A dolgok emlékezete

Balla Zsófia költővel beszélget Várnai Pál

Kolozsvárról települt át Budapestre 1993-ban. 19 kötete jelent meg, három német nyelven. Számtalan díj kitüntetettje: többek között Soros- életműdíjat, József Attila-díjat, Artisjus-Nagydíjat, a Magyar Köztársaság Babérkoszorús költője díjat kapta meg. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

Mondana egy pár szót gyermekkoráról, családjáról, tanulmányairól?

Szüleim hét-, illetve nyolcgyermekes máramarosi zsidó családból származnak. Apai nagyapám, Blau Antal Ratosnyán (Rǎchiţele) volt fűrésztelepi gatteres, apám az Elcserélt ünnep című elbeszéléskötetében ennek a magyar-román-zsidó világnak a párlatát sűríti. Később a család átköltözött Kolozsvárra.

Anyám, az alsórónai majd máramarosszigeti melamed és kántor, Taub Sámuel legfiatalabb gyermeke. Szigeten érettségizett. Szüleim a Somér Hácáir-mozgalomban találkoztak. Kolozsváron összeházasodtak, a Belga- Româna szövőgyárban robotoltak, – anyám ugyanakkor beiratkozott az egyetemre is, német-angol szakra. 1934-ben léptek be az illegális Kommunista Pártba. Apám a nagy lebukások idején Nagyváradon bujkált, ahol többek között hamis keresztlevelek készítésével foglalkozott. Másfél év múlva, 1944 júniusában át akart szökni Romániába, de elkapták és feldobták az első Auschwitzba tartó vonatra. Csodával határos módon maradt életben. Családunknak mintegy száz tagja lelte halálát Kamenyec-Podolszkban és a deportálásokban.

Anyámat a szamosfalvi rendőrségi kihallgatáson két hétig verték, apám hollétét tudakolván… Nagyszüleimmel együtt vitték be a téglagyári gettóba, onnan szállították Auschwitzba. A lágerből csak ő és apám húga tért vissza. Anyám élete végéig német nyelvet és irodalmat tanított az egyetemen.

A háború előtt apám már megjelentetett egy kis könyvet a családjukról, Kényszerhaladás címen. A háború után írt, újságíróskodott, majd az Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott. Több elbeszéléskötete, kisregénye jelent meg. 1959-ben, 46 éves korában halt meg, s ebben szerepe volt az SZKP XX. kongresszusának: mélységesen csalódott, úgy érezte, hogy életét egy őrült eszmerendszernek áldozta. A szüleim politikai értelemben lelkesek, jóhiszeműek, majd roppant kiábrándultak voltak. Sosem szereztek funkciókat, nem gyűjtettek vagyont, rangot. Csak hittek egy – ma sem hiteltelen, csupán megvalósíthatatlan – eszmében. Ez, így, együtt, elég nehéz örökség.

Édesapja hegedűn is játszott, ahogy később ön is.

Édesapám rendkívüli zenei és sokfajta más tehetséggel volt megáldva. Gyerekként maga faragta a hegedűjét és muzsikált a Bánffyhunyad környéki lakodalmakban. Remek szénrajzai is fennmaradtak. Színdarabokat írt, ezeket bemutatták. Ha kellett, főzött, kárpitozott, cipőt javított. Tudta a virágok és állatok nevét, én is tőle tanultam minden sakk- és kártyajátékot, de a régi stílusú népdalokat is.

Később, a zeneiskolában zongora-, majd hegedűszakos voltam. Érettségire Kabalevszkij hegedűversenyét választottam, – 1958-ban ezt is meghallgattuk apámmal egy ócska orosz lemezjátszón… Rengeteget olvastam gyerekkoromban.

Kapott- e otthon vallásos nevelést?

Nem, szüleim teljesen szekularizált emberek voltak. Anyámat ugyan mély zsidó hagyomány formálta: sokat mesélt az otthoni szokásokról – ettől indíttatva olvastam Bubert, Dubnovot… Anyám gimnazistaként, csillagászattani tanulmányai hatására döntött úgy, hogy szakít a vallással. Számára ez volt a nemzedéki lázadás, a szellemi szabadság egyik formája. Én fordított utat jártam be. Volt egy hívő korszakom és van – mondjuk így – érzékem a transzcendenciához. De nem tudtam elsajátítani a rítusban a közösséghez-tartozás formáinak biztonságot adó otthonosságát.

Önt csodagyerekként tartották számon. Zenei pályára készült, de egyre inkább az irodalom, a versírás foglalkoztatta. 19 éves volt, amikor első verseskönyve, A dolgok emlékezete megjelent. Több lapnak is dolgozott, a neves Gaál Gábor-kört vezette annak 1982-es betiltásáig.

Apám felfedezte, hogy jó hallásom van. Bár filozófia-szakra kívánkoztam, s tizenévesként filozófiatörténeti és esztétika-órákra jártam be az egyetemre, Anyám tanácsára mégis elvégeztem a zeneakadémiát, ugyanis zenészként nagyobb esélyem volt arra, hogy Kolozsváron maradhassak. 1972-ben szereztem diplomát zenetanári és karvezetési szakon, a Kolozsvári Rádióhoz kerültem, előbb irodalmi, majd zenei szerkesztőként dolgoztam.

Épp ötven éve, 16 éves koromban közölte első három versemet a marosvásárhelyi Igaz Szó. Mire elvégeztem az egyetemet, két kötetem látott napvilágot. A dolgok emlékezete 1968-ban jelent meg, ehhez a ritka műveltségű Bajor Andor írt előszót. Egy ízben megmutatta a könyvemet egykori nagyváradi iskolatársának, Réz Pálnak. Réz budapesti lakásán, 1969-ben ismertem meg Vas Istvánt, ő írt is erről a könyvről. Korábban már Vas és Nemes Nagy Ágnes esszéit olvastam, tőlük és Szerb Antaltól, valamint T. S Eliottól tanultam, mi a vers, a költészet. Tőlük kaptam a szemléletmódot, az ízlést.

1985-ben egyik napról a másikra felszámolták a vidéki stúdiókat. Sikerült kolozsvári tudósítóként elhelyezkednem az Előre című napilapnál. De csak ipari és agrár-témákról írhattam, kultúráról nem: politikailag megbízhatatlannak minősültem.

1993-as magyarországi áttelepülésem után eleinte a rádiónak dolgoztam külsősként. Állásban reménykedtem. De nem voltam senki tanítványa, sem rokona, sem ismerőse…

Azt olvastam, hogy szellemi fejlődésére az Ó és Új testamentum, Johann Sebastian Bach zenéje, Rilke és József Attila költészete hatottak, renitens módon foglalkoztatták a hit kérdései is. Eszembe jut ezzel kapcsolatban Gide szellemes mondása, hogy az örök kérdések megvárnak. Valóban megvárnak?

Életem legnehezebb évtizedében egy ideig próbáltam Istenhez járni pszichoanalízisbe. Bachból és József Attilából fogtam föl, mit jelent a feltétlen és küzdelmes áhítat. Akkoriban a családtörténetünkön kívül semmiféle vallásos háttérrel nem rendelkeztem. Egy ideig a zsidó kantinban ebédeltünk, nagy ünnepekkor elmentünk a zsinagógába. Én megpróbáltam elsajátítani a vallás rituális részét, de ez csupán külsődlegességgé, a hit suta paródiájává sikeredett.

A zsidó kantin címmel tárcasorozata is megjelent az ÉS-ben.

Két tárcasorozatom jelent meg, A Liliom utca 76-ban terézvárosi történeteket meséltem első pesti lakásom, a Rózsa-utcai romos ház bizarr lakóiról. A másodikban, A zsidó kantin-ban a kolozsvári rituális étkezdének és családomnak jellegzetes alakjairól írtam, szabadon eresztett honvággyal, kissé (ön)ironikus formában. A kantin kis sziget, édes-keserű, groteszk-szomorú kisvilág volt, rengeteg érdekes alakkal. Erről sokat mesélhetnék.

1983 és 1990 között nem jelenhettek meg kötetei, nem publikálhatott, a nyolcvanas években pedig lehallgatták a lakását. Mi volt ennek az oka? Ezért is jött el?

Elegem volt a félelemmel teli múltból. Magánéleti okaim is voltak, de csak 1993 után jöttem el. Erdélyben nem lehet a nemzetiségi kérdésen és helyzeten kívül helyezkedni. Bár 1989 után lassan jobbra fordultak a dolgok, ám a nemzeti állam asszimilációs igyekezete nem csillapodott, csak módszerei finomodtak. Az ember nem élhet mindig valaminek az ellenében, – az elszívja életerejét, megfosztja a személyes kiteljesedés lehetőségétől.

Hogy miért nem publikálhattam tíz évig? Nos, mint az erdélyi magyar írók zöme, ellenzéki voltam. (Ez nem tévesztendő össze a szamizdatot terjesztő, aláíró, sokféleképpen aktív, sokszorosan meghurcolt ellenállókkal, az volt pl. Cs. Gyímesi Éva, Tőkés László, Doina Cornea, Marius Tabacu, Józsa Márta és mások). Kompromisszumokat is kötöttem, hogy ne kelljen elhagynom az országot, egyedül hagynom anyámat – ugyanakkor kilógtam a sorból. Tíz évig turistaként sem léphettem át a határt, részleges publikálási tilalom sújtott. Nem kaptam útlevelet, a lakásunkba lehallgató készüléket telepítettek, lehallgatták a telefonbeszélgetéseimet… Ezelőtt néhány évvel kértem ki a megfigyelési anyagaimat: a belügyi dossziémból csak azokat a részeket adták ide, amelyekben a kapcsolataimmal foglalkoztak, kik járnak hozzám, kiket ismerek. Az igazi összeütközések, valamint a „baráti” jelentések anyagát nem kaptam meg. Azokról más úton értesültem s jutottam hozzá az adatokhoz.

Egy interjúban azt mondja, hogy Erdélyben nacionalistának számított, de igazán kettős – magyar és zsidó – kisebbségben élt. Mennyire éreztették ott magával azt, hogy zsidó?

A rádiónál az embert, ha bármilyen magyar vagy erdélyi ügyben megszólalt, felettesei azonnal nacionalistának bélyegezték. Az igazgató, maga is író, mindig azzal kezdte az ún. „termelési értekezletet”, hogy szidta a horthysta-hitlerista magyarokat, azaz minket, a magyar adás munkatársait… Ennek hatásaképp egy ízben egy román kollégám tökrészegen nyitott be a szobámba, s az ajtóból csukladozta, hogy „Te Balla… te egy zsidó vagy… mit állsz össze ezekkel a magyarokkal…?”. „Magyar író vagyok”, válaszoltam.

De más oldalról is értek komoly taszítások: a COLA nevű művészklubban városunk hírhedt irodalomkritikusa – első könyvem megjelenésekor – azt találta kérdezni, hogy „minek kell ebbe az irodalomba még egy zsidó?” Zsidóságomra mások is tettek – „tréfásnak szánt” – megjegyzéseket. Soknemzetiségű baráti köröm sokáig azzal áltatta magát, hogy az erdélyi antiszemitizmus távolról sem olyan erős, mint Magyarországon. (És amilyenné most alakul, itt is, Erdélyben is.) Pedig már akkor akadtak olyan családok és baráti társaságok, amelyekbe nem nyerhettem bebocsáttatást a származásom miatt, de azért sem, mert apám, az ötvenes években meggyőződéses kommunista volt. De az ember hárít… Én is. A legtöbb ember nem akarja tudomásul venni, hogy szerelme megcsalja…

A könyveimben azonban nem hárítottam, azokban nem érvényesültek ideológiai kompromisszumok.

1968. augusztus 21. fordulópont az életemben. Akkor jöttem rá végérvényesen, hogy az ún. emberarcú szocializmus menthetetlen. Apám korábban a csalódásába belehalt, anyám pedig teljesen elhatárolódott a létező szocializmus eszméitől és gyakorlatától. Az ő csalódásuk drámaibb, emberileg súlyosabb, mint az enyém.

1993-ban áttelepült Magyarországra. Az élet két fele című hosszú, TGM-nek dedikált költeményében vannak olyan sorok, hogy „kik vagyunk, életünk eleje nélkül itt? (…) Hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?” Gyakran felidézi Kolozsvárt, ottani életét.”Nem lettem pesti, csak egy ittlakó / kolozsvári….”. S amit a legtöbbször idéznek: „Nem akarok más lenni /félek /, mint ami lenni szeretnék. / Ahogyan élek, az a hazám”.

Az áttelepülést az ember mindig megsínyli, az élet két fele nem összeforrasztható. Soha nem bántam meg, hogy átjöttem: számtalan ösztönzést, segítséget kaptam itteni barátaimtól. Itt ismerkedtem meg férjemmel, Báthori Csabával, rengeteget tanultam tőle költészet és kritikai szemlélet dolgában. Ahhoz, hogy visszanézzek elmúlt életemre, bizonyos időre és távolságra volt szükségem. Az eljövetel soha nem heged be. Nyitva állnak ugyan a határok, de otthoni barátaimnak más az élete most is, nekik nehéz elmagyarázni az itteni élet nehézségeit. Magyarországon ugyancsak vannak barátaim és olvasóim, – de számukra sem könnyű hitelessé tenni mindazt, amit ők nem éltek át, s ami verseimben megmutatkozik. Az „ahogyan élek, az a hazám” verssort húsz éves koromban írtam. Kolozsvár minden köve személyes emlékeket hordoz számomra, otthon nagy lokálpatrióta voltam. Mégis, a politikai körülmények miatt úgy éreztem, hogy emigránsként élek szülőföldemen, s hogy az embernek csak az az életmód a sajátja, amelyet szüleitől, tanáraitól s főleg a könyvekből, a művészetből sajátít el. A haza: az egy gondolkodásmód, egy magatartási forma.

Sokszor megkérdezték tőlem, minek érzem magam? Erre azt válaszolhatom: magyar írónak. Egészen magyarnak és egészen zsidónak. Úgy és annyiban vagyok magyar és vagyok zsidó, mint Radnóti Miklós, mint Szerb Antal. (Olvassuk újra Radnóti Miklós Komlós Aladárhoz írt nevezetes levelét.) Vagy amiképpen a Maga cikkében Saul Bellow válaszolt a kérdésre, hogy zsidó vagy amerikai írónak tartja-e magát: Soha eszembe nem jutott volna ez, bár tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy író vagyok, hogy amerikai vagyok, és annak is, hogy zsidó. Magyarországon nagyon erős volt az asszimiláció, az értelmiség köreiben különösen. De ma sokan nem akarják elfogadni, hogy volt/van asszimiláció és ennek különböző fokozatai lehetségesek. Azt várják el, hogy valaki legyen egészen magyar, s akkor csak az, vagy egészen – lehetőleg vallásos – zsidó. Szerintem azonban, más-más arányban, minden ember valamilyen vegyület. Minden ember identitása összetett. Belejátszik a neme, a foglalkozása is. Ma itt nem csak zsidó felekezet van legalább négy, plusz az ateisták, hanem érzelmileg, kulturálisan legalább ötszáz árnyalat. Egy valamilyen mértékben asszimilálódott zsidónak ma már a zsidóságon belül is emancipációra lehet szüksége. És emancipációra abban a kultúrában is, amelyben él, és amelynek nyelve például a legfőbb írói identitása. Ezt a kettős kötöttséget két irányból is támadják nálunk. Az elvet például, hogy bármilyen származású, vallású, nemzetiségű is legyen, ha egy író magyarul ír, akkor magyar író. És akkor az önmeghatározás szabadságáról még nem is beszéltem. Nem szeretem, amikor Kertész Imrét – akár tetszik valakinek, akár nem – német írónak mondják egyesek. A magyar származású Koestler viszont angol vagy német író, mert ezeken a nyelveken alkotott. I.B. Singer meg nem lengyel, hanem zsidó író, mert jiddisül írt.

Beszéljünk pár szót a költészetéről. Már első kötetében (A dolgok emlékezete), megjelenik az „emlékezet, emlék” szó és fogalom s ez később is vissza-visszatér. „Mi marad az emlékek elszínesült takarói alatt?” (anyjáról), „minden emlékezés újra eltemet” (apjáról), „A dolgok emlékezete újra és újra megaláz.” Igaz, azt is írja, hogy „nekem nem emlékeim, csak fogalmaim vannak”. Az emlékezés, kimondatlanul is, megjelenik a Soá vagy holokauszt verseiben. Drámai sorokban idézi meg a gázkamra előtt sorban álló családot, meggyilkolt nagyszüleit, rokonait. „mellettem naponta in memoriam ég a gáz”, „nem tenyészik bennem a rokonság”, „nem voltam még benned anya, mikor a szappant temettétek”, „szomorú vagyok megölt nagyanyámért, született magamért”, „Ki élve megjött, hogyan tud élni még?” kérdezi. „Te sem menekülhetsz, hiába vagy utód. /Ha bűntelen, tudod, az vak szerencse”. Székely Magda óta senki nem írt ilyen súlyos sorokat.

Az, hogy mind a négy nagyszülőmet, s családunk nagyobb részét megölték, egyre nagyobb súllyal nehezedik rám. Gyakran érteni vélem Primo Levi, Jean Améry vagy Paul Celan döntését: ilyen világban, ahol a Soá megtörténhetett, nem kívántak élni. Bennem mély életöröm és kíváncsiság is lobog – a két opció viaskodik egymással. A rendszerváltás utáni évtizedes eufóriában úgy tűnt, hogy kialakul egy felhangolható, formázható világ. A remények szertefoszlani látszanak. Verseimben egyszerre jelenik meg a lét öröme és a tapasztalat, az ész szomorúsága.

A próféciák c. versében írja, hogy A költők előreszaladnak, /csukott szájjal beszélnek. / Nehezen cseppentik a lényeget”.Mire gondol itt? A költők, általában? A modern költők? Vagy saját verseire – hogy megértésük nem mindig könnyű feladat.

A költők a kor lényegi kérdéseiről, közérzetéről beszélnek. Még az elhallgatásaikkal is. Lehetséges, hogy próféciáik csak idő múltával válnak érthetővé. Egy történelmi időről azonban csak a művészet tudósít híven, csak ez jellemzi hibátlanul a korszakot. A költészet nem írja át utólag a történelmet. Hanem érzékeli: évtizedek múlva is belerendül az olvasó.

Végezetül utalnék Akadémiai székfoglalójára, ahol, többek között, azt fájlalja, hogy jelentős erdélyi írókat mint Áprily Lajos, Jékely Zoltán, nem igazán fogad be az itteni kánon… De Dsida Jenő, Karácsony Benő sem szerepel a köztudatban…

Úgy tűnik, hogy a húszas évek óta csökken és már csak pislákol a magyar kultúra asszimilációs, magába szívó és feldolgozó képessége. Nem csak más kultúrákat, de az ország politikai határain kívül eső magyar gondolkodást sem tudja már igazán asszimilálni. Egyfajta önelégült révület, szellemi vízhatlanság jellemző a mai magyar közéletre s erről, úgy tűnik, a külföldi magyar irodalom is lepereg… A költő keresheti ugyan a helyét, – mégis a flaubert-i le mot juste marad legbensőbb identitása.