A felfújható gumikalapács (70 év – 70 tárgy – végtelen történet)

Az Izraeli Kulturális Intézet 70 év – 70 tárgy – végtelen történet címmel rendezett kiállítást a modern Izrael Állam születésének 70. évfordulójára. A tárgyakból és a köréjük írott szövegekből válogatunk.

Roni Dorot, politikai szociológus, a Haarec izraeli napilap Documania című blogjának szerzője:

Szokásos zsúfolt iskolai április volt. Egyrészt a Peszach előtti őrület zajlott, előkészületek az ünnepségekre – Holokauszt Emléknap, Elesett Katonák Emléknapja, Függetlenség Napja –, másrészt a nagy hajtás előtti lazulás utolsó napjait éltük az év végi vizsgák előtt az általános iskola utolsó évében. És mindezek tetejében még szerelmes is voltam. Igaz, nem először, és hál’ Istennek, nem is utoljára. A kamaszkor csak rontott a helyzeten. De én komoly lány voltam. Túl komoly. Részt vettem az év végi ünnepség előkészületeinek szervezésében, ami két hónappal később volt esedékes. Őrületes produkció! Annyira izgalmas! Az „Engesztelő kakas” színdarabot játszotta az iskolai színtársulat, a betétdalt az egyik diák írta, és még sok egyéb meglepetés váratott magára Ruth, az iskolaigazgató szentélyéből.

Épp az ivócsapnál álltam, mikor hallottam, hogy beválogatták a nagy Ő-t a Lengyelországba utazó csapatba. Épp mikor azt éreztem, valami kezd kialakulni kettőnk között, hirtelen jött ez a Lengyelország! Szörnyen bosszantó! 10 nap múlva lelépnek egy hétre! Haláltáborok, találkozás lengyel fiatalokkal, akik majd bocsánatot kérnek tőlük, holokausztprogramok túlélőkkel, aztán vissza Izraelbe. Éreztem, ahogy csavarja a gyomromat az irigység! Irigy voltam rá, a csoportjában lévő lányokra és úgy általában minden lengyelre. A záróünnepély körüli sok munka miatt nem is gondoltam rá korábban, hogy csatlakozzak ehhez az úthoz.

Egy korty víz, kezek megtörölve a farmeron, aztán vissza a tanterembe! Kamaszként pikk-pakk elszalad egy hét. A nagy Ő épp az év két legszomorúbb rendezvénye között utazott. Tudtam, hogy lemarad a Holokauszt Emléknapról a lengyelországi Élet Menete miatt, de úgy volt, hogy pont hazaér Yom HaZikaron-ra, az Elesett Katonák Emléknapjára. Tudtam, hogy éjjel landoltak, úgyhogy már ott kellett volna lennie. A többi gyerek a csoportból már bent volt az iskolában, és a focipálya végében álltak külön csoportban. Lement a reggeli sziréna, véget ért a megemlékezés. Még mindig nem volt ott. Nem mertem érdeklődni felőle, attól féltem, hogy ezzel leleplezném az érzéseimet. Mindenki hazarohant. Mindegy. Este úgyis együtt fogjuk ünnepelni a Függetlenség Napját, és mindannyian találkozunk a Hanaszi kertben. Azt biztosan nem hagyja ki!

Az utca fel van díszítve kis zászlókkal és lámpákkal. Utolsó mérlegelés, hogy mit vegyek fel, na és persze azok az idegesítő göndör fürtök, amik mindig megnehezítik a dolgokat az utolsó pillanatban… Szolid smink, épp csak tanultam, hogy kell. A barátaim lent várnak. Izgulok. Minden olyan ünnepi! Mint meleg fuvallata egy zavaros tavasznak, az emberek felhőcsomókként lassan hömpölyögnek a nagyszínpad felé. Az utca tele van ünneplőkkel. Az első állomáson további barátok csapódnak hozzánk, kezükben a felfújható izraeli zászlós kalapács. Anélkül, hogy köszönnének, elkezdik püfölni a fejemet a csörgő kalapáccsal, olyan idegesítő… Közben mindenki mosolyog, tülekedik. Hangos, vad bandaként együtt verekedjük magunkat tovább a „helyünkre”. Nem a nagy színpadhoz, uram bocsá’, ahol ott az egész város. Most már muszáj látnom Őt. Mindenhol keresem a szememmel, a szívem hevesen dobog.

Egy rendőrautó utat tör maga előtt, lelassítva az emberek raját. Csörgő kalapácsok püfölik a fejemet, akármerre megyek. Egy fújásnyi fehér hab a barátomat vette célba, de végül az én hajamon landolt, és jutott belőle a torkomba és a hátamra is. Halkan káromkodom. Már nagyon oda akartam érni. Láttam néhány rokont is útközben, apámékba és a barátaikba már kétszer belebotlottam, és szinte már az összes gyerekbe az évfolyamról, akik csoportokba verődve álltak a járdákon, korlátokhoz támaszkodtak vagy lépcsőkön ücsörögtek. Minden csapaton átfuttattam a tekintetem, vajon ott van-e közöttük. Sem őt, sem a barátait nem láttam. Jaj, ez a szörnyű várakozás, amiről a liftező gyomrom egy percre sem hagy megfeledkezni! Mindjárt jön, egy pillanat, és itt lesz! Gyorsan eltelik egy óra, mikor ezt mondogatod. Hirtelen rájöttem, hogy ez sehova sem vezet.

Hol lehet? Megkértem a barátomat, hogy nézzünk körül. Kerestem valamit, egy nyomot, bármit. Miért nincs itt? Esetleg történt valami Lengyelországban, amiről én nem tudok? Egy ponton elköszöntem a barátomtól, és hazaindultam. Azon kaptam magam, hogy a nagyanyám háza felé tartok, mint mindig, mikor vigaszra vágytam. Névtelen kalapácsok ütötték a fejemet az úton. Egy komisz gyereknek, aki nem számolta ki jól a mozdulatot, csúnyán meg kellett fizetnie a gaztettéért: kitéptem a kezéből a kalapácsot, és püfölve a körülöttem állókat, elkezdtem törni magam előtt az utat. Lássuk, ki mer most közel jönni hozzám! Végül elértem a menedékhelyre. Az ölelések és töltött zöldségek után, melyek a sütőben vártak rám, nagyanyám meglátta a kalapácsot: – Jaj, de klassz, Ingele, mi ez a lufi? Ilyeneket osztogatnak az utcán? Milyen odakinn? Jól érezted magad? Szép az ünnepély? Igen, szép, de senki nem jött el! – válaszoltam.