A halál hét stációja

” Az apában egy régi vágású humanista rejtőzködött egy doktriner sztálinista bőrében”

Kiss Yudit: Apám halálának nyara Noran Kiadó, 2006. 260. o.

 

Megkésve írok Kiss Yudit regényéről, ahogy a Noran Kiadó „beszéld el…” sorozata is már a múlté, de a 2012-es brit kiadás, s hogy a könyvet a The Jewish Quarterly Wingate Prize idei finalistájaként is láthattuk, aktualitást ad neki. (A 2014-es díjat végül Otto Dov Kulka: Landscapes of the Metropolis of Death c. könyve nyerte el. – a szerk.)

A Genfben élő közgazdász szerző első könyve önéletrajzi „családregény”, egy eszmélés története, melyben apjához való viszonyát helyezte a fókuszba. A cselekmény apatörténetet és magántörténetet elegyítő memoárokból, hangulatképeket tükröző naplóbejegyzésekből és levelekből bontakozik ki, olykor elvarratlanul hagyva egyes szálakat. Széles ecsetvonásokkal rögzíti, ahogy a XX. század diktatúrái formálták – akár a meghasonlásig – az egyéni életet.

A szereplők nem a saját nevüket viselik, de azonosíthatóak: a regénybeli főhős az apa, Dr. Holló Fülöp azonos néhai Dr. Kiss Artúr hírhedt filozófiaprofesszorral, és lánya, Anna: nem más, mint Kiss Yudit. Mély és mocsaras problémahalmazhoz nyúl az író, amikor édesapja halálos betegségét, a két tumor közti időszakot megvilágítva, kitágítja az apa halála nyarának „fogalmát”. A két halálos daganat között eltelt hét év: a fizikai szenvedés hét évre, a könyv hét fejezetre bomlik a menóra hét ágaként – mintha jelképezné az apa megtagadott zsidóságát.

Holló Fülöp, az égő hitű kommunista lázasan hitt, vagy hinni akart a világmegváltás  hamis próféciájában, becsapva önmagát is látszatérvelésével. Egy ember haldoklásának nyara a gyerekkorban kezdődhet, amikor elveszíti a világgal szemben a bizalmat, és ezt csak az ember és ember közötti megértés oldhatja fel (akár a halál után is). Ebből a felismerésből fakadó belső kényszerből íródhatott a regény.

Nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikor kúszott be a képkeretből a képbe a halál, mivel évtizedek óta ott ólálkodott, hogy a síron túl is jelen legyen az apa illékonnyá vált alakjában.

Az eltemetett múlt egy sárga kofferben lapult megannyi dokumentumával és fényképével, míg tulajdonosát befonta a féligazságok hálója. A halál lopakodó árnyéka rávetült arra az egykori kisfiúra, aki kénytelen volt elhagyni gyermekkora színhelyét, Prágát, és akit anyja (hogy megmentse!) otthagyott a szegedi árvaházban. Csend támadt – csak a szíve zakatolt – mikor megtört benne a világba vetett ősbizalom. Szerette az anyját, aki svéd menleveleket szerzett, csak nem tudta bevallani, mert zavarta volna a világmegváltásban?

Képek a deportálás albumából: az összes vidéki rokon füstté vált a gázkamrákban, de addigra ő már egy újabb családot talált magának az illegális kommunista párt soraiban. Kiss Yudit megrendítően ábrázolja apja meghasonlottságát, rögeszméjét. Egy túlélő – aki képtelen volt bevallani, hogy az apját munkaszolgálatosként nem azért ölték meg, mert kommunista, hanem mert zsidó volt – kommunistaként próbálta újradefiniálni önmagát, hogy kiépítse az önvédelemből, ideológiából és hazugságokból emelt erődöt maga körül. Nem mert szembenézni önmagával és a világgal, mert egy lidércnyomással terhelt tükörlabirintusban találta volna magát. A magány fáinak csontujjai fogták körül őszinte hitét az „emberi haladásban” és az Ügyben, melynek botlásait mentegetnie kellett. Az apában egy régi vágású humanista rejtőzködött egy doktriner sztálinista bőrében – de ettől még szerethető volt, ezt az oldalát fedezi fel a lánya, aki nem volt a „harcostársa”.

A kötetben a fényképekből, emlékekből és látogatóként megismert rokonok tűnnek fel a családfa oldalágain látható és láthatatlan arcként, megjelenítve a 20. századi zsidó sorsot. Az anya családjának cselédnyomorúságból, sárból, bánatból és őserőből összeálló életmozaikjaival is találkozunk, de keveset tudunk meg az anyáról. Apatörténet ez, egy apáé, aki még holtában sem vállalta a zsidóságát.