A fiú, aki követte az apját Auschwitzba

Írta: Szombat - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

1939-ben az ötvenéves Gustav Kleinmannt először kamaszfiával, Fritz-el együtt Bécsből Buchenwaldba deportálták, később azonban a férfit áthelyezték Auschwitzba, mely egyenlő volt a halálos ítéletével. A fia nem fogadta el, hogy édesapja nélküle indul a haláltáborba, ezért mindent elkövetett, hogy utána mehessen.

Pedig maradhatott volna a munkatáborban, ahol sokkal jobbak voltak a túlélési esélyek. Különösen az életerős, fiatal férfiak számára. Tudta, hogy halál vár rá is, de fontosabb volt számára az apja iránti szeretete, mint a saját élete. Az ép ésszel felfoghatatlan kínzások közepette egyetlen dolog tartotta őket életben, az egymás iránt érzett szeretetük.

Gustav Kleinmann naplója nyomán Jeremy Dronfield írt regényt.

 

Alább két részlet a könyvből

 

– Fritz Kleinmann, lefelé! – Lemászott a létrán, egy munkás már várt rá. – A kápó beszélni akar veled. Firtz elment, hogy megkeresse Robert Siewertet. Mikor megtalálta, a férfi ugyanazzal a gyászos pillantással nézett rá, amit a fiú már ismert. Siewert csendesen félrevonta, átkarolta a vállát, magához húzta, mintha a fi a lenne. Sosem tett még ilyet, Fritz kitalálta, hogy rossz hírt fog hallani. – Az irodán van egy lista az auschwitzi transzferba került zsidókról – mondta egyszerűen Siewert. – Édesapád neve is rajta van. Fritz még sosem érzett ilyen döbbent rémületet. Mindenki ismerte Auschwitz nevét, ez volt az egyik tábor, melyet az SS a megszállt területeken nyitott. Egész évben erről beszéltek Buchenwaldban: pletykák és hírek terjedtek a messzeségből, az események, melyeknek tanúi voltak, arra utaltak, hogy a nácik végül meg akarnak szabadulni azoktól, akik nem emigráltak vagy haltak meg eddig. Tavasz óta nyugtalanító suttogást lehetett hallani különleges gázkamrákról, melyeket pár táborban felépítettek, és egyszerre százakat tudnak így megölni. Az egyik ilyen tábor volt Auschwitz. Az, hogy valaki bekerül egy oda tartó transzferba, egyetlen dolgot jelentett.

Fritz Kleinmann 1940-ben

Siewert elmondott mindent, amit megtudott. A lista hosszú volt, szinte mindegyik, még életben lévő buchenwaldi zsidó rákerült, csak azok számítottak kivételnek, akik – mint Fritz – a Gustloff -gyár építésén dolgoztak, és itt volt szükség rájuk. Fritz egyszerre elkábult és elborzadt. Olyan sok fiatalt ismert a táborban, akik elveszítették az édesapjukat, és folyamatosan rettegett, hogy ő is közéjük kerülhet. – Nagyon bátornak kell lenned – mondta Siewert. – De a papa hasznos munkát végez a gyárban – vetette fel Fritz. Siewert a fejét rázta. A gyári munka nem számított. – Mindenki rákerült – mondta. – Minden zsidó, az építőmunkásokat és a kőműveseket leszámítva, Auschwitzba megy. Te vagy az egyik szerencsés. – Fritz szemébe nézve folytatta. – Ha életben akarsz maradni, el kell felejtened az apádat. Fritz nehezen talált szavakat. – Az lehetetlen – felelte végül. És ezzel sarkon fordult, visszamászott a létrán az állványra, és folytatta a munkát. A Valamivel több mint négyszáz név volt a listán, amit a buchenwaldi vezetőség kiadott. Pár nappal korábban parancsot kaptak, Himmler hivatala küldte ki minden táborparancsnoknak: a Führer személyes kérésére minden német földön álló koncentrációs tábort zsidótlanítani kell. Minden zsidó foglyot küldjenek lengyel területre, azaz Auschwitzba vagy Majdanekbe. Buchenwaldban már csak 639 zsidó maradt életben, ennyien menekültek meg az esetleges gyilkosságok, a transzportok és az eutanáziaprogram után. Ebből 234-en dolgoztak a gyár építésén, őket egyelőre itt tartották, a többieket meg elküldték Auschwitzba. Október 15-én, csütörtök este, pár nappal Fritz és Robert Siewert beszélgetése után minden zsidó foglyot az Appelplatzra rendeltek. Tudták, mire számíthatnak, és pontosan az történt, amit Siewert mondott. Fritz hallotta a számát a képzett építőmunkásoké között. Őket visszaküldték a barakkjukba. Fritz elvonult a vele dolgozókkal együtt, otthagyta a papát, gyomra összeugrott az irtózattól és a felháborodástól. Gustavval és a többi jó négyszáz emberrel közölték, hogy áthelyezik őket egy másik táborba. Ettől a pillanattól fogva el lettek különítve. A 11-es barakkba terelték őket, ezt ürítették ki nekik, bezárták, megakadályozva bármiféle kapcsolatot a többi fogollyal. Itt várták a transzportot.

Fritz és Gustav Kleinmann 1959-ben

Aznap este Fritz nem tudott megnyugodni, nem tudta elűzni a képet, ahogy a papa ott állt az áttelepítésre ítélt férfiak között. Elviselhetetlen volt a kilátás, hogy örökre el kell válniuk. Egész éjjel ez a gondolat kínozta. Fritz tudta, hogy Robert Siewert bölcs szavaival csak jót akart: igen, el kell felejtenie a papát, ha élni akar. De Fritz nem tudta elképzelni, hogy tovább élhetne, ha ez az ára. Félt és aggódott a mama és Herta miatt, kétségbeesett miattuk, de hogy tovább élhetne, ha a papát megölik, képtelenségnek tűnt. Kora reggel egy pletyka kezdett terjedni Fritz barakkjában: a 11-esből három foglyot átvittek éjjel a betegszobára, és megölték őket injekcióval. A pletyka hamisnak bizonyult, de újabb lökést adott Fritz elhatározásához. Másnap reggel, létszámellenőrzés előtt megkereste Robert Siewertet, és könyörgőre fogta: – Vannak kapcsolataid – mondta. – Vannak barátaid a központi irodában. – Siewert bólintott, igen, persze hogy voltak. – Intézd el nekem valahogy, hogy bekerüljek az auschwitzi transzportba. Siewert megdöbbent. – A kérésed öngyilkosság. Mondtam, el kell felejtened az apádat – mondta. – Ezek az emberek a gázba mennek. De Fritz eltökélt maradt. – A papával akarok lenni, bármi történik is. Nem élhetek nélküle. Siewert próbálta lebeszélni, de a fiú hajthatatlan volt. Appel után Siewert elment, hogy beszéljen Max Schobert Sturmbannführerrel, a parancsnokhelyettessel. Míg a foglyok elindultak reggel a munkába, felharsant egy kiáltás: – A 7290-es a kapuhoz!

Fritz és a testvére, nem sokkal Fritz halála előtt

Fritz jelentkezett Schobertnél, aki megkérdezte, mi a gond. Eljött a pont, ahonnan nem volt visszatérés. Fritz megacélozta magát, és elmagyarázta, nem bírná elviselni, ha elválasztanák az apjától, és hivatalosan kérte, hogy küldjék el vele Auschwitzba. Schobert vállat vont, neki teljesen mindegy volt, hány zsidót küldenek a pusztulásba, jóváhagyta a kérést. Egyetlen szóval Fritz megtette az elképzelhetetlent, önként kilépett a megmenekültek sorából, és beállt a halálra ítéltek közé. Őrök felügyelete alatt kísérték át a téren a 11-es barakkba. Kinyílt az ajtó, belökték.

***

Kerekek sziszegtek a síneken, csatlakozók nyikorogtak, zötyögtek időnként: a fémkerekes dobozok sziszegése-csikorgása-kattogása-csengése a fémsíneken végtelen, rémálomba illő zeneként szólt. A holokauszt bűntettét utazásokkal követték el: keresztül-kasul vágtak Európán egy tiltakozó gépezet dallamtalan zenéjének kíséretében. Gustavot ide-oda rázta és vetette a mozgó vonat. Térdét a melléhez húzva ült, szorosan mellette Fritz, összeölelkezve a borzalmas hidegben. Miután eljöttek Gleiwitzből, a vonat elvált a másik háromtól, délnek tartottak, míg a többiek nyugatra. Másnap reggel megálltak, és további evakuált foglyok százait vették fel a Charlottengrube altáborból. A vonat nem állt meg, de fájdalmas lassúsággal haladt, két fagyasztó éjszakába és egy napba telt, amíg átkeltek Csehszlovákián. Azt mondták, a mauthauseni koncentrációs táborba mennek. Ez egyszerre volt ijesztő és csodálatos hír az osztrákoknak, mert Mauthausennak veszett híre volt. De mégis Ausztriában volt, a Linz körüli csodás hegyekben. Ausztria! Gustav és Fritz hamarosan hazai földre ér, öt év után először. És ott is halnak meg, biztosan. Mauthausenban nincs meg az a támogató hálózat, amit Auschwitzban kiépítettek, és még rettenetesebb bánásmódra számíthatnak. Feltéve, hogy túlélik az utat addig. Pont, miközben Gustav ezen tűnődött, valami történt a fogolytársai között. Megint meghalt valaki. A gyengeség, a betegség és a kihűlés folyamatosan szedte az áldozatait. A halott egyik barátja lehúzta a holttestről a kabátot és a nadrágot, és felvette a saját ruhái fölé, így próbálva védekezni a hideg ellen. A holttestet a vagon túlsó végébe adogatták, és felrakták a többi hullára a sarokban, mind gatyára vetkőztetve, keményre fagyva hevert ott. Ez a sarok volt a latrina is, és még ilyen hidegben is elviselhetetlen volt a bűz. Ahogy egyre többen meghaltak, legalább több hely lett. Gustav körbenézett a komor arcokon, a szemek alatti mély árkokon, az éhezéstől kiálló arccsontokon. Néhányuknak sikerült elrakni valamennyi ételt, és ahogy az út negyedik napját töltötték, az utolsó morzsákat ették. Gustavnak és Fritznek nem maradt semmije. Gustav már érezte is, ahogy egyre fogy az ereje, és lassan-lassan úrrá lesz rajta a csüggedés. Most már csak egyetlen gondolat maradt a fejében: a szökés. – Hamarosan indulnunk kell – szólt oda halkan Fritznek. – Különben túl késő lesz. – Ha át tudnának mászni éjjel a vagon oldalán, akkor talán nem vennék észre őket az őrök. Hamarosan Ausztriába érnek, a nyelv nem lesz akadály. Álruhájukban eljuthatnak Bécsig, és ott kereshetnének egy rejtekhelyet. – Olly vagy Lintschi gondoskodna rólunk – vélte Gustav. – Rendben, papa – felelte Fritz. Aznap éjjel kipróbálták, mennyire éberen őrzik őket. Pár barát segítségével leszedtek a stószról egy hullát, a vagon oldalfalának pereméig emelték, majd kilökték. Ahogy lezuhant a sötétségben, várták a kiabálást a fékezőből, meg a felcsattanó lövéseket… de semmi. Ez könnyű lesz. Csak ki kell várniuk, hogy Ausztriába érjenek. Reggelre a vonat Lundenburgba ért, alig pár kilométernyire az osztrák határtól. És ott, nagy csalódásukra, megállt. Teltek az órák, nem történt semmi. Átlestek a vagon oldala felett, és látták, hogy SS-őrök veszik körül a vonatot. Már alkonyodott, mikor megint elindultak, és a cseh vidéket végre felváltotta Ausztria. Eljött az ő idejük. Fritz megbökte a papát. – Papa! Ébredj fel! Itt az idő. Gustav magához tért, próbált feltápászkodni. Nem tudott felállni, elfagyott izmai túl gyengék voltak. Fritz mohó arcára nézett. – Nem megy – mondta. – Muszáj, papa. Mennünk kell, amíg lehet. De mondhatott Fritz bármit, a papa nem állt talpra. – Egyedül kell menned – közölte erőtlenül Gustav. – Hagyj itt, menj! Fritzet már az ötlet is megdöbbentette. Ha túl akarod élni, felejtsd el az apádat. Ezt mondta Robert Siewert aznap Buchenwaldban. Akkor is lehetetlen volt, ahogy most is. Minden egyes megtett kilométerrel rosszabb lett a helyzet a vagonban, az emberek kezdtek megvadulni. Volt olyan társuk, aki addig jutott, hogy széttépte volna barátját egy falat kenyérért. A hidegtől, az éhségtől és a gyilkosságoktól elpusztultak holttestei ott hevertek egymáson a sarokban, naponta nyolc-tíz ember halt meg. Gustav nem hagyta annyiban. – Menned kell. Én nem bírok. Öreg vagyok, nincs erőm. Menj most! Kérlek.

– Nem, papa. Nem megyek. Mikor hajnalodott, már ismerős vidéken robogtak a Bécs körüli havas tájban. A vonat a Duna mellett pöfögött, és már a nappali világosságban értek az északi külvárosokba, és át a folyón Leopoldstadtba. Alig mertek kinézni, ahogy ilyen fájdalmasan közel jártak az otthonukhoz. A Práter nyugati sarka mellett mentek el, aztán a vonat átrobogott a Duna-csatorna felett, végig a nyugati városrészeken, majd ki, a városon túli vidékre. Délelőtt elhagyták St. Pöltent, délután Amstettenbe értek, ahol a vonat megállt. Már alig negyven kilométerre jártak Mauthausentől. Mikor leszállt a sötétség, továbbindultak. Gustav egyre sürgette Fritzet, hogy szökjön. – Muszáj, amíg nem késő. Kérlek, indulj, Fritzl! Kérlek.

Fritz beadta a derekát. Erre a fájdalomra mindörökké emlékezni fog. „Öt év közös sors után itt el kellett válnom az apámtól” – emlékezett vissza gyötrődve.

 

támogatás