A figyelem pontos szeretet

A magyar színházi kultúra modernitása ismeretesen Csehov és Ibsen-központú, csehovi még inkább, mint ibseni. Jól látszik ez kézreálló mintaként Kalmár Emma középiskolásként írt Erkély című darabján is, amelyből a Gólem Színházban rendeztek megindító előadást.

Fő szabály szerint nem történik semmi egy apró, fullasztóan zárt térben, csak a kevés állandó, kivétel nélkül e zárt térbe zárt szereplő közötti viszonyok változnak addig, amíg kiürülnek, pontosabban megmutatkozik teljes kiürültségük. És aztán változnak, vagy inkább ismétlődnek tovább, üresben. A változatlanság dramaturgiája ez. A megindító reménytelenségé, amellyel Csehov megtanít világosan látva is együtt érezni.

Ezt a színházi tradíciót viszi tovább – legutóbb talán Térey János Asztalizenéje után – ez a játék is. Kamaradráma, társalgási dráma, amelyben hol szereplőket ismerünk meg, hol típusokra ismerünk rá, (ez azért nincsen egészen eldöntve, hol mélységet szeretnének kapni a szereplők, hol karikatúrák, szándékosan eltúlzott típusok lesznek inkább, végül mindenki magára is ismer mindenkiben, persze). Zárt térben játszódik, annak is a még szűkebb perifériáján, egy nagykamasz, szinte fiatal felnőtt házibuli súlya alatt nyögő lakás erkélyén. Szellemes riposztok hangzanak el egy-két végképp kívülálló és mindent látó rezonőrtől, akik, persze, nyakig benne vannak maguk is az érzelmi drámában, titkok és hazugságok, amelyek önmagukban banálisak, csak épp a szereplők számára alig elviselhetőek.

Térey így figyel, szinte mint egy labor zárt terében, ennél azért idősebb, az életbe sikeresen és boldogtalanul belekezdő fiatal felnőtteket. Itt még mindennek a legeleje előtt vagyunk, az indulás előtti pillanatban, félig sem feldolgozott gyerekkorral, felnőtt élet-szorongásokkal és azzal a titkos sejtelemmel, hogy talán semminek semmi értelme ott, ahol mindennek jelentésesnek és nagyszabásúnak kéne lennie, ilyen „faszom angyalkákkal” körös-körül, amerre lépünk, azoknak kéne szálldosnia, de hát lófasz sem szálldos, nemhogy angyalka. Továbbá, szemben az Asztalizenével, Kalmár Emma szereti a szereplőit és sajnálja, és a végén meg is menti kicsit őket, és képzeljék el, hogy ez nem baj, még ez sem lesz baj, hála az előadásnak, Kalmár és Németh Virág közös rendezésének.

Először egy zavart fiút látunk az erkélyen könyvet olvasni, alig felpillantva, Vincét, hozzá érkezik az öngyilkosságon gondolkodó (az erkély amolyan lokális, nem túl előkelő vagy különleges, de a célnak épp megfelelő mélységet is jelent) Sári, és hát beszélgetnek, amennyire ilyenkor sikerülni szokott az ilyesmi. Két őszinte, az ilyenkor szokásosnál kissé elmélyültebb önismerettel rendelkező outsider. Persze, összejönnek és ez lesz a kiút majd az előadáson túl az előadás zárt teréből.

A rezonőrök ketten, bár Vince azért még inkább, kívülállásuktól szenvedő kívülállók, akiknek éppen ez jelent esélyt, utat egymáshoz, tovább. Majd a legvégén. Addig a bezártság, egyetlen éjjel, amikor a titkok és hazugságok mind napvilágra jönnek, mindez pergőn, lendületesen, könnyedén, szellemesen és megrázóan. Hiába tudjuk mi már, hogy nem ügy, hogy mind meglepően gyorsan túl leszünk rajta, a középiskolán, az életkezdésen, az első szerelmen, még azon is, hogy az életnek talán tényleg nincs is úgy értelme, ahogy akkor elvártuk volna, azért nehéz lesz a szívünk, mint a Gaffiot-lexikon.

Mintha azt is mondaná az előadás, hogy valahogy tényleg nincs miről beszélni, hogy az élet üres, annyi, amennyi előttünk van belőle, hogy jó lenne „valami intellektuális”, valami igazi, de nincs. Kis felső középosztályos, nagyvárosi értelmiségi-palánta affektálás, nehogy „felszínesek” találjunk lenni, kis sznobizmus és a többi néma csend. Melyik könyv lehet Vince kezében? Mi állhat a könyvben? Egy minden utáni nemzedék panasza ez, üresre beszéltük körülöttük a világot, miközben talán végérvényesen elrontottuk.

Az talán bosszantó, hogy a homofób vicceket sem megvető, harsány műmájer Gulyás (szoktak még ilyet mondani egyáltalán?) talán meleg – is –, legalábbis meleg kalandba keveredhetett, keveredne a mindenkivel szolidáris aktivista meleg fiúval, ez kissé tanmese-szerű, de ez valóban a zajlás ideje, senki sem tudja még, ki ő, és mi mindent akar.

Amikor a viszonyok kiégnek, Sári és Vince a sivatagban egymásra találhat, és maguk mögött hagyhatják az erkély zárt terét (az erkély már a külvilágra néz, ráadásul a magasból). Persze, itt már annyira szereti a darab a szereplőit, hogy az kissé szentimentális, de ki ne szeretné ezeket a szegény gyerekfelnőtteket eddigre már? Pláne hogy ennyire átélten, szépen, okosan, szenvedélyesen játsszák őket bölcs, immár huszonéves színészeik, fölénnyel, gyengéd szeretettel, úgy értve őket, annyira közelről és kívülről, ahogy senki más. Olyanok ezek a színészek ebben az előadásban, mint a szereplők fogadott idősebb testvérei.

Ez mégsem Csehov-dráma, ha drámaiatlan dramaturgiája kissé emlékeztet is rá. Ezek egymásra találnak és továbblépnek. Faszom angyalkák nem röpködnek, a világ néma marad, a föld útjait nem világítják meg a rajtuk haladóknak az ég csillagai többé, de ők ketten vannak már a közönyös világon, és közük van egymáshoz. De el vagytok foglalva magatokkal, dünnyögik hátra, az erkély népének. Búcsúzás ez a rezonőr szerepétől, már csak egymásra fognak figyelni.

Persze, nagyobb súlyokat dob fel a darab, mint amekkorákat aztán el tud kapni. Mert nagyon szeretné, hogy legyen valami, tényleg, igazából, és már ez is, ez a megindító komolyság is széppé teszi és fontossá.

Egyszerre érezzük azt, hogy ezek a gyerekek már egészen mások, és azt, hogy mi is pont ilyenek voltunk. Ez a színház dolga.

Olyan emberek teszik ezt lehetővé, akik hisznek abban, amit csinálnak, és ismerik a közeget, amelyikről beszélnek, és örömüket lelik abban, hogy el tudják játszani és meg tudják mutatni. Az övék, de úgy, hogy a miénk is legyen közben.

A színházi játékban még nyersen lüktet, ahogy szokták mondani, az eleven élet, ez az apró, neurotikus, nagyvárosi, nagykamasz, életkezdő szelete, a szemünk előtt válik mindez színházi igazsággá, már majdnem profi színészek majdnem lezárt, majdnem maguk mögött hagyott múltjából. És egyszerre érezzük távolinak az egészet, és megnyugtatóan öregnek magunkat, hogy legalább ennek vége, túl lehetünk rajta. Másfelől meg azt érezzük, hogy nem volt annyira régen, mert az egész élet rövid, reménytelen, továbbá egyszeri és kivételes és kicsit hiányozni kezd, hogy végighányjuk a nagymama értékes szőnyegét, hogy megsértődjünk, amiért a faszom angyalok és egyéb nagyszabású hátterek az előterekkel együtt elmaradnak, hogy kár, hogy ennek is vége, és pont így és talán ennyire nem leszünk már hülyék. Ezt az egészet mind és egyszerre mindenki tudja, de az Erkélyt nézve mégis meg lehet lepődni és rendülni rajta. Ezért kell mindenkinek, aki teheti, megnézni az egyik legjobb dolgot, amelyet mostanában Budapesten nézegetni lehet, a Gólem Színház ifjúsági társulatának Erkély-előadását.

Sári (17 éves): SEFEL REBEKA
Vince (17 éves): PÁLI SZABOLCS
Kincső (17 éves): FALUSI CSENGE/NÉMETH SZONJA
Dávid (17 éves): BAGOLY ANDRÁS
Gulyás (17 éves): MACH MÁTÉ
Marci (17 éves): LENDVAI PÉTER
Lili (17 éves): ERBSZT ANNUS/DAJKA SZÚRA SZERÉNA
Blanka (17 éves): URMAI BLANKA

Írta: KALMÁR EMMA

Rendezte: KALMÁR EMMA és NÉMETH VIRÁG

Az előadás oldala a Gólem Színház honlapján