Ha valami, hát a hetvenkedés nem jellemző rá, aki most töltötte be a 70-et. Nem jellemző rá kelet-európai kislétünk gyakori kisszerűsége.

Úgy gondolom, ha itt élte volna le az elmúlt évtizedeket, s nem az Egyesült Államokban, akkor is a polgári jó modor, a polgárság kultúrája, műveltsége és mértéktartása jellemezné. Merthogy a polgárság az előző nemzedékektől örökölt és a szerzett tudásból épül, nem jelszavakból, ahogy egyesek Közép-Kelet-Európában képzelik, és Sanders Iván rendelkezik mindazzal, ami a polgárt teszi.

Szamizdat kiadványokból ismertem meg a nevét. A Párizsi Magyar Füzetek egyik kiadványában, a Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című kötetben írt a kortárs magyar zsidó élményanyagról, motívumokról az irodalomban, s ezzel számomra, aki a nyolcvanas évek végén kezdtem íróként szellemileg ébredezni, fontos útravalót, és mint később kiderült, menlevelet adott. Hogy írókat összeköthet a zsidó élményanyag; hogy lehet az irodalom nyelvi közegének olyan alrendszere, melyet a nyelven túl valami más is összeköt; hogy szabad magyar zsidó írónak és irodalomnak is lenni, azon túlmenően, hogy volt lengyel, orosz, és van amerikai zsidó irodalom; s hogy minderről szabad nyilvánosan gondolkodni, és e jelenséget néven – a saját nevén – nevezni, nos, ehhez Sanders Iván írásaiból is merítettem, s ennek a tudásnak szabadságomhoz: önmagam választásához nagyon sok köze van.

Sanders Iván az angol irodalom emeritus professzora (Suffolk College, SUNY), közép-európai kultúrtörténetet, magyar irodalmat, modern magyar filmet tanít a New York-i Columbián, de tanított a New School University-n, a Jewish Theological Seminary-n, s vezetett kurzust a közép-európai zsidó irodalomról a CEU-n is Budapesten. Egyetemi oktatói mivolta mellett jelentős fordítói életpályát is magáénak vallhat: Bodor Ádámot, Esterházy Pétert, Füst Milánt, Konrád Györgyöt, Mészöly Miklóst, Nádas Pétert ültetett át többek között angolra, több munkája díjat kapott, fontos művek amerikai megjelenése fűződik a nevéhez.

Tudós fordító: nemcsak a nyelv érzékiségét adja vissza, de tanulmányaiban reflektál is fordítói munkáira, vagy írók más műveire. Füst Milán regényéről, A feleségem történetéről izgalmas esszét adott közre magyarul a Valóságban, felidézve Fülep Lajos rossznyelvű kritikáját, mely szerint Füst nyelvet ront: jidlizik. Fordítói műhelytitkokba vezette be olvasóit, miszerint New York-i modern zsidó írók jiddis hátterű angolját használta, hogy visszaadja e nagyon is artisztikus, különleges nyelvet, a macsó Störr kapitány törékeny, féltékeny, túlcsorduló érzelmekkel teli, stílusadó nyelvét.

Egy másik, magyarul a Szombatban közölt esszéjében Kaczér Illés jelentőségére hívta fel nyomatékosan a figyelmet, akinek Zsidó legendárium című tetralógiája (melynek két kötete Ne félj szolgám, Jákob címmel brit, izraeli és más külföldi kiadások után, évtizede végre itthon is megjelent) a feledésből felbukkanó, bár még nem kellőképpen értékelt – mondjuk ki: a magyar irodalomba egyáltalán nem integrált – szirtje a magyar zsidó irodalom Atlantiszának.

Sanders Iván minőségérzékét nemcsak esszéiben, kritikusi ítéleteiben, hanem fordítói munkáiban is figyelemmel követhetik az olvasók. Nem mindenáron fordít, csak ha valami igazán elnyeri tetszését és azonosulni tud a szöveggel. Aki bekerül fordítói univerzumába, mindenesetre rátarti lehet sikerére.

Sanders Iván 70 éves. Köszöntjük őt: bis hundert und zwanzig!

 *

Az alábbiakban Sanders Iván egy korábbi írását közöljük:

New York – amerikai-magyar-zsidó szemmel

Amikor – 1957 őszén – beköltöztünk második New York-i, illetve brooklyni otthonunkba, fogalmunk sem volt, hogy új címünk: Eastern Parkway 777 sok brooklyni zsidónak már akkor ismerősen csengett, hiszen könnyen össze lehetett téveszteni az Eastern Parkway 770-nel, ami akkor is, azóta is a lubávicsi haszid közösség központja, főhadiszállása. Az előkertes, tetszetős épület, amely elegáns villának épülhetett a század elején, a forgalmas út túloldalán állott, pont a mi házunkkal szemben. Maga az Eastern Parkway, ez az Andrássy útra emlékeztető széles, fasorszerű, parkosított sugárút, Brooklyn egyik dísze, a 19. század 70-es éveiben épült, tervezői, Olmsted és Vaux, ugyanaz a hírneves páros, akik a Central Parkot is kialakították.

Brooklynnak ezt a negyedét Crown Heights-nak hívják, ami lefordítva (Koronaemelkedő) is szépen hangzik, habár a magyarok inkább Krónheitsz-t mondtak. Nem messze innen, az Eastern Parkway elején találhatók Brooklyn legimpozánsabb létesítményei: múzeum, közkönyvtár, botanikus kert, a csodálatos Prospect Park, és nem utolsósorban a Grand Army Plaza, monumentális diadalívével, szoborcsoportjaival. A legtöbb ezek közül szintén a tizenkilencedik században épült fel, amikor Brooklyn még különálló város volt, az akkori Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa. Ennek ellenére az Eastern Parkway-t és környékét, amely évtizedekig tisztes polgári városrésznek számított, az ötvenes évek derekától sokan – kissé eufemisztikusan – changing neighborhood-nak nevezték, ami azt jelentette, hogy új bevándorlók, fehérek és feketék kezdték elfoglalni azokat a lakásokat, melyekből kiöregedtek, kihaltak a régi lakók, vagy ahonnan jobb lakónegyedekbe költöztek a tehetősebbek.

A Chábád mozgalom az ötvenes években még gyerekcipőben járt. Maga Menáchem Schneerson alig volt ismertebb a többi kelet-európai „csodarabbinál”, akik túlélték a háború borzalmait és megmaradt híveikkel együtt New Yorkban telepedtek meg. A legendás rabbidinasztiák tagjai akkoriban szerény körülmények között éltek, a lubávicsi rebbe udvartartása is csupán néhány emberből állt. Gyakran lehetett őt látni, amint leszegett fejjel, magába szállva a közeli President Street-i lakásából az Eastern Parkway 770-be sietett. Két kísérője tisztes távolságból diszkréten követte.

Viszont a lubávicsi haszidok már akkor magukra vonták a figyelmet a ferbrengennek nevezett, rendszeres dáridóikkal, melyek során általában kitódultak az utcára és ott folytatták az önfeledt táncot és danolást, fellármázva az egész környéket. Anyám üvöltő derviseknek hívta ezeket a mulatozókat. Mentségére szóljon, hogy magyarországi városi zsidók ilyesmit még a háború előtt sem láttak, a háború után pedig biztosan nem. (Sok évvel később, amikor már rég nem az Eastern Parkway-n laktam, elvittem egyszer egy ilyen ferbrengenre Konrád Györgyöt. A nagy daj-daj közepette odaszóltam Gyurinak: „Nem érdekes, hogy a rebbe olyan hűvösen, szinte egykedvűen fogadja a főleg neki szóló éneklést és táncot?” „Teljesen érthető,” mondta az író, „minél tartózkodóbb, annál jobban belehevülnek a hívek. Így tisztelegnek, udvarolnak mesterüknek.”)

Ezzel együtt a mi Crown Heights-unk az ötvenes évek vége felé nagyon is „változó környék” lett. A szomszédos Bedford-Stuyvesant, Brooklyn legnagyobb és zsúfolt néger-negyede egyre inkább terjeszkedni kívánt, amitől Crown Heights lakói, zsidók és nem zsidók, pánikba estek és hanyatt-homlok menekültek. Pár év leforgása alatt a kerület arculata szinte teljesen megváltozott. Ugyanakkor Schneerson rabbi úgy döntött, hogy ő és hívei nem futamodnak meg, bár a folyamatot ők sem tudták igazán feltartóztatni; előbb-utóbb a zsidó Crown Heights kicsiny lubávics-szigetté zsugorodott. Addigra világossá vált, hogy nem Crown Heights hanem az előnytelenebb fekvésű, vidékies Borough Park lesz Brooklyn legnagyobb vallásos zsidónegyede.

Azért mi is álltunk a vártán egészen 1964-ig. Azokban az években közelebb kerültem a lubávicsi közösséghez, mert mint másodéves egyetemista, tanítónak jelentkeztem a lubávicsi jesivában, ami akkoriban egy valamikor jobb napokat látott épületben működött Crown Heights távoli, elzsidótlanodott csücskében. Fel is vettek, és közel négy évig voltam pajeszos kisiskolások „világi” oktatója a késő délutáni órákban. Mint minden magániskola, a jesiva is anyagi gondokkal küzdött. Három héttel előre keltezett csekkben kaptam a fizetésemet. Ha már nagyon hiányzott a pénz, el kellett menni a 770-be, ahol egy pici szobában hosszú szakállú kedves bácsi fogadott, és kicserélte a csekket egy másikra, amit már egy hét múlva beválthattam. Mindamellett lelkes kezdő voltam nagy tervekkel. Angol órán például a rég elavult olvasókönyv helyett olyan ifjúsági regényeket szerettem volna olvastatni a gyerekekkel, amelyek igazán érdekelnék őket és az intézmény szellemének is megfelelnek. Igazgatóm, aki persze szintén rabbi volt, támogatta újításaimat, de először be kellett mutatni a kiválasztott olvasmányokat. Egyszer Mark Twain Koldus és királyfiját ajánlottam. Nem ismerte a regényt, de a történet tetszett neki és elkérte a könyvet. Egy hét múlva csalódottan visszaadta: „Sajnos ez nem fog menni. Összeszámoltam: hatszor fordul elő benne Jézus Krisztus neve.”

Még egy emléket őrzök ezekből az évekből, noha ez már tanítói pályafutásom végén történt. Egy szép napon személyes hírrel leptem meg az osztályt: „Fiúk, tanítótoknak a közeli napokban lesz az esküvője. Ennek örömére holnapra nincs házi feladat.” „Éljen! Hurrá! Mázl tov!” – kiabálták. De iskola után odajött hozzám az egyik nebuló és kissé félszegen, bár komoly hangon így szólt: „Mért nem mondta a tanító bácsi, hogy meg akar nősülni? Van nekem otthon egy nővérem.” Nem akartam kinevetni a gyereket, de rögtön eszembe ötlött, hogy hányszor hallhatta szüleit sopánkodni: „Mi lesz ezzel a lánnyal, mikor fogják már bekötni a fejét?” És arra is gondoltam, hogy a nővér nem lehet több huszonegy évesnél.

Amikor ez történt, már rég nem az Eastern Parkway-n laktunk, hanem Queens-ben, annak is Rego Park nevű negyedében.

Hogy folytassam a személyes szálat, az esküvőm előtti szombati aufruf, a vőlegény ünnepi felhívása a tórához, már egy Rego Park-i imaházban zajlott le, melynek rabbija haszid volt ugyan, de ismerősebb vidékről – Kassáról származott el, ahol a magafajta jámbor kisrabbikból elég sok volt, és megélni a rabbiságból nem volt könnyű. Az aufruf fontos mozzanata a misebérách, amikor a tórához felhívott Isten áldását kéri családja és a gyülekezet tagjai számára. A házasodni készülő férfiú elsősorban menyasszonya számára kér áldást, miután bemondta jövendőbelije héber nevét. Igen ám, de nekem a nagy izgalomban nem jutott eszembe leendő feleségem héber neve. Kínos pillanatok következtek. A rabbi, aki hallotta, hogy miskolci lányt veszek el, odafordult hozzám, majd kajánkodva (és magyarul) kérdezte: „Na, hogy hívják? Julcsa? Marcsa?” Azt hiszem, több oka volt annak, hogy a rabbi kiélvezte zavaromat. Egyrészt tudta, hogy kissé elrugaszkodtam már a vallástól. És azt is, hogy anyám, akinek apja anyakönyvvezető főrabbi volt Kassán, egy ilyen koldusszegény rebbelével, mint ő, „otthon” szóba se állt volna.

A házasságkötés után elbúcsúztunk a nagyvárostól és kiköltöztünk Long Island-ra, ahol egy ottani college-ban kezdtem tanítani. Feleségem könyvtárosi diplomát szerzett és egy helyi könyvtárban helyezkedett el. Életünk újabb szakaszában megbarátkoztunk a vidéki, helyesebben kertvárosi, szuburbán életformával, bár nem szakadtunk el New Yorktól. Rendszeresen bejártunk Brooklynba, Queensbe, Manhattanbe, és később gyerekestül tettük meg az egy-másfél órás autóutat. Amikor gyerekeink már nagyobbak voltak, velük is bejártunk „minden régi kedves helyet”. Sőt, amikor Magyarországra látogattunk, ott is megmutattuk gyerekkorunk színhelyeit. Eleinte unták ezeket az érzelmes utazásokat, de aztán megszokták, elfogadták hogy mi (főleg én!) már ilyenek vagyunk.

Közel tíz évvel ezelőtt visszaköltöztünk New Yorkba, és végül Manhattan nyugati részén, az Upper West Side-on kötöttünk ki. Ez a negyed mindig vonzott. Ma sem tudok betelni a Broadway forgatagával, ricsajával (ez az a Broadway, bár a színháznegyedhez képest itt már kicsivel csendesebb). Az utcákon mindig keresem Saul Bellow e környéken játszódó remekének, a Seize the Daynek („Minden órának…”) zsidó figuráit, vagyis azok utódait. És legalább nyomaiban szeretném fellelni Bashevis Singer kedvenc és rég eltűnt kávéházait, cafetériáit. Újra és újra megbámulom a városnegyed híres bérpalotáit: az Ansoniát (melynek fontos szerepe van Bellow kisregényében), a neoreneszánsz stílusú, egész tömböt betöltő Apthorp-ot.

Az elmúlt évtizedekben más tekintetben is sokat változott a zsidó New York. Hogy csak egy példát említsek: eltűntek vagy eltűnőben vannak a hagyományos, kelet-európai ihletésű kóser étkezdék és helyettük újak jelentek meg, amelyek kínálatban, árban a város legmenőbb éttermeivel vetekednek. Ilyen a francia „Le Marais”, az olasz „Va Bene”, vagy a „Prime Grill” nevű steakhouse. De megváltoztak a Manhattanen kívül eső régi kedves helyek is. Az idő a lubávicsi haszidokat igazolta: Crown Heights immár egy világmozgalom fellegvára; az évek során egymás után vették át a környék megüresedett régi zsinagógáit, tanintézeteit, beleértve a városrész egykor legelőkelőbb zsidó templomát, a Brooklyn Jewish Centert. A „770” pedig kultikus zarándokhely lett. Ismeretes, hogy az izraeli Kfar Chabad településen felépítették az Eastern Parkway-i centrum pontos hasonmását. Megfigyeltem: amikor izraeli „chabadnyikok” a brooklyni központról beszélnek, a házszámot – seven-seventy – csakis angolul mondják. Talán azt gondolják, így autentikusabb.

Crown Heights fekete populációja is megnövekedett. Egye több bevándorló érkezett ide a Karib-tengeri szigetországokból. A kilencvenes években voltak feszültségek a zsidó és fekete lakosok között, de úgy tűnik, ez már a múlté. A ma is hömpölygő forgalmú, nagyvárosias Eastern Parkway-n a lubávicsiak hatalmas utcai rendezvényei és a Jamaicából, Barbadosból, Haitiból érkezettek karneváljai egymást váltják.

Visszatérve Manhattanbe: új környékünkön van egy zsinagóga, amely számomra minden eddiginél rokonszenvesebb: a prédikációk rövidek, flanc nincs, a hívek hasonszőrűek, közel is van – mi kell még? Mindez persze nem jelenti azt, hogy rendszeres templomjáró vagyok. Az itteni rabbi is szeret ironizálni. Ha hosszú szünet után újra feltűnök, rám biccent és jó hangosan megjegyzi: „Ritka nagy vendég!” De hiába: se a beszédek rövidsége, se a gyorsan pergő istentisztelet nem köt le eléggé; elmélázok közben, unatkozom. Múltkoriban a luxemburgi zsidó hitközség vezetője tartott beszédet a zsinagógában. Ez azért volt érdekes, mert templomunkat Luxemburgba menekült német zsidók alapították, akik csodával határos módon kijutottak Amerikába 1942-ben rabbijukkal együtt. Akárcsak a jelenlegi rabbi, a luxemburgi vendég is méltatta a gyülekezet akkori rabbiját, Robert Serebreniket, akiről nekem eszembe jutott anyám régi kassai ismerőse, Serebrenik Laci. És máris elkalandoztam. Aztán meg korholtam magam: Mire jók ezek a barangolások a múltban, ezek a vég nélküli nosztalgiatúrák…?

Bár a múlt sokszor érdekes kerülőutakon mégis visszatér. Mindkét gyerekem a megújhodott, „dzsentrifikált” Brooklynban lakik, közel a Prospect Parkhoz, a Grand Army Plazához, és nem túl messze a 770-től. Sőt, mi több, fiam három éves unokámat lubávicsi óvodába járatja.