A föld legmélyebb pontján

A napos oldal

Karácsony (Klaermann) Benővel rég találkoztam. Annak idején, a nagyváradi gettóban ezüsttálon hozta a fejét, árulta magát a hatóságoknak, akik heteken keresztül, kétségbeesetten az elrejtett arany után nyomoztak.

Benő a zsidók és idegenek között egyaránt feltalálta magát. Elképesztően művelt fejét vásárra vitte, és ez a különös ajánlat nagy meglepetést okozott. Azóta sok idő telt el és Karácsony Benő 68 év után is itt van közöttünk és figyel. Mire figyel? Hogy valaki meghallgassa a régi ajánlata felől. A felszálló köd ráncos öregembert fed fel, körülötte a földön szétszórt csontok: az érdektelenség láttán Karácsony Benő saját magát eszi.

Giora angyali küldetésben van. Hosszú amerikai kocsija az Óváros sikátoraiban parkol, csak ő tudja hol. Az autóra vászontakaró kerül, így a földről és a levegőből egyaránt láthatatlan. A kis asztal körül német turisták kolbászt esznek mustárral, amit a vezetőjük mosolyogva és kedvességből kamel-wurstnak nevez. Giora megtanította a szép szőke turistanőket, hogy a bazárban (köszönés helyett) kiabálják azt, hogy: „nem vagyok zsidó!” A bazár lépcsőháza köré vörös tégla-hálót húztak, kőcsipkés falat, mely eltakarja a nap vakító fényét. Belül tétlen arab gyerekek hancúroznak, és lehet, hogy szellem vagyok, mert keresztül néznek rajtam. A láthatatlanságra csak bizonyos környezetben vágyok. Giora rég eltűnt. Ezután nem láttam.

 

A vízmosás és a tenger

Vádi magyarul vízmosás, vagy kiszáradt folyómeder. Az én országom néhány vádi és a köztük lévő föld. Ha a vádi megtelik, a víz a tengerbe jut, ezért minden vádi merőleges a tengerre, hogy a víznek ne kelljen sokat utaznia. Az ország liliputinak tűnik, pedig a lakói normális méretű emberek. Gondot okoz, hogy aszályos évben öntözni kell. Szeretek gyomlálni a tavaszi eső után és megfoltozom a vádi falát. A kecskék lelegelik a vádi kevés zöldjét, én meg vért adok, hogy fiatalabbnak lássanak. A vádi szélén eukaliptusz nő, ezt a fát a messzi Ausztráliából hozták az angolok. Hanyatt fekszem és az orrom égnek áll. Mit érzek? Valaki átkarol, és lapoz bennem, forgatja a szívem lapjait, melyek zörögnek, mint a gyermek zizegő olvasókönyve. Az eukaliptusz mögém áll, akárhogy forgok – keletre, vagy délre – soha nem láthatom. Mert ő a nyugat, ő a tenger.

 

Jeruzsálemben hangos az élet

Jeruzsálemben hangos az élet, és gyorsabban ég a tűz, mint máshol. Ugyanez a különbség a sivataggal feleselő felhők mozgásán is lemérhető. A járdák széléhez az aszfaltburkolaton a fenyő sárga és a júdásfa lila színű virágpora tapad. Az élet és a halál nem vesz mintát a földi dolgokról, mindkettő mozgása gyors és könyörtelen. A ránk kiszabott életet megismerni, megszokni alig lehet. Az út szélén ciprusok hűtik a levegőt. A fák java a bozóttüzek után született, és a következő tél során új életet kap. Mi, jeruzsálemiek, nem születünk ujjá, történeteink mégis szőttesként egymáshoz simulnak, szálra keresztszál. Ezt a város tapintásán is érzem. Mi mindnyájan másokat megszégyenítő bátorsággal halunk meg, az erősek valamivel tovább élnek. Ádám ugyanolyan erős, mint Prométheusz. Hangja a felhők között jár.

 

A jégeső és Jankay Tibor

Nem szeretem a jégeső dobolását. Törődött szöveggel álmodom, egy-egy szó kigyúl a többi közül, mint egy félsziget. Jégdarabok, elektromos kisülés színével kiemelve: glória, ibolyafény, az égiek ív-hegesztenek. Az időjárás romboló percei minden mást elhomályosítanak. Mintha az ember azért született volna, hogy ezt átélje. A képnek nem áll ellen semmi, ami másoknak múlt, az nekem öröklét: Ez Berettyóújfalu kicsinyített mása, fekete kenyérbélből.

Valaki felébresztett, és figyelmeztetett a vihar kettős hangjára, a jég-esőre. Kiszálltunk a vonatból és megkerestük a házat, melynek a falai még állnak, de egészen más levegőt lélegeznek, idegent, zsírosat. Míg itt voltunk, a sötétség nem tágított. Azon a napon teljes napfogyatkozás volt. A napfogyatkozást a dunyhák és tollpárnák alatt is éreztem, a pislogó gyertyafény mindenkit torkon ragadott. Mi maradt nekem? Alacsony mennyezű szobák, a szomszéd csirkéi, apám és testvérének, Barnabásnak hiányzó apja, anyja.

De ki tudna erről jobban mesélni, mint Jankay Tibor, aki ceruzát ragadott, akit a magyar csendőr emléke visszacsalt a szülőhelyére. Jankayt, akit légypapírként vonzott a magyar csendőr látványa, a magyar csendőr kalapja, kakastollas férfiassága, a csendőrarc architektonikája. Képein, legyen az afrikai néger, vagy amerikai indián, a kalpag bőrszíját látod, ahogy az állba vágódik, a bajuszt, a kemény ráncokat. Az erőszak követelmény és Jankayt nem hagyja nyugodni a látvány. Ha élne, most is ezt akarná. Akarná, vágyná a csendőrkezet, mely őt, és a nagyszüleimet a világon a legpontosabban ismeri, jobban a kedvesnél, a barátnál.