A disszidens

Ha az ember Magyarországról disszidált, megbüntették. Tíz évig nem térhetett vissza egykori hazájába, otthon maradt hozzátartozói, szülei, testvérei, gyerekei öt évig nem kaphattak nyugatra útlevelet. Így volt ez az én időmben is, 1971-ben.

Apám nem szerette, ha törvényekkel, rendelkezésekkel zaklatják. Miként csinálta, nem tudni, de második lányunk születésekor, két és fél évvel kivándorlásunk után anyám megkapta nyugatra (keletre) szóló útlevelét. Meglátogatott bennünket és segített a kisbaba körüli teendők végzésében.

Lodról indultunk haza Beer Sevára. Útközben beszélgettünk. Amikor kiejtette a „zsidó” szót, lehalkította hangját. A kocsiban ketten ültünk, ő és én. Nem értettem. Már akkor nem értettem, mitől fél? Alig több mint két év elég volt arra, hogy merőben átalakuljon gondolkodásom. Egy szabad nép büszke fia lettem.

A mintanegyedben levő lakásunknak volt további előnye is. Közel volt az általános iskola. Nemcsak közel. Az utcánk egy hídhoz vezetett, amely átívelt az alatta fekvő forgalmas út felett, végül a Janusz Korczakról elnevezett iskola bejáratánál kötött ki. Amikor a lányok kicsit nagyobbak lettek, egyedül mentek iskolába. Az út másik oldalán a hídról lépcsőkön le lehetett menni, ott volt a posta, különböző üzletek és a szuper is.

A reggeli ébresztgetés, fürdetés, öltöztetés, fésülés, ruhakiválasztás nem a könnyen lebonyolítható feladatok közé tartoznak. Akinek voltak már lányai, tudja, miről beszélek. Egyik reggel kitaláltam valamit. Azt mondtam lányaimnak, hogy a szuperben akciós jégrúd van. Aki korán odaér, ingyen kap egyet. Pillanatok alatt elkészültek, a három grácia futva ment a jégkrémért. Villámló tekintetekkel jöttek haza, csak az mentett meg, hogy magasabb súlycsoportba tartoztam. Máskor avval inspiráltam őket, hogy megígértem: ha szépen kitakarítják a szobájukat, kapnak egy nagyon nagy ajándékot. Gyorsan elkészültek, én is betartottam a szavamat. Szép, nagyra fújt ballon lett a jutalmuk.

Lányokat nem könnyű nevelni. A szalonban ültem, mondhatnám bársonyon futottak perceim. Egyszerre éktelen visítozást, kiabálást, csapkodást hallottam a szobájukból. Rohantam megtudni, mi történt. A tévé előtt ültek, ott ájuldoztak. Kiderült, kedvenc bemondónőjük aznap új frizurával jelent meg a képernyőn…. Az évek, évtizedek során sokszor megesett, hogy félrevontak és megkérdezték, hármójuk közül ki a szebb. Természetesen te – mondtam – majd még hozzátettem: meg a másik kettő. Nem volt és nincs is kedvenc lányom, mert úgy gondolom, nem vagyunk egyformák, mindegyikben kerestem és meg is találtam, ami a legszebb és a legjobb. Miután férjhez mentek, ha férjeikkel vitájuk volt és döntőbírónak kértek fel, mindig a férjnek adtam igazat. Ők szorultak védelemre…

Tíz év után látogattunk a három kislánnyal először Pestre. Münchenben szálltunk le a repülőgépről, autót béreltünk, úgy utaztunk Bécsbe. Az volt a módi, hogy miután nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között, ott adták ki a beutazási engedélyt. Előfordulhatott, hogy megtagadják az engedélyt, mindez a magyar hatóságok kénye-kedvétől függött. Nem gondoltam, hogy elutasítanak, nem tudom, miért voltam ebben annyira biztos. Szerencsénk volt: „bűneink” dacára felhúzták előttünk a határsorompót.

Amikor apám meglátta az autónkat, örömében nagyot ugrott a levegőbe. Elmentünk a rokonsághoz, nagyokat ettünk, ittunk, élveztük a népszerűséget. Felkerestük az orvos házaspárt is, akiknek mi szereztük a lakásukat. A hölgy végignézett a három kislányon, megcirógatta őket, majd engem félrevonva, suttogva megkérdezte: mondja kedves Géza, maguknál nem ismerik az óvszert?

Leutaztunk Debrecenbe is, a szüleimhez. A sok szabály között volt egy, amely szerint, ha a külföldi vendég valahol egy napnál tovább tartózkodik, a helyi hatóságnál be kell jelentkeznie, illetve tartózkodási engedélyt kell kérnie. Nekem eszembe sem jutott, hogy a szüleim lakásában, ott, ahol felnőttem, csak hatósági engedéllyel tartózkodhatom.

Behívtak a rendőrségre. Közölték, szabályellenesen jártam el. De – mondták – hajlandók megbocsájtani tévelygéseimet. Aztán baráti beszélgetésre került sor, még kávét is kaptam. Hamarosan kiderült, kíváncsiak lennének néhány dologra. Kivel találkozom Izraelben, miről társalgunk? Felrémlett, már volt részem hasonló beszélgetésben. Éppen tíz éve. Akkor ki voltam szolgáltatva az elvtársak kényének-kedvének. Most nem. Izraeli állampolgár lettem, ráadásul izraeli igazolvánnyal rendelkező újságíró vagyok. Kimentek a helyiségből, magamra hagytak. ezt az trükköt már ismertem, filmekből, detektívregényekből. Az egyirányú ablakon keresztül figyelik, hogyan reagálok. Felvettem unatkozó arckifejezésemet, nagyot nyújtózkodtam, a plafont bámultam. Visszajöttek. Nem találtak rajtam fogást. Ennyiben maradtunk…