A csinálás virtuóza: Korányi Tamás (1931-2024)

Május elsején este, egy budai tüdőgyógyászati intézetben meghalt Korányi Tamás, neves rádiós szerkesztő.

Nem hosszú időt töltött kórházban, alig egy hetes ápolás után érte a halál. 93 éves kora ellenére, bár az utolsó években egyre nehezebben mozgott, és végül a lakást is alig hagyta el, mindvégig önállóan ellátta magát, megszervezte az életét, és teljes szellemi frissességben töltötte napjait. Április végén egy covid-fertőzés szövődményeként fellépő tüdőgyulladást kényszerítette kórházba, ahol egy hét után három napos, hosszú álomba merült, amiből már nem is ébredt fel.

91-ben, amikor először találkoztam vele a Magyar Rádióban, ő már galambősz, nagy tekintélyű szerkesztő volt, megejtően közvetlen, azonnal tegeződő, némi fiatalos arroganciától sem mentes, de feltétlenül barátságos kolléga, akivel nagyokat lehetett röhögni többek között azon, hogy a látszat ellenére ő is alig pár éve dolgozik csak itt. Rövidesen közös szobába kerültünk, aztán így húztunk le majd 15 évet, először kettesben, később Dániel Ferivel hármasban.

14 évesen a családjával együtt egy félig lebombázott zuglói csillagos házban bujkált a vészkorszak idején, és csak az Apa filmbeillő rögtönzéseinek és lélekjelenlétének köszönhető, hogy sikerült túlélniük. Tamásnak rengeteg, részben az örkényi abszurd, részben a történelmi horror zsánerében előadható története volt ebből az időből, amelyek időrendje napra pontosan bevésődött az emlékezetébe. Egy életútinterjú során magnószalagra mondott emlékei végül valóban egy filmforgatókönyv alapjául szolgáltak (A Rózsa énekei). Az a gyermeki látásmód, ami műsorkészítőként a felszabadult játékosságban, a magánéletben pedig az ehhez szükséges fesztelen életforma megélésében teljesedett ki, úgy éreztem, ennek a kivételes történelmi szerencsének a következménye; ezt az alapélményt kapta életre szóló ajándékul, hogy mégis lehet élni, lehet vállalni önmagunkat, lehet azt csinálni, amit akarunk, lehet boldognak lenni.

Ötven éves elmúlt, amikor 1982-ben eljött a Gondolat Kiadótól, és mint pályakezdő belépett a Magyar Rádióhoz. Nem a szereplési vágy, a társadalmi presztízs, a kapcsolati építkezés lehetősége vonzotta, hanem a mediális érdeklődés. Kezdettől azt kereste, mi a rádiózás specifikuma? Mi a hangszórón át érkező hang lényege, mi az a hatás, aminek közvetítésére csak a rádió képes? A puszta információn, a színpadi pódiumon, a filmvásznon vagy a tévéképernyőn túlmutató egyedi esély arra, hogy az irodalmi és zenei művekben elkülönült esztétikai világok a műsorkészítői  és hallgatói szubjektum világaival egybenyíljanak, összeolvadjanak és közös horizontot hozzanak létre. Rádiós működése egyszemélyes kísérleti stúdióként ennek a kutatásnak a folyamatos experimentális gyakorlataként fogható fel; Magyarországon műfajteremtő sorozatai, a Metszetek, a Nevek ürügyén, a Hangok, töredékek, hangtöredékek ezt az irányt követik. A kortárs komolyzene, a hangköltészet, az avantgárd, a fluxus, a konceptművészetek formaelvei a magasművészetben már rég polgárjogot nyertek, és a posztmodern valamint a DJ-kultúra révén a popkultúrában is megjelentek, a hazai közmédia akkori kontextusában azonban folyamatosan kihívást jelentettek.

A legenyhébb vád az volt, hogy ezek a műsorok „lilák”. Nem lehet követni őket. A szövegek alig érthetőek, és ami érthető, arról sem lehet tudni, hogy kerül ide, mindenféle zajok meg hangok meg zenék közé stb. „Elképzelek valamit, hogy mi szóljon a rádióban, és ehhez keresek anyagokat, felvételeket. Ha tehetségesebb lennék, megkomponálnám vagy megírnám magam, de ezek sokkal jobbak, mint amire képes lennék, így inkább ezeket bitorolom” – mondta egy interjúban. Ami Cage, Stockhausen, Robert Wilson vagy Heiner Goebbels munkássága nyomán már jó ideje a nyugati (rádió)kultúra szerves része, az nálunk a 2000-es évek elején is, ha nem is botránykőnek, de folyamatos provokációnak számított, míg el nem értünk a mostani állapothoz, ahol ez a fajta kísérleti dramaturgia a közrádió csatornáin már eleve elképzelhetetlen.

„A részlet nemegyszer jelentősebb, mint az egész. Ki van emelve, de ezáltal föl is van emelve. Új kontextust kap, de ennek is megvannak a maga hitelességi szabályai, amit a szerkesztő hitelessége, ízlése és személyes autoritása garantál.” Ezek a montázsjellegű munkák zaj-zene-szöveg kompozíciók, hallucinatív/asszociatív hangmunkák, kísérleti hangjátékok.  Marschall Éva idézett interjújában 2006-ban Korányi elmondja, hogyan készült Gubaidulina Naphimnusz megzenésítésének magyar változata, Assisi Szent Ferenc versének effektezett, többszólamú, elcsúsztatott, több irányba kihelyezett mixe Gubaidulina zenéjével. Érthető így a szöveg? Nem. Az eredeti felvételen talán érthető volt? Nem. Egy opera szövege mindig érthető? Nem. Más a funkciója. Vannak sejtések, elkapható szövegtöredékek, verbális nyomok. Ha az egyik szólamra fókuszálsz, végigkövetheted, és megismerheted a szöveget, de a többit – valójában a kompozíció egészét – elveszíted. Az egész, mint egész, nem befogadható.

Ez a fajta műsorkészítői szabadság valójában maga az önkény. Csodálatos életforma, amit a kulturális értékek élményvilágában tobzódó, a szüntelen szellemi izgalom állapotában létező spontán és tudatos gyermeki látásmód képes hitelesíteni és megélni. „Miért csinálom? A csinálásért. Az embernek a csinálás majdnem olyan ösztönös része, mint a biológiai szükségletek kielégítése. Hogy csinálni kell. Ha az embernek szerencséje van, és elkap valami olyasmit, amiből valami ki is alakul, olyan szinten, ahogy azt csak ő tudja pont úgy megcsinálni, és ebbe valami hitet is képes belevinni, akkor ez a csinálás még jobban eső és nemesebb dolog lesz, de azért csak csinálás. Tehát ha te azt kérdezed, hogy mit akarok a következő 75 évben csinálni, hát ezt. Ugyanezt. Ami persze mindig más és más lesz.”

Április elején találkoztunk utoljára. Kollégákról beszélgettünk, a régi rádióról, a VI. kerületi főgimnáziumban 1950-ben érettségizett osztályról, amelyből ekkorra már csak négyen maradtak, politikáról, az egyetemekről, Gázáról, a családról, fogadott unokájáról, Misikéről, aki hihetetlenül jól rajzol, a blogjáról, József Attiláról, a Youtube-ra feltöltött versmondásról, Shakespeare-fordításokról. Elmondta, hogy jobbnak tartja Aranyt, mint Nádasdyt. Fejből idézte az eredetit, és a fordítókat is. Lehet, hogy épp nemrég foglalkozott velük valamiért, de akkor is. Az látszott, hogy minden rendben van. Három héttel később, már a halála után, a fia, Gábor elküldte az egyik utolsó felvételt, ami a kórházban készült vele. Felpolcolt ágyon fekszik, csempézett fehér falak között, és arról beszél az alig egy perces videón, hogy milyen képeket vetített elé a láz delíriuma.

„Fantáziaképek jönnek. Tudjátok mi volt a legérdekesebb? Azon a falon megjelent egy ceruzarajz. A Misié.” A hangja reszketős, de a keze, ahogy mutatja a vetítést, a ceruzával felskiccelt gyerekrajzot, hibátlanul mozog, a gesztikuláció meglepően pontos. Vibráló, de megvan az eleganciája, az elbeszélés fragmentált, de fel tudja idézni az egykori élénk, magával ragadó stílust. „Nagyon érdekes volt. Egy nagyon szép kisfiúfej. Azóta is sajnálom, hogy nem fényképeztem le”. „Nem sikerült volna” – mondja pikírten Gábor –, „ha egyszer csak képzelted”. Kis mosoly, összenéznek, hosszan. „Hogyan?” kérdezi Tamás. „Hogy ki rajzolta, azt nem tudjuk. De engem teljesen a Misikére emlékeztetett” – mondja még egyszer, és visszahajtja a fejét a párnára.