjük, működőképes racionális magyarázatuk is van – mégpedig a kapitány álnoksága.

Ugyanígy a csodát problematizálja a Reb Semarje Kolacsek karrierje című tárcanovella, tipikus Ujvári-féle, szeretetteli humorral, nyelvi leleménnyel festett életkép. (Ujvári 1912) […] A történet közege, a főszereplőnk jámborsága, az ima ereje mind a haszid történeteket jellemző vonás. A csoda azonban, a legtöbb autentikus haszid történet központi eleme ambivalens: kétség fűződik hozzá, ami pedig a tradíció keretein belül elképzelhetetlen. A mászkil aspektus duplafenekű olvasatot teremet, amely nem példa nélküli a klasszikus jiddis prózában, például az említett Jehuda Steinbergnél találkozunk hasonló kettősséggel.

A legszigorúbb szemmel nézve Ujvári Péternek mindössze egyetlen kifogástalan, „szőröstül-bőröstül” haszid elbeszélése van. A mennyország fuvarosa mondhatni naiv történet, nem található meg benne a szerzőt jellemző ambivalencia, távolságtartás, netán kritikai él. Annál különösebb, hogy az elbeszélés kiadástörténetét végigszemlézve kijelenthetjük, hogy ez Ujvári legkönnyebben hozzáférhető munkája – a terjedelmes életműből ugyanis alig valamit publikáltak újra a szerző halála és a holokauszt után.[1] De már az első közlése is különös, az 1942-es Ararát antológiában közlik majd tíz évvel a szerző halála után egy lábjegyzettel, amely szerint a hagyatékból származik.

A történet a „promislani”, tehát a przemyślanyi Meir rabbi szombatköszöntés alkalmával való elragadtatott látomásából bomlik ki. A rebbe meglepődik a mennyország előtt fel-le közlekedő fuvaroson: az alantas ember szombatot szeg. A paradox jelenségre a kapuálló szent igazi ujvárias, profanizáló iróniával válaszol a rebbének, miszerint a fuvaros azért került a mennyországba, mert: „Egyszerűen emberséges volt. Itt meg bolondulnak az ilyesmiért. El se képzelheted, milyen ázsiója van az emberségnek.” (Kőbányai 1999: 140) A kapuálló története szerint a fuvaros, reb Szrulcse a földön bűnt bűnre halmozott, a haszidokat utálta, ám egy alkalommal tél közepén az úton egy Belzbe tartó, hóba keveredett haszidra bukkant, akit megsegített, s bár korholva őt, a cádik udvaráig vitt. A haszid halála után az égben azt kérelmezte, vegyék fel hozzá társnak. A fuvaros halála után az égi mérleg kibillen bűnei súlya alatt, ám ekkor a haszid egy ragyogó hógolyót dob az üres serpenyőbe, s egyetlen jótette révén átbillen a mérleg – reb Szrulcsét felveszik a menybe. Ő azonban tovább zsörtölődik: „De mi a mennykőt csináljak köztetek? Énekelni meg imádkozni kell a fenének. Meg aztán: ló nélkül félember a kocsisemeber. Látom mán, halálra unom magamat.” (143) Így aztán a kocsiját és a lovait is a mennybe vitte.

Az elbeszélés csodálatos tárgya, túlvilági helyszíne nem éppen Ujvári világára jellemző, a stílus, a profanizáló megszólalás, a humor viszont annál inkább, akárcsak a szinte blaszfémiáig menő eleven jellemábrázolás, amely valójában az legemberibb értéket tételezi a legistenibbnek – hiszen az elbeszélés az emberségről szóló tanulságos történetként olvasható. A jámbor haszid reb Semarje rokona, a bűnös fuvaros pedig a tragikus Menasse komikus párja, s míg az utóbbi Hét mécs meg egy gyertya a morális tanulság, az előbbi elbeszélés a humor folytán rokonítható A mennyország fuvarosával. Így beilleszthető az imént példázott imitációk sorába. A mennyország fuvarosa azonban Ujváritól szokatlan módon autentikus haszid történet adaptációja. Hogy pontosan miféle forrásból dolgozott, nem sikerült megállapítanom (s nem is biztos, hogy ez lehetséges), a történetnek azonban egy másik változatára sikerült rábukkannom.[2] Ez ugyan egy másik Meir rabbihoz, Jichák Meir Rotenberg-Alterhez, az első geri rebbéhez (és a kocki Menahém Mendelhez) kapcsolódik, a narratív keretezés sem szerepel, rádadásul a gáncsoló bűnös és a jámbor haszid kettőse helyett a rebbe és az egyszerű kocsis szerepelnek benne. A haszid narratív tipológia egyik közhelyére, a pénteki utazás és a szombati meg nem érkezés veszélyének toposzára épül – szombaton ugyanis tilos az utazás. Persze elképzelhető, hogy a jelentős különbségek egy másik történetvariáns használatából fakadnak, mint ahogy az is, hogy maga változtatott rajta. Éppen A mennyország fuvarosa forrásának további vizsgálata mutathat rá, hogy az adaptáción s az imitáción alapuló viszony nem határolható el egymástól, inkább két aspektusként képzelhetjük el őket. Az előzőleg említett példák pedig egyre azt a kérdést feszegetik, hogy vajon az imitációs viszonyt illetően mitől minősíthető egy-egy történet haszidnak.

E kérdést problematizálja a következő néhány példa Pap Károly elbeszéléseiből, aki az idősebb pályatársával, Ujvárival ellentétben műveit csak részben közölte felekezeti platformokon. S bár zsidó témákat gyakran feldolgozott, csak elvétve találkozunk köztük haszid jegyekkel.[3] A jótékonyságról című elbeszélése témáját már a közlés helye és ideje is determinálja: az 1940–41-es Izraelita családi naptárban jelent meg. A cselekmény egy ukrán városkában játszódik, Chanan rabbi és hívei az utolsó sábeszi étkezés után a jótékonyságról töprengenek. A rabbi e témáról való etikai tanításai után a jótékonyságot metafizikai dimenziókba emeli, hívei kitalálják, hogy a Messiásra gondol, aki bármikor eljöhet, de a rabbi helyesbít: nem „A” Messiásra, „nem egyre, hanem ezerre és ezerre, annyira, hogy elég legyen az egész föld kerekének. Mert egy volt már, és tíz is volt már. De mindez kevés. Mert azóta ugyancsak megnőtt a földkerekség, és rajta az emberiség minden nyavalyája igen megsokasodott”. (Pap 1999: 396–397) A történet folyamán a rabbi elragadtatottan festi a megváltott világ ideális helyzetét, ám végül apokaliptikus végbe torkollik: a kozákok gyújtogatni kezdik a városban a zsidók házait. A stettlvilágot megidéző környezetrajztól eltekintve e messianisztikus vélekedést a rejtett cádikok koncepciója felől közelíthetjük meg, s azon vélekedés irányából, amely szerint minden nemzedékben ott rejtezik a Messiás, csak nem nyilvánul meg. Chanan rabbi szavai azonban tovább tágítják ezt a hagyományos koncepciót, amelyre a szöveg egyébként nem utal közvetlenül, pusztán a környezetrajz és a téma alapján megteremtett kontextus asszociál rá.

Az elbeszélés páratlan helyet foglal el Pap novellái között, hasonlóan A rabbi és a suszter című történethez. Azért lógnak ki az életműből, mert noha abban gyakran találkozunk a zsidó környezettel, elemekkel, témákkal, a szerző e két írásában szokatlan módon egy tradicionális, zárt közösséget jelenít meg. A rabbi és a suszter nemcsak ezért illene inkább Ujvári világába, hanem azért is, mert tanulságos anekdotikus[4] történetként humoros-morális hangoltságú: azt beszéli el, miféle trükkel szoktatta le a rabbi a susztert az ivásról. (Az éppen ellenkezőjét kiváltó korholás helyett pénzt adott neki, hadd igyon, mire lassan mindenki elhúzódik tőle, s így ő letesz az ivásról.) Pap művészetében kimondottan központi szerepet játszik a parabolisztikusság, kései műveiben egyre több példázatos történetet találunk.[5] […] De haszid történetnek számít-e A jótékonyságról és A rabbi és a suszter című elbeszélés? Nagy Zoltán Fájvisa vagy Ujvári idézett példáihoz hasonlóan itt is megjelenik a környezetrajz, bár ezekkel ellentétben nem szerepel semmi haszidizmusra utaló közvetlen nyom, a rabbi sem biztos, hogy a haszid cádik vagy rebbe alakját testesíti meg. A  példázatosság és a történet parabolisztikussága, a morális tanulságra kifuttatott anekdotikusság, A rabbi és a suszter esetében a bölcs humor, A jótékonyságról esetében a bölcs tanítás, a messianisztikus allúzió amellett szól, hogy irodalmi haszid történetnek tartsuk a két elbeszélést. S mivel nincs előzménye a primer haszid irodalomban – illetve nem sikerült ilyesmire rábukkannom, de nem is valószínű, hogy létezik efféle előszöveg –, nem adaptációval, ezúttal is imitációval állunk szemben.

A példákat összegezve fontos körvonalazni: egyáltalán mitől tartható egy elbeszélés haszid történetnek, hol vannak e kategória határai? Az adaptációk esetében világos a helyzet, az imitációs viszony esetében viszont szükséges rámutatnunk arra a tágasságra, amely a szekunder, szépirodalmi haszid történeteket jellemzi a primerrel szemben. Az autentikus haszid történetek a vallásos folklór hajtásaiként vagy hagiografikus elbeszélések, amelyek egy-egy cádikhoz kapcsolódnak, vagy az egyszerű haszid történeteként valamely tanítás, életelv gyakorlati megvalósítását példázzák. Esetleg parabolisztikus történetekről van szó, amelyek segítségével a rebbe a rejtett vagy homályos értelmű koncepciókat illusztrálja. Ezek a kritériumok azonban szűknek tűnnek a szépirodalom esetében, hiszen a fikciós szövegektől nem kérhetjük számon az autentikus haszid tanítást, mivel céljuk elsősorban esztétikai. Így szélesebb horizonton szükséges elhelyezni, s ahhoz, hogy haszid történetként határozhassuk meg őket – különösen az imitáción alapulók esetében –, három aspektust kell szem előtt tartani.

1. Genetikus aspektus: a haszidizmus szellemiségének hagyománya, a primer, autentikus történetek öröksége. A cádik és a haszid, a rabbi és a híve szerepeltetése, a hagyományos témák (a haszid elvek, tanítások), a tipikus narratív fordulatok és eljárások jelenléte, a cádik problémát feloldó szerepe: egy helyzet megoldása, bölcs mondása, írásértelmezése, csodálatos tette. Ez az aspektus az adaptációk esetében magától értetődő módon van jelen.
2. A szociokulturális kontextus aspektusa: a legnyilvánvalóbban a keleti zsidó, a haszid környezetrajz és miliő megjelenítésében nyilvánul meg. Vagyis a történet a haszidizmus „táptalajából”, a hagyományos zsidó közegből, a stetl-világból nő ki.
3. Formai-generikus aspektus: az elbeszélés a haszid történeteket is jellemző formai eszközöket használ, legendai és csodaelemek jelennek meg benne, bölcs mondást tartalmaz, mely esetleg reflektálja az Írás egy helyét, vagy az anekdotikus történet morális tanulságra van kiélezve, a történet példázatos jellegű vagy kimondottan parabola. Ahhoz, hogy irodalmi haszid történetként határozzunk meg egy elbeszélést, a háromból legalább két aspektusnak kell érvényesülnie. Az imént sorolt példák (kivéve talán A mennyország fuvarosát) azt bizonyítják, hogy a genetikus kapcsolat híján, a 2. és 3. aspektust beteljesítő imitációkat is jogosan tarthatjuk haszid történeteknek. Eltekintve a tárgyalt, holokausztot megelőző korszak irodalmától, e megállapítások általános érvénnyel bírnak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az imitáció dilemmái merülnek fel Röhrig Géza 1999-ben publikált képzelt haszid történeteinek esetében is.

(Részlet Száz Pál: A tizedik kapu. A haszidizmus hatása a magyar irodalomra című könyvéből, Kalligram, 2022.)

Jegyzetek, hivatkozások

Kőbányai János (szerk.) 1999. „Minden hiábavalóság.” A magyar zsidó próza száz éve (1848–1948). Összeállította Kőbányai János. Budapest: Múlt és Jövő Kiadó.

Kőbányai János 2012. A magyar–zsidó irodalom története: Kivirágzás és kiszántás. Budapest: Múlt és Jövő.

Kőbányai János 2014. Szétszálazás és újraszövés: A Mult és Jövő, a Nyugat és a modern zsidó kultúra megteremtése. Budapest: Osiris.

Lichtmann Tamás 1979. Pap Károly. Irodalomtörténeti füzetek 99. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Pap Károly 1999. Elbeszélések II. (Lichtmann Tamás szerk.) Pap Károly művei V., Múlt és Jövő.

Patai József 1937. Lelkek és titkok. A Mult és Jövő jubileumi kiadása. Budapest: Hungária Nyomd R.T.

Ujvári Péter 1908. Hét mécs meg egy gyertya. Chanuka-legenda. Egyenlőség 27/51, Melléklet, 4–5. (dec. 20.)

Ujvári Péter 1912. Reb Semarje Kolacsek karrierje. Egyenlőség 31, 20–21, Melléklet, 2–3. (máj. 19.)

Zevin, Shelomoh Yosef 1980. A Treasury of Chassidic Tales. On the Torah. A collection of inspirational Chassidic stories relevant to the Weekly Torah Readings. English and Hebrew Edition. (Uri Kaploun transl.). Artscroll Judaica Classics. New York: Mesorah Publications / Jerusalem: Hillel Press.

[1] Megjelent például a Kőbányai János szerkesztette reprezentatív, a magyar zsidó próza száz évét felvonultató Minden hiábavalóság című antológiában (Kőbányai 1999), angolul pedig Andrew Handler fordításában jelent meg szintén a magyar zsidó próza reprezentatív Ararát című antológiájában 1977-ben.

[2] A geri Jichák Meir itt a kocki Menachém Mendelhez igyekszik péntek reggel, mikor kitörik kocsija kereke. A rebbe és kísérete aggódik, hogy kénytelen lesz valamely útba eső helyen tölteni a sábeszt, ezért megkéri a fuvarosát, hogy ahogy csak lehet, igyekezzenek az ünnep beköszöntéig Kockba érni, megadja az árát. A kocsis látva a dolog fontosságát, elszántan hajtja tovább a lovakat, egy idő után azonban az egyik elpusztul a kimerültségtől. A rabbi és kísérete a dolog feletti sajnálatukban már megbékélnének a helyzettel, mire a fuvaros azonban kéri, folytassák az utat, mert mindennél boldogabb lenne, ha a rebbe a szombatot Kockban tölthetné. Napnyugtára valóban a városba értek, de este megdöglik a kocsis maradék lova is. A cádik megüzeni neki, hogy ne bánkódjon, a haszidok megfizetik az árát, illetve vesznek neki egy pár lovat. A fuvaros azonban bánatában elemészti magát, s ott hal meg Kockban. A cádik később azt mesélte híveinek, hogy mikor a mennyei ítélőszék elé került a kocsis, a vádló angyalok hosszasan sorolták bűneit, ám egy angyal a sábesz megtartásának jócselekedetével válaszolt, amely a vagyonába, majd az életébe került a vádlottnak. A határozat megmenti őt az elkárhozástól, de ennyi bűnnel nem érdemli ki az Éden gyönyörűségét sem. Úgy döntenek az égiek, a Képzelet Világába küldik, ahol majd a földi világ illúziójában él tovább, örökké a kocsiján ülve suhan majd boldogan s galoppozik gyönyörűségtől telve. A rebbe itt a Talmudot idézi, Jehuda Ha-Naszi mondására utal (Avoda Zara 17a.16), aki Elazar ben Durdaja történetét hallva – aki bűnös életével szakítva az őszinte megbánás után elnyerte a megváltást – elsírta magát, és így szólt: Van olyan, aki az eljövendő világban való részvételét sok év töredelmével tesz szert, s van olyan, aki az örök életet egy órán belül szerzi meg. A kommentárok rákérdeznek arra, miért sírt Jehuda Ha-Naszi, hiszen éppen örülnie kellett volna, hogy a megváltást akár egy óra alatt is lehetséges elérni. A válasz pedig – folytatja a geri rabbi – ez: Jehuda Ha-Naszi az efféle emberek miatt sírt, mint a mi fuvarosunk, akik híjjával vannak jótetteknek, de egyetlen nagy micvával szert tesznek az eljövendő világban való részükre. Ám mivel érzékeik durvák, az egyetlen jutalom, amelyben az effélék részesülhetnek, az evilági gyönyörűség, s ez az, amelyet a bölcsek úgy neveznek, szó szerint „az órán belüli élet”-ben, vagyis a mulandó gyönyörök. Igaz ez arra az emberre is, aki az örök életet „egy órán belül” szerzi meg – amelyben részét elnyeri, azonban a mulandó élet „órán belüli” világa hiú és tünékeny. Ezért sírt hét Jehuda Ha-Naszi. Jichák Meir rabbi hozzátette: Nem maradtam azonban adós a fuvarosnak. Imáim meghallgatásra találtak, s eszközül szolgáltak lelki szeme felnyitására. Végül felismerte, hogy meghalt, s jutalma többé nem anyagi. Az Éden kertjének szellemi gyönyörében részesült. (Zevin 1980: 304–306) (A Treasury of Chassidic Tales Rav Zevin 1955-ben megjelent héber, a heti Tóraszakaszokat követő rendbe szedett Szippurei Haszidim című gyűjteményének Uri Kaploun általi fordítása. A történet forrását nem közlik.)

[3] Egy beszédes ide vonatkozó megjegyzés Kőbányai János monográfiájának fontos Pap Károly-fejezetéből: „Ő volt az egyedüli, nem felekezeti kaliberű és pozíciójú, hanem az egyetemes magyar szellemi életben részt vevő személyiség, aki mint zsidó (nem mint »mózeshitű«, »izraelita felekezetű«, »zsidó származású«) azonosította önmagát.” (Kőbányai 2012: 517) Másik monográfiájában Kőbányai egyébként Ujvárit (Kaczér Illéshez hasonlóan) a partikuláris, felekezeti tér írójának tartja (2014: 184, 265), míg Pap Károlyról ezt írja: „Pap Károly gondolkodói és művészi sikerében szerepet játszott, hogy egyaránt mindkettőből felszívott impulzusokat. S ahogy nem korlátozta magát elkülönült világok szerinti szerepkényszerekre, úgy szabadította föl magát az egzisztenciális kérdések legszabadabb kibontására és kifejezésére.” (263)

[4] Monográfiájában Lichtmann Tamás (1979: 151) is anekdotának nevezi.

[5] Művei parabolisztikusságáról szinte az összes értelmező beszámol, már Németh László utal rá, majd Pomogáts Béla, Lichtmann Tamás (1979: 14) pedig így fogalmaz: „Élményeit […] nem fogalmazza meg közvetlenül, nem élmény-epikát alkot, hanem belső, morális, gondolati, filozófiai élményeit vetíti ki tárgyiasult formában. Ez az alkotói módszer törvényszerűen vezet a parabolához. Írt »igazi« ősi biblikus példázatokat is, de valódi jellegzetessége az az egyéni parabolastílus, amelyben realizmus és példázat, lélektani hűség és stilizáltság olvad össze harmonikus egységben.” – Más helyen Lichtmann A jótékonyságról című elbeszélést formailag egyértelműen parabolaként azonosítja, s a kor kontextusában értelmezi: „Ez a példázat 1941-ben íródott, mikor Pap Károly már az egész zsidó nép önfeláldozásáról, megváltó haláláról álmodott. Mert ekkor már egy ember halála, önfeláldozása az író szerint kevés lesz, ezerre és ezerre lesz szükség.” (95)