A gázmaszk

Az Izraeli Kulturális Intézet 70 év – 70 tárgy – végtelen történet címmel rendezett kiállítást a modern Izrael Állam születésének 70. évfordulójára. A tárgyakból és a köréjük írott szövegekből válogatunk.

Colin Bulka, az American Jewish Joint Distribution Committee (JDC) magyarországi igazgatója:

1992 nyarán terveztem alijázni, és már több mint egy évvel korábban készülni kezdtem rá. 1990 végén pedig kitört az Öböl-háború, és Izraelnek szembe kellett néznie a rakéták és a nagyon is reális vegyifegyver-támadás lehetőségével.

Ez idő tájt egy cionista ifjúsági mozgalomnak dolgoztam Londonban, és majdnem minden 18 évest, aki valamilyen programon volt Izraelben, visszahívtak a szüleik, mert aggódtak a biztonságukért. A félelem ellenére a brit zsidó közösség és a Szochnut egy szolidaritási küldöttséget szervezett 1991 elején a közösség idősebb tagjaiból, akik ellátogattak Izraelbe.

Úgy döntöttem, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy meglátogassam és támogassam a barátaimat, akik ott voltak, de nem tudtam kifizetni az út díját, hiszen minden pénzem az alijára gyűjtöttem. Ismertem azt, aki az utat szervezte, és azt mondtam neki: „Én nagyon szolidáris vagyok, de nagyon nincs pénzem. Van bármennyi esélye, hogy jómagam és néhány ifjúsági vezető ingyen is kijuthasson?” Úgy döntött, hogy ez egy remek ötlet, és úgy kezelte, mint egy kihívást, találni még 20 fiatal vezetőt, akik meg tudják győzni a szüleiket arról, hogy nem teljes őrültség elengedni őket a négynapos útra, amit én egyébként még négy nappal megfejeltem, hogy meglátogassam a barátaimat.

Tisztán emlékszem, épphogy csak kiléptünk a repülőgépből, máris gázmaszkokat osztottak nekünk, és elmagyarázták, hogyan használjuk, és hogyan jussunk el a legközelebbi óvóhelyre. A legtöbb izraeli, akivel találkoztunk, különösen Ramat Gan-ban, nagyon hálásnak tűntek a támogatásért, de azt gondoltam, hogy elég bizarr, hogy pont most látogatjuk meg őket, amikor ők boldogok lennének, ha nem kellene ott lenniük. A háború abban a fázisában nem tűnt úgy, hogy vegyi fegyvereket fognak bevetni, és semmi sem hullott Jeruzsálemre, de ettől függetlenül furcsa volt, és valamilyen különös módon inspiráló számomra, hogy milyen sok jeruzsálemi lakos teljesen hozzászokott a szirénákhoz, és csak sétálgattak, vitték a gázmaszkjaikat, mint valami divatos kiegészítőt, sokan közülük nem is tették fel, nem mentek óvóhelyre, amikor megszólalt a sziréna. Látszólag gyorsan hozzászoktak ezekhez az extrém szituációkhoz, és csak élték tovább az életüket.

Az első éjszakánkon, a jeruzsálemi hotelben, volt egy riasztás, felzúgott a sziréna, mi pedig az 5. emeleten laktunk. Az instrukcióknak megfelelően feltettük a gázmaszkot, lementünk öt emeletet, és a hotel óvóhelyére tartottunk, melyhez el kellett menni a medence mellett az utolsó emeleten. Ez volt a legveszélyesebb élménye az utazásomnak, hiszen a gázmaszkban nem tudtam viselni a szemüvegem, és olyan vak voltam nélküle, mint egy denevér. Kétszer is majdnem beleestem a medencébe, és úgy éreztem, eljutni az óvóhelyre nagyobb veszélyt jelent számomra, mint a lehetséges bombák.

Miután a hivatalos része az utazásunknak véget ért, Jeruzsálemben maradtam néhány barátommal, és jó pár órát az ő óvóhelyeiken töltöttem. Amikor hazaértem, a barátaim és a családom megkérdezték, hogy megváltoztatta-e ez az utazás az alija-terveimet. Visszagondolva, kicsit furcsának tűnik, hogy ahelyett, hogy elbizonytalanodtam volna, épp ellenkezőleg, megerősödtem az elhatározásomban. Jobban, mint bármilyen korábbi izraeli út vagy program alkalmával. Ez az út megadta az igazi egység, az izraeli társadalomhoz való tartozás érzését, és kevésbé éreztem magam turistának, sokkal inkább a jövőbeli otthonomat láttam benne.