„A fájdalom a zenével gyönyörré alakítható”

Pandzarisz Dina énekesnő zsidó gyökerekkel, határátlépő spirituális utazással, a szefárd kultúra iránti elkötelezettséggel.

Mit jelent a zsidóságod a mindennapi életben, zenei útkeresésedben?

Gyermekkoromtól fogva zsidó neveltetést kaptam, zsidó iskolákba jártam. Ami azonnal megérintett, az a zsidóság belső, szavakon túli, spirituális ereje, és ezen a csatornán keresztül jutottam el a spiritualitás lényegéhez, amely viszont túlmutat a vallások korlátolt fogalmain. Gyerekként azt hittem, ha majd felnövök, szigorúan vallásgyakorló leszek, viszont ahogy cseperedtem, a zsidó tanítók nem tudtak minden kérdésemre válaszolni, nem elégített ki a tradíciók vakon történő elfogadása és követése, minden miértre választ akartam kapni. A zsidó női identitás alapját a család adja, az otthon melegének megteremtése, ez valójában a zsidó nők vallási gyakorlata, és sikeresen kódolta is bennem a szocializációm, a közeg, amelyben nevelkedtem, de túlságosan foglalkoztatott az élet mélyebb vonatkozású értelme, a halál természete, az Isten-élmény élő tapasztalata. Nem alkudtam meg a vakbuzgalommal, a mindenkinek tetsző „jókislány” szerepe sosem volt nekem való, jobban érdekelt az igazság annál, minthogy másoknak megfeleljek.  Tudni akartam, mi az én szerepem, mi a szerepe az emberiségnek, mi a helyes ösvény. Sokat utaztam életem során, egy hónapot töltöttem egy izraeli kibucban, fél évet barangoltam Nepálban, Indiában, elzarándokoltam Thaiföld, Kambodzsa, Egyiptom szent helyeire. Figyeltem az embereket, tanulmányoztam, miben hisznek, ki, mit vél abszolút igazságnak. Számomra a Nepáli látogatás és a tibeti buddhizmus, azon belül pedig a Dzogcsen tette fel az i-re a pontot, ezután kerültem arra a vágányra, amelyen azóta is robog az életem. A tanítások révén felismertem, mi az én dolgom ebben az életem, mihez kell kezdenem a zsidóságommal. A szefárd zenével való találkozásom olyan természetesen és öneredően történt, ahogy a gyermek fut anyja karjaiba. A szefárd zsidó zene kódolt üzenete, ami az én hitvallásom is.

Minden határt át kell lépni, minden korlátot meg kell haladni?

A szefárd zsidó zenében benne van a zsidóság különféle népekkel való találkozása és egyesülése, a spanyol, a görög, a török, az argentin, az arab stb. hatások. Rögtön tudtam, ez én vagyok, ez nekem való. Így ismert meg a hazai és külföldi közönség, mint a szefárd zene nagykövetét, és ezzel én örömmel azonosultam. Zsidó nőként, előadóként felelősnek érzem magam, hogy a népek egyenértékűségét hirdessem, és a zenén keresztül megmutassam az egyesülés gyönyörét és fontosságát. Illetve felmutassak egy olyan alternatív spirituális gyakorlási lehetőséget, amely mindenki számára elérhető, aki a zenét képes a szívén keresztül hallgatni.

Mikor gondoltál először arra, hogy énekes leszel?  

Egész életemben énekesi pályára készültem. Már négyéves koromban tudtam, hogy énekesnő leszek. Ez végül igaz is lett, meg nem is, mert elsősorban nem úgy tekintek magamra, mint zenészre. Nekem a zene belső gyakorlat, nemcsak játék a technikákkal és érzelmekkel. Úgy tekintek a zenémre, mint felajánlásra. A zenéből eredő gyönyört, boldogságot, békét szeretném felajánlani mindenkinek, aki kapcsolatba kerül ezekkel a hangokkal.

Hogyan alakult a zenei pályafutásod? Mire vagy a legbüszkébb?

Gyerekkoromtól fogva szerepeltem színpadon, színházban énekeltem musical darabban, utána jött a kórus, és tinédzserként, 17 évesen megalapítottam első komolyabb zenekaromat, mellyel sok klubban felléptünk saját szerzeményekkel, sőt, két albumot is felvettünk, magam írtam a zenét és a dalszövegeket, angol és magyar nyelven. 2012-ben alapítottam meg a Dina Zenekart, és adtuk ki első albumomat a Rózsavölgyi kiadó gondozásában, így ismert meg engem a hazai és a külföldi közönség. A kritikusok nagyon pozitívan nyilatkoztak a Dina Zenekarról, és rám ragasztották, hogy én vagyok „a szefárd zene nagykövete”. Rengeteg helyre eljutottunk, játszottunk fesztiválokon, jazz klubokban, zsinagógákban, konzulátusokon, elegáns koncerttermekben. Európai koncertturnéink során eljutottunk Írországba, Németországba, Ausztriába, Romániába, Lengyelországba, Csehországba, Szlovéniába, Boszniába. Mindenkori kedvencem a cordobai Spanyol Nemzetközi Szefárd Zenei Fesztivál, ahova a történelem során először hívtak meg magyar származású énekesnőt. Fantasztikus érzés volt, hogy saját közegében énekelhettem el a szefárd dalokat, ősi ladino nyelven.

A zsidó zenei kultúra mennyire része a zenédnek?

A zsidó zenei kultúrán, de főként a liturgikus, szakrális dalokon és szefárd zenén keresztül jutottam a különféle rokon népzenékhez. Mondhatni ez volt a kiindulópont. Ettől elrugaszkodva találkoztam utána más műfajokkal, jazz-el, rock-kal, popzenével is volt dolgom, de soha nem engedtem az elveimből, nem kötöttem kompromisszumot, csak olyan zenét csináltam, amit teljes mértékben önazonosnak éreztem, és hitelesen tudtam előadni.

 A dalok nagy részét is te írod. Szöveg hozza a dallamot, vagy fordítva? 

A zeneszerzői munkám minden projektemben jelentős szerepet játszik, hiszen mindig hozzáteszem a dallamvázhoz a saját zenei elképzeléseimet. A népzene egyébként is egy organikusan fejlődő „élőlény”, és végtelenül izgalmas az evolúciója, sokféleképp „kifejlődhet”, és a kedvenc trükköm, amikor olyan dalokba csempészek negyedhangos hajlításokat, szokatlan díszítéseket, melyekben előzőleg nem volt, hiszen korábban senkinek nem jutott eszébe ez a fajta megközelítés. A népzenén túl is van azonban zenei életem, teljesen saját szerzeményeket is írok, angol nyelvű szöveggel.

Van-e múzsád?

Igen, leghűségesebb múzsám a fájdalom, és az biztosan nem hagy el. A fájdalom tett értem a legtöbbet zeneileg, általa nőttem fel. Ezért is szeretem annyira, mindig számíthatok rá, ha el is tűnik, garantáltan visszatér, és emlékeztet, mennyire üres, törékeny és mulandó az élet. A fájdalom a zenével gyönyörré alakítható, és ez benne a legszebb. A szerelem is nagy múzsa, és a zenén keresztül párbeszédet lehet vele folytatni, lehet szidni, számon kérni, gyűlölni, magasztalni, elmerülni a mélységeiben vagy épp magasságaiban szárnyalni. Szeretem a szerelmet, nagyon élvezem, és nagyon fáj is, pont olyan végletes, mint a személyiségem, ezért testhezálló és otthonosan mozgok benne. A zeneszerzés folyamata mindig másképp történik, de soha nem görcsösen, van, amikor néhány nap alatt „kigurul” egy dal, amit azonnal remekműnek érzek, van, amikor évekig érlelődik, de végül mindenképp „világszám” kell legyen, nem a dal népszerűsége, hanem a hitelessége okán.

Mit jelent számodra a zene, az éneklés?

Most érkeztem el egy olyan állomáshoz, ahol igazán megfogalmazhatom a hitvallást, ami a zeném mögött rejlik. Hamarosan megjelenik új világzenei albumom, a Dina’s World. Az albumra rendhagyóan sokféle népzenei ihletésű dal került fel, köztük izraeli, héber szakrális, görög, arab, spanyol, örmény, kurd, magyar, indiai dalok, mind eredeti nyelven. Ez nemcsak zene, nemcsak egy világzenei album. Én nem zenészként működöm. A zeném „sámánének”. Megidézi az őseim szellemét, a nemzeti hős macedón ükapámat, a holokauszt túlélő dédszüleimet, az őseimet a Közel-Keletről, Chögyal Namkhai Norbu, tibeti mesterem jelenlétét. A hangokban benne van az összes átélt trauma és fájdalom, a létforgatag minden gyönyöre és szenvedése. Átéltem és megszenvedtem, hogy elénekelhessem, hogy tudassam azzal, aki hallja, nincs egyedül.

Ez a lemez életem mérföldköveinek gyűjteménye egy élet-albumban. Semmi nem véletlenül került fel a lemezre, minden dalnak története van, évekig érleltem magamban őket. Olyan történetek ezek, melyek mindannyiunkkal megtörténtek, mindenki a része, bárhonnan is jött. Ezen a világzenei albumon a különféle népek nem vesznek össze egymással, nagyon is jó barátok, sőt, családtagok.

Hogy tudod összeegyeztetni a zenélést az anyasággal?

Számomra mindig a gyerekek voltak az elsők, legfontosabbak. Nincs az a siker, pénz, szakmai elismertség, amely akárcsak megközelítené a gyermek-szülő kapcsolat értékét. A zenélés és anyaság összeegyeztetésében mindig is a szüleim nyújtották a legnagyobb segítséget, amikor koncerteztem, vagy épp stúdióban voltam, ők vigyáztak a fiúkra. Egyedülálló anya vagyok, mindig is családról álmodtam, a szó klasszikus értelmében (apa-anya-gyerekek), de ez idáig nem sikerült, viszont felismertem a saját, belső erőmet, ez az én igazi sikertörténetem. Egyik legfőbb példaképem Piroska dédmamám. Egyedülálló anyaként csinálta végig a második világháborús, gettós éveket, két kicsi, karon ülő gyerekkel, mert a dédpapámat a munkaszolgálatban a halálba küldték. Az éhezést, nyomort, küzdelmeket egyedül kellett megoldania, nem volt  semmi segítsége. Nekem leírhatatlanul könnyebb a helyzetem, mert a család mindig, minden körülmények között mellettem állt.

A zene mindig is szerves részét képezte az anyaságom gyakorlásának, a gyerekek már az anyaméhben a kedvenc dalaimat hallgatták, elkísértek a MÜPA koncertekre, vagy a stúdióba kicsi embrióként, a hasamban. Az első lemezem: Durme, durme pont egy ladino altatódalról kapta a címét, melyet a gyerekeknek sokszor énekeltem alvás előtt.

Hogyan motiválod őket a zenélésre?

Az életem példájával. Közelről látták, hogyan lett a zene a terápiám, miként segített át a zene mindenen, az én zeném, a legkedvesebb barátom, az igaz szerelmem, akinek mindig elég jó voltam, a legrosszabb passzban is, mindig mellettem állt, segített talpra állni, és soha nem hagyott el.

És hogy éled meg a vírusos időszakot?

A vírusos időszak szinte teljesen elvette a fellépések lehetőségét, de adott valami fontosat, időt az alkotásra, befelé fordulásra. Így tudtam felkészülni az új világzenei album stúdió munkáira, és találtunk időt a próbákra és a felvételre is. Nagy aggodalommal tölt el a zenészek pénztelensége, a zenei kultúra pusztulása. Hiszem, hogy ha borzasztó nehéz is, de együtt kell működnünk a körülményekkel és a hiteles és őszinte művészi önkifejezés, akár az áramló víz, utat talál majd magának.