A fotográfia ereje – Erdélyi Lajos meglátásai

Erdélyi Lajost még azok is Lalónak nevezik, akik nincsenek vele bizalmi kapcsolatban, vagy csak alig ismerik. Kevés dolog árulkodik jobban a megbecsülésről, szeretetről mint egy közkeletűvé vált becenév. Ha pedig egy népszerű és szeretett alkotó kerek évfordulóhoz ér, amilyen a mostani kilencvenedik, a felé áradó szimpátia és meghatottság hullámai közepette szinte el is feledkezünk életműve tárgyilagos számbavételéről. Pedig van miről elmélkednünk, ha a fotográfus Erdélyi Lajost értékeljük.

Ugyanis Erdélyi Lajos fényképészi pályája nemcsak szeretni való, de megkerülhetetlenül fontos, a magyar fotográfia történetébe feltétlenül beillesztendő. Méghozzá a pálya egésze, vagyis mindaz, amit a fotográfiáért tett alkotóként, szakíróként, szakmai közéleti szereplőként egyaránt. Kevés fotográfust tartunk nyilván, aki nemcsak a képhez, hanem a szóhoz is ért. Erdélyi Lajos közéjük tartozik, hiszen profi újságíróként, íróként és fényképészként ugyanúgy fontosat alkotott. De ezen túl még a fotográfia története is szívügye volt mindig. A fényképezés múltjáról és jelenéről jóval szélesebb szellemi horizonton gondolkodott, mint legtöbben a kollégák, sőt a teoretikusok közül is.

Mindenképpen rögzíteni kell a tényeket, mert a furcsa kollektív emlékezet néha kirostálja a legfontosabb dolgokat. Erdélyi szinte egész pályája alatt érdeklődött a fotográfia elméleti, esztétikai aspektusai iránt, gyakran publikált ilyen témájú írásokat, és sokaknál jóval korábban látta, mekkora szükség lenne egy magyar fotómúzeumra. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, a 19. század jeles erdélyi fotográfusa, a sokoldalú tehetség, Veress Ferenc nyomdokaiba lépett valamelyest ezzel az igényével. De Erdélyinek Lajosnak köszönhetjük, hogy már a hetvenes években hallhattunk a másik fantasztikus fotós elődről, a Székelyföld kutatójáról és fényképészéről, Orbán Balázsról. S Orbán mellett az Afrika-kutató Teleki Sámuel fotográfiai hagyatékának feltárásában és publikálásában is elévülhetetlen érdemei vannak.

De azt is rögzítsük, mennyire fontos és sok szempontból úttörő vállalkozása volt, hogy sorra kereste föl a magyar származású világhírre jutott fotóművészeket újságíróként. Kertészt, Brassaït, Hervét, Paul Almásyt, többek között. Azzal a szándékkal, hogy megmutassa a magyar kollégáknak, mennyivel tágasabb ennek a műfajnak a horizontja, mint az érzékelhető volt a 70-es, 80-as években Erdélyben és az anyaországban. Hogy van mire büszkének lenni, van hová felnőni. S persze azt is érdemes hozzáfűzni ehhez a teljesítményhez, hogy az akkori nagyok nemcsak szóba álltak vele, de szinte mind bizalmukba fogadták.

S hogy a Veress Ferencet idéző párhuzam nem túlzás: Erdélyi Lajos számára is kitüntetően fontos volt szülőföldje, Erdély művészeti nagyságainak, íróinak, képzőművészeinek fotográfia arcképcsarnokát megalkotni. De nemcsak az erdélyi irodalom és szellemi élet jeleneseinek értő és érzékeny fotóportréit készítette el, bár ez sem kis méretű és értékű vállalkozás volt. Egyik nagyszabású és szimbolikus erejű munkája a sokszorosan üldözött, kisebbségi szombatosok utolsó képi nyomainak megőrzése az azóta szó szerint elsüllyesztett Bözödújfaluban. Módom volt erről már 2014-ben is írni a Múlt és Jövő folyóiratban Erdélyi korábbi – fájón visszhangtalan – budapesti kiállítása ürügyén.

Ám az nem vitás, hogy Erdélyi Lajos fotográfus legizgalmasabb projektje a romániai zsidó temetők bemutatása.

Ötven éve szinte véletlenül fedezte föl Bukovinában az első ilyen nyughelyet. A török, orosz és osztrák Monarchia egykori hatalmi területén, ott, ahol a lengyel és ukrán zsidók kulturális nyomai is felfedezhetők voltak sok-sok más hatás mellett. A sírköveken látható, a mélységes múltba visszanyúló elképesztő díszítések a zsidó népművészet színes gazdagságáról tanúskodnak. Úgy érzem, Erdélyi Lajost – erdélyiként, többszörös kisebbséget el- és megszenvedőként, kacskaringós életutat bejáró közgazdászként, akiből inkább újságíró, fotóriporter világpolgár vált – mindig is a színesség, a kulturális sokféleség és a mindenféle különbséget felülíró emberség érdekelte. Szerencsénkre.

S ez az őszinte kíváncsiság, nyitottság lett fényképészeti munkássága aranytartaléka. Emiatt volt képes annyi nagyszerű portrét és életképet készíteni hétköznapi emberekről és szellemi nagyságokról. Megfigyelhető, hogy az általa készült arcképeken valahogyan mindenki szelíden odaadja magát a szigorú objektívnek. Mi kell hozzá? Nemcsak bizalom a fotográfus mint ember iránt. A fényképezésben a modell joggal érezheti, hogy kiszolgáltatott, kvázi „megtámadott”. Ahhoz, hogy a kamerába nyílt és bizakodó tekintettel nézzen valaki, nemcsak fotográfiai szaktudás kell a felvételezőtől. A modelleknek azt kell érezniük, hogy a gép túloldalán álló tényleg érdeklődik a témája vagyis a másik ember iránt.

Így, mi nézők (és az utókor) Erdélyi Lajos emberségének, fotóriporteri tudásának, de mindenek előtt a világ iránti nem múló fiatalos kíváncsiságának köszönhetjük, hogy tiszta és őszinte arcokat kapunk, igazi hús-vér emberekként szemlélhetjük a múlt alakjait az ő fényképein.

S ha már fotográfiai tudásról és készségről is esett szó. Erdélyi Lajos túlzottan szerény volt mindig is a saját szakmai teljesítménye pozícionálásában. Minden született dokumentarista így van ezzel, hiszen számukra a téma, a fotográfia tárgya az első és meghatározó. Erdélyi, ahogyan riporter kollégái is, igyekszik a kamera mögé elrejtőzni. Láthatatlanná válni.

Amikor a képei hatnak a közönségre, amikor cikkek születnek a kiállításairól, könyveiről, Erdélyi örömmel nyugtázza, hogy a szó főként portréinak alanyairól, riportjainak témáiról, a temetők köveinek varázsáról folyik, s nem az ezeket megörökítő fotográfus fényképezési teljesítményéről. Holott nemcsak a témát kell megtalálni.

Egyáltalán nem mindegy, mikor és honnan, milyen részleteket fölfedve, milyen fényben, nézőpontból, micsoda képkivágásokban, milyen kompozíciókat, valőröket használva készülnek el a képek a sírokról, temetőkről.

Erdélyi Lajos fotográfiái tényleg élővé teszik a témáját. S ez nem a véletlen műve. A néző nemcsak a sírkövek alatt nyugvókkal és a világukkal kerül valahogyan szellemi kapcsolatba, hanem a tőlük időben, térben, ismerősségben is egyre távolabbi múlttal, elsüllyedt világokkal.

Valamiféle mélyen közös humánumot élhetünk át ezekben a zsidó temetőkben. S erre a 21. század elején talán nagyobb szükségünk van, mint bármikor korábban.

(Erdélyi Lajos fotókiállítása a minap zárt be a Csányi5-ben, de már nyílik is a következő az Artphoto Galériában október 21-én, és november 8. lesz látható.)